Dögöljetek meg! (hadüzenet a sz*rkeverőkek)

"Te! Sötétben bújkáló rémhírterjesztő ellenforradlamár! Reszkess!"

Dögöljetek meg, dögöljetek meg! Mit élveztek abban, hogy a háta mögött kibeszélitek a másikat? Mit élveztek ebben? A magatokfajtából tenyésztik ki a besúgókat. Elegem van a nyomorult szervezkedéseitekből. Elegem van az emberi jóindulat szándékos érdekszerű elnyomásából. Elegem van a jótét lelkek eltiprásából. Elegem van abból, hogy a túlélés érdekében folyamatosan a csavaros észárásotokat kell kutatnunk, és a becsületünkön esett sárfoltokat lemosnunk.

Lássuk a mechanizmust: Kiismerünk más emereket. Nincs ebben semmi hiba. Más embereknek beszélünk róluk. Mi ebben baj? Kicsit elferdítük az igazságot? Végülis nem hazudtunk, csaaak... a saját szemszögünkből meséltük el a dolgokat. És ezzel a saját igazunkra tereltük beszélgetőpartnereinket? Igen, hát ez így sikerült, mindenesetre nem volt szándékos. Az igaz, hogy ezzel más ellen fordítottuk őket, de hát nem akartuk... :'(
Indok 1: Ez a kis mitugrász meg kicsoda? Ejnye, de nem szeretjük a fajtáját! Miért is állnánk szóba vele. A segítsége azért jól jön. De nehogy már leereszkedjek az ő szintjére...
Indok 2: Elképesztő, hogy mit képzel ez magáról! Hogy merészel bármiben is jobb lenni nálam, amikor olyan szerencsétlen! Fogalma sincs róla, mi a fontos az életben! Foglma sincs az értékrend(em)ről. Tönkre kell tenni valahogy. Megmutatom neki, hogy én vagyok az erősebb.
Indok 3: Ha én nem teszem meg megteszi más. Inkább én legyek biztonsában (hiszed te), minthogy engem bántsanak. És nem igazán érdekel, mások mit rinyálnak.

Ok, megértem a problémáitokat. Azokat is, amiket ti problémáitoknak véltek. De nem érzek együtt veletek. Amikor én viselkedtem így másokkal, elborzadtam magamtól, és szégyelltem magamat. De változtattam is a viselkedésemen, úgy, hogy most már szemtől szembe állhassak veletek, és szétkiálthassam a világnak, hogy bármely zugában is éltek, biztos meghalljátok: TELE VAN A TÚRABAKANCSOM VELETEK!
Dögöljetek meg! Dögöljetek meg! Ha legközelebb mesterkedésen kapom egyikőtöket, beverem a képét! Nekem nem elég az a kár, amit egymásnak okoztok. Nincs mentség az emberi lelkek passzióból való megsértésére, ugyanúgy, ahogy nincs mentség az emberi életek hobbiból való elvételére. Mind a kettő ugyanannak a beteges és kicsinyes hatalomvágynak a véterméke, ugyanannak a rejtőző rosszakaratnak a torzszülött gyermeke, amely az önzés fegyvertárának egyik legélesebb tőre.
Nevettek rajtam? Tegyétek! Tovább folytatjátok, amit edig tettetek? Tegyétek! De nem vagyok egyedül, és ebbe a nyomortól sújtott kis országban egyre csak gyülemlenek a feszültségek. Lehet hogy újra eljön a ti kánaánotok, a diktatúra. De azt megelőzi egy még szörnyűbb rémség, az anarchia. Ott (vagy mondjam úgy: itt?) szemtől szemben állunk, ti a ti fegyvereitekkel, mi a sajátjainkkal, és majd eldől ki a jobb. Nevethettek rajtam, de ha felismerek egyet is közületek, addig rúgom, amíg mozog. Legközelebb talán átgondoljátok, tényleg élvezetes-e emberek tisztességével játszani, megéri-e akkor is, ha azok visszavágnak nektek.
Még valami. Békés, nyugodt, naiv gyerek voltam. Húsz évnyi kemény munkátokba telett, hogy a világ ellen fordítsatok, és elvegyétek a bizalmam az emberekben. Ez evolúció. Reagálok a veszélyhelyzetekre. Agresszíven. Csak, hogy tudjátok, ki rontotta el a játékotokat, ha egy sovány húszéves egy bakancsot lendít a pofátokba.

Az önzésről

Üdv mindenkinek, kit a balsors a világháló ezen csendes szegletére vetett!

Mesélek egy kicsit arról az emberi tulajdonságról, ami megrontja az embereket, és erőt ad hozzá, hogy másoknak ártsunk a saját vélt vagy valós érdekünkben.
Először is definiáljuk az önzést. Túlfejlett egoncentrizmus jellemzi, az empátiás készség hiányával. Konyhanyelven: "Csak én számítok, SENKI más!" A saját boldogságunk utáni vágy minden emberrel vele születik. Csak azokkal a gondolkodókkal tudok egyetérteni, akik ezt alátámasztják. Önzetlennek azt az embert nevezzük, aki nem képes boldog lenni, ha néhány ember a környezetében nem boldog. Az önzetlenség mértéke (ha rőfre mérhetünk egyáltalán egy ilyen tiszta, nemes érzelmet) attól függ, ez a gondoskodási vágy hány emberre terjed ki. Vannak, akik egy ember boldogságának szentelik az életünket, vannak, akik egy ország gondjait veszik a nyakukba, és vannak, akik meg akarják gyógyítani az egész világot.
De úgy ígértem, ennek éppen az ellenpólusáról fogok beszélni. Az indok tehát adott: "Boldog akarok lenni, mások érdekének figyelembe vétele nélkül." A módszer... az már más kérdés. Az a fegyverzet dönti el, ami velünk született, vagy amit sikerült elsajátítanunk, esetleg megszereztünk. Ezek alapján gyönyörűen el lehet különíteni az önzők főbb típusait. Mik ezek a fegyverek?

-Erő, hatalom: Nevezzük ezt a fajtát pankrátornak. Szappanbuborék lelke nyugalmát abban a tudatban leli, hogy fizikai erejével, a megfélemlítés hatalmával, befolyásával képes bármilyen helyzetben diadalmaskodni. Kis- és nagyfőnökök, kocsmai verekedők, gerillák, diktátorok, egyéb kedves emberek tartoznak ebbe a csoportba. Intelligencia alacsony, türelem nincs, empátia=0.

-Ravaszság, kapcsolatok: A fajta neve legyen patkány. Gyűlöl mindenkit, aki jobb nála. De neki a pankrátorral ellentétben, nincs meg az ereje, hogy ezen önmaga változtasson. Mit csinál ez a jótét lélek, hogy ellensúlyozza nyilvánvaló gyengeségét? Beköp, szerveszkedik, trükközik, hibákat keres, hogy másoknak megmutassa. Más emberek érzéseit úgy csűri-csavarja, hogy csakcsak úgy süljön el a dolog, hogy kiszemelt áldozata szenvedjen. Kedvelt foglalkozás a besúgó. Intelligencia magas, türelem rengeteg, empátia=0.

-Pénz: Ez a téma talán bővebb kifejtést is megérdemel. Néhány zseniális figura a Közel-Keleten jónéhány ezer éve kitalálta, hogy létrehozzon egy olyan tárgycsoportot, amely önmagában legfeljebb művészeti értéket képvisel, de általános konvertibilitása folytán olyan jelentőségre tett szert, hogy az élet a civilizált társadalomban el sem képzelhető nélküle. A nélkülözhetetlenség pedig komoly hatalom. Így az az eszköz, ami az egyik legfontosabb feltétele volt a mai kultúrák kialakulásának, veszélyes fegyverré vált. Valamivé, amiért érdemes lerombolni mások boldogságát, hogy a miénk feltételeit megteremtsük. Éppen ezért sokan azt hajtogatják szüntelen: a pénz az emberi lélek megrontója. A pénz fontos. Fontos, ha részei akarunk lenni mindannak a rendszernek, ami felett a civilizált világnak hatalma van. De! Nem tehető ez a néhány szerencsétlen hettita felelőssé az emberi lelkek sötétségéért. Mindezek ellenére lássuk az önzők egy igen kedvelt faját: a kapzsit. A kapzsi hiszi, hogy a pénz élete értelme, célja, hajtóereje, lelke; és egy idő után már az is lesz. Nem ismer mértéket. Egyetlen esetben költekezik: ha veszélyben érzi a világot, amit pénzből épített magának. Intelligencia magas, türelem nincs, empátia=o.

Ez a három rohadék csak néhány abból a jónéhány fajtából, akik megérénének egynéhány antropológiai vizsgálatot. Azonban módszerük nem mindig hatékony.
Az ember emocionális lény. Biológiai szempontból nézve a dolgot: valahol az agyunk mélyén ott lapul egy hüllő agyának érzelemközpontja, és intelligencia vagy ráció ide vagy oda, ez jelöli ki a célokat. Élhetünk úgy, hogy elnyomjuk ezt a részünket, csak éppen boldogok nem lehetünk nélküle. Ha valaki egy ember érzéseit támadja meg, jó helyen kapirgál. Ha elhagynak a barátaid, ha elárul a szerelmed, ha nem törődik veled a családod, ha elveszted azokat az embereket, akikben bízhatsz, egyedül leszel, mindenhol ellenségek vesznek körül. Ez a legrosszabb. És itt lép akcióba az önzők legocsmányabb faja.

-Érzések: Nevezzük őket lélektipróknak. Abból az előnyükből indulnak ki, hogy ismerik a körülöttük lévő embereket. Ismerik a félelmeiket, ismerik a boldogságuk kulcsát, ismerik az életmódjuk lényegét. Pontosan ismerik mások egymáshoz viszonyulását. Hideg intelligenciával várják ki azt a pillanatot, amikor valaki a boldogságuk útjába kerül, és az összegyűjtött információkat felhasználva mér csapást az akadályra. Nem érdekli, miről, vagy kiről van szó, bár ez a többi fajról is elmondható. Intelligencia magas, tülelem tetőfokon, empátia=0(!).

Az egyes eszközök nem zárják ki egymást. Lehet valaki hatalommániás kapzsi, vagy ravasz pénzhajhász, esetleg érzelmi alapú spion is. Nem kell feltétlenül tudatosságot feltételeznünk ezek mögött a tettek mögött, sokan nem is veszik észre, mit művelnek másokkal, és a többség nincs is tudatában saját önzőségének. Keveredhet az önzés jó tulajdonságokkal, mert az emberi lélek roppant összetett építmény a végletekig leegyszerűsített alapokon állva is. De abban a pillanatban, ahogy előtör, minden jó tulajdonságot puszta léte okán kizár. Egy önző ember legfeljebb véletlenül cslekedhet jót, de ez sem túl gyakori.
Ha már ilyen ügyesen felvázoltam, hogy milyen igen nagy probléma is settenkedik az emberi lélekben, illene megoldást is hagynom. Naiv lélekkel mondhatnám azt, hogy: "Ha az önzőség fent vázolt tüneteit véli felfedezni magában, rohanjon azonnal a legközelebbi buddhista kolostorba, és szabaduljon meg minél hamarabb a bldogság utáni vágyaitól!" Ezzel a megoldással az a baj, hogy nagyon kevesek lennének képesek rá. Én például nem. (figyelem, egocentrizmusom kidugta első hajtásait ezen cikk termékeny földjéből!) A megoldás, amit ajánlok, nem kevésbé naiv: harc. Egységben, összefogásban. Vannak ugyanis dolgok, amikkel egyszerűen nem tudnak mit kezdeni az önzők sem. Egy pankrátor alkatú sokat ér a nagyra tartott hatalmával egy falunyi ember ellenében, ahogy egy patkány sem fordít egymás ellen két igazán jó barátot. Két önző pedig nem nagyon fog össze, legfeljebb időlegesen. Miért is segítenének másokon.
Ha nincs összefogás? Úgy bizony nehézkes. Magányosan vagy párban legfeljebb annyit tehetünk, hogy pofán vágjuk az illetőt, aki puszta önzésből tönkre akar tenni valakit, aki nekünk fontos. Kétlem ugyanis, hogy egy ember bántalmazása helyes lenne, ha az csak minket zavar, ezzel magunk is az önzés hibájába esnénk. A pofán vágás esetén fennél a veszély, hogy az illető felkel, és holnap újult erővel támad. Végletes esetekben viszont csak egy megoldás marad.
"Lássuk, hogyan hat a Vigyorex a gyakorlatban": tegyük fel, hogy valaki fogja magát, és minden indok nélkül rugdosni kezd valakit, akit mi jóval értékesebbnek tartunk, mint a támadót. Fogunk egy kezünk ügyébe eső szerszámot, és úgy halántékon vágjuk, hogy betörik a koponyája, halált okozva. Minket letartóztatnak, és életünk végéig bezárnak egy olyan helyre, ahol az emberiség söpredékével kell múlatnunk az időnket. Egy emberi életnek kampec, legfeljebb munkaerejével lehet hasznos a társadalomnak. De! Hány ember lelkét és életét zúzhatta volna szét a most elintézett önző szándékosan vagy akaratán kívül? És vajon egy ilyen után meggondolja-e kétszer az utcán sétáló társa, (aki történetesen hallott a történtekről), hogy hasonlóba belekezdjen? Azonban ez sem ilyen egyszerű. Mert ki az, aki képes így feláldozni magát? Kiket hagy cserben azzal, hogy cselkvésképtelenné teszi magát? Lehet, hogy ezzel többet árt a jó embereknek, mint amennyit segít a tetvek kiiktatásával.
De vetítsük csak ki az én gondolkodásomat egy egész társadalomra, és megkapjuk az eredményt: Az akasztott holttestet, aki valamilyen bűntény miatt addig lóg a bitón, amíg valaki nem jut a sorsára, és szükség nem lesz a helyére. Ez így működött a középkorban. Ha valaki, aki önzésből másokat tönkre akart tenni, elment emellett a temetetlen hulla mellett, odaképzelte magát a helyére, és alaposan elgondolkodott. Fennált a veszélye, hogy egy önző irányítsa a kivégzéseket, de ha túlzásokba esett, ő volt a következő, aki ott lógott; így végsősoron rá is ugyanolyan hatással volt az akasztott holttest.
Végszóképpen: Ha valaki tönkretesz egy életet, nem ártana számolnia vele, hogy ezt még visszakapja. Mert a jó emberek boldogságvágya elérhet egy olyan pontot is, ahol egyszer csak rájönnek, hogy nem fognak működni a terveik, ameddig valaki tönkre akarja tenni őket. Ekkor pedig következhet az ellencsapás. És itt jön el a fordulópont, ahol elválik a jó és a rossz egymástól. Ez az a pont, ahol meg kell ezeknek a jó embereknek állniuk, és mélyen magukba nézniük: "Önzésből teszem, vagy csak szimplán így helyes?" Ha pedig ezt átgondoljuk, nem áll fenn a veszélye, hogy önzőn cselekedjünk. Mert minden ember kapott egy kis csengőt a fülébe az önzés elleni harcra: lelkiismeretnek hívják.

Mindenkinek további kellemes napot!

Mi ebben a jó?

Ma este, úgy negyed tíz körül, éppen hazafelé vonatoztam. Szeretem a vonatokat, mert a buszokkal ellentétben elég csendesek. Kevesebb az egymáshoz tartozó ember, hosszúak az utak, nagyobb a sebesség, egyszóval, minden arra csábít, hogy az ember inkább az ablakból nézze a tájat. A nagy csendben pedig keveseknek támad kedvük beszélgetni. Magányos embertípus vagyok, ha tehetném, és adódna ilyen munkalehetőség, a házamból sem mozdulnék ki, kivéve persze, ha biciklizni támad kedvem.
De térjünk csak vissza a vonatúthoz. Egy kis fülkeszerű részlegben ültem, mivel a vagon másik felét egy nagy kerékpárszállító rész foglalja el. Egy egyes ülésre telepedtem, a bal hátsó sarokban; még a déli pályaudvaron csatlakozott hozzám egy ötven-hatvan éves néni, aki a bal első sarokba ült le. Érd-felső állomásnál felszállt egy fickó, úgy huszonéves lehetett, és a jobb első sarokba telepedett. Végül Sárbogárd előtt nem sokkal letelepedett a jobb hátsó sarokba egy másik néni, aki valamivel fiatalabb volt az előzőnél. Egy futó pillantásra méltattam őket, nem igazán gondoltam, hogy kommunikáció kezdődik köztünk. Sárbogárdig minden rendben is volt. Én a latin jegyzeteimet tanulgattam, a szemben lévő fiatalember egy autós magazint, a mellettem ülő néni egy napilapot olvasgatott, és a harmadik is bizonyosan jól elfoglalta magát, nem láttam rá.
Sárbogárdon átkapcsolták a mozdonyt, és ez olyan sokáig eltartott, hogy egy hölgy (kései harmincas korában járhat, és a tartásából leszűrtem, milyen elviselhetetlenül pökhendi lehet) áttipegett a szomszéd vagonból (talán ott már nem bírták elviselni), és megkérdezte, hogy nálunk van-e fűtés. Akkor pillanatnyilag nem volt. A nő odatelepedett az előttem ülő nénihez, akire nem láttam rá, és elkezdte neki panaszolni, hogy mégis milyen dolog ez, hogy ő megveszi a drága jegyet, és nem képesek fűteni, mert ő különben is megfagy, és hogy mennyit romlott a közlekedés tíz évvel ezelőtthöz képest, és a többi, és a többi. A néni sajnos csatlakozott hozzá, és elkezdte magyarázni, előbb még szelíden, majd egyre vehemensebben. A végén már az oktatásnál tartottak, és a vendégünk megjegyezte, hogy európában nálunk senki nem beszéli rosszabbul az angol nyelvet (pedig ezt a tisztet a skótok legalábbis kiérdemlik!) az idősebb hölgy pedig megjegyezte, hogy amikor anak idején kötelező volt az orosz, mennyivel jobban tudtak nyelveket az emberek (közismert tény, hogy az akkori általános oktatás színvonalának köszönhetően mostanság minden 1950 és 1970 között született ember folyékonyan, legalább középfokon beszéli az oroszt az országban)! látott egy riportot, talán a Mókus Plusz, vagy a Magilla Gorilla című, a Magyar közlönyt hírértékében megalázó bulvármagazinban, amiben fiatalokat kérdeztek meg, és állítólag nem tudták a választ arra, hogy mire is emlékezünk március 15-én. Láttam már magam is hasonló riportokat, és középkorú, illetve idősebb emberek is teljes határozottsággal vágták rá abszolút baromságokat erre az egyszerűnek tűnő kérdésre. Tény, hogy bajok vannak a közműveltséggel, de ez mindenhol probléma, nem kívánok erről beszélni.
A belépő hölgy még gyorsan leszögezte, hogy az ő lánya bezzeg szorgalmasan tanul, és ez nagyrészt a tanárok hibája lehet (úgy látszik, ebben az országban csak ő végez tökéletes munkát), majd közölte, hogy visszamegy a saját vagonjába, mivel sok csomagja volt ott, és a múltkor is ellpoták a táskáját. Relytéj, miért, valószínű akkor is ugyanilyen argoszi éberséggel őrizte. Kivonult, és azt hittem, ezzel lezárult a probléma.
De akkor a hölgy mellettem megjegyezte, hogy tényleg fűtöttek előtte. A másik, aki az imént beszélgetőpartner volt, most kifejtette ellenvéleményé, és megkérdezte a belépő kalauznőt, hogy miért nincs fűtés, és miért nem kapcsolják fel? Szegény elmondta, hogy az előző vagonban is erre kérdeztek rá (újabb rejtély: ki lehetett az, csak nem kedvenc mimózánk?). Újból elmondta, hogy ő ebbe nem tud belenyúlni, mert automata a rendszer, majd mosolyogva távozott. Ekkor megkezdődött egy szópárbaj, amivel kapcsolatban két dolgot nem találtam: a párját az emlékeimben, és az értelmét a logikámban. A két hölgy ugyanis (a mellettem lévő finomabban, a másik határozottabban) perceken keresztül ezt a jelentéktelen problémát feszegette, és ahogy lassan elkanyardott a beszélgetés szála, természetesen előkerült a szinte mindenek felett tisztelt Kádár János, aki alatt ugyebár ilyesmi nem történhetett meg. De sosem vesztették el az alaptémát, és úgy tűnt, mindegyik egyre hatékonyabb költői eszközzel akarja kifejezni a véleményét, egyikük a végén már a fogvacogásig jutott ebben. A célpont (számomra érthetetlen módon) a kalauz volt, aki persze ezt nem hallhatta. "De vakmerőn s hivatlanul elő áll harmadik": a fiatalember összecsapta az újságot, és a kalauzok védelmezésébe kezdett. Egy ideig egyet is értettem vele. Aztán, amikor a néni megjegyezte, hogy a kalauzok csak akkor vehetik át a vonatot, ha az kifogástalan állapotban van (Erről még nem hallottam, de magamban elképzeltem, ahogy a kalauz benyit egy zsúfolt vagonba, és közli: "Sajnos nem indítjuk el a vonatot, mert nem működik a fűtés, és az egyik ablakot sem lehet lehúzni.". Újabb példa a legendás utolsó mondatokra.); a fickó is kezdte elveszteni a fidegvérét, és megjegyezte, hogy ez igencsak jellemző a néni korára, egyértelművé téve ezzel, hogy ebben az esetben csk ő láthat tisztán. Nem kedvelem a tiszteletlenséget, ez pedig sajnos csúnya példa volt rá. A néni szinte kiabálva válaszolt. Hogy mit, arra nem emlékszem, mert itt már nevettem rajtuk. Bár én voltam a legfiatalabb a vagonban, mégis olyannak láttam ket, mint az óvodásokat. Amikor a fiatalember éppen ott tartott, hogy addig semmi nem fog változni, amíg mindenki csak hőbörög és senki nem mer felállni, amikor elérkezettnek láttam az dőt közbeszólni: "Hölgyeim, uram! Ne veszekejünk. Az állam nem fog gondoskodni rólunk, ezt megszokhatták volna. Elég nevetséges, hogy itt nyafogunk a fűtés hiánya miatt, miközben mindenkinek ki van akasztva a kabátja, és rövidujjúban van." Azzal felkaptam a cuccomat, és kisétáltam. A pillanatnyi csönd azt bizonyította számomra, hogy eddig fel sem tűnt nekik, hogy nincsenek rendesen felöltözve. Még annyit érzékeltem, hogy a mellettem helyet foglaló néni elneveti magát; a fiatalember pedig, kihasználva az általam nyújtott vélt kapaszkodót, tovább bizonygatja saját igazát; aztán becsuktam magam mögött az ajtót.
Átsétáltam a szomszéd vagonba, ahol savanyú pofával ült a vita tulajdonképpeni kirobbantója, mögötte pár üléssel a kalauz. Utóbbira rámosolyogtam, és köszöntem is neki. Ahogy ebből az utastérből is kiléptem, és visszanéztem, észrevettem egy cetlit. Egy MÁV hirdetőtábla vol, aminek egy nagyobb fehér részére valaki (az írásból következtetve általánosos) ráfirkantotta: "Nincs fűtés! Nyári kocsi?" Hát ennyi... 80% valószínűséget adok, hogy a felbújtó nem kezd el nyafogni, ha nem látja meg ezt a feliratot.
Nem tudom, mi a jó abban, ha valaki morgolódik vadidegen emberek előtt. Ettől őneki jobb lesz? Miért kellett ezeknek elrontaniuk a saját hangulatukat, ahogy másokét is? Bármilyen épelméjű ember leszűrte volna négy mondat után, hogy úgysem tudja meggyőzni őket. Négy ember, négy generáció, négy kultúrkör; mégis mind a saját igazát bizonyítja, ahelyett, hogy ráhagyná a másikra. Öröm látni, hogy toleranciánk ennyit fejlődött a misszionáriusok áldásos tevékenysége óta, mely cafatokra tette az afrikai és egyéb más területeken őslakos társadalmakat hittérítés címén. Hazamennek, és mit mondanak az óvodából hazatérő, makacskodó gyerekeiknek? "Okos enged, szamár szenved." Írjuk csak le százszor mi is, hátha megragad belőle valami. Hátha észrevesszük, hogy amíg mi egymáson töltjük ki a haragunkat, addig a felsőbb hatalmak úgy húznak hasznot belőlünk, ahogy akarnak. Létezik egy angol mondás, amit állítólagos rossz angol nyelvtudásom ellenére is le tudok fordítani, és így hangzik: "A hűbérúr legjobb barátja a káosz." Miközben drága utastársaim az államot szidták, mind a maguk módján, teljesen eltávolodtak egymástól emberileg, lehetetlenné téve az együttműködést, pedig úgy vettem észre, nagyon sok gondolatuk egyezett. Miért nincs nemzeti összefogás? EZÉRT! Uff, én beszéltem.

Kitárni magunkat

Kezdjük talán a blog fogalmával. Amikor egy értelmes ember kitalálta, az volt a célja vele, hogy egy ember egy témához kapcsolódó mindennapos hozzászólásait egy rendszerbe vegye, hogy ez a személy azt naplószerűen vezethesse. Kiváló ötlet. Néhányan azonban egy az egyben egy internetes naplót vezetnek benne. Hangsúlyozom, ez sem probléma, ha a megválasztott téma a blogszerző maga. Csupán azzal nem értek egyet, ha valaki a komplett magnéletét kitálalja, tapasztalataim szerint erre is van néhány példa.
Hogy őszinte legyek, sokáig nem vonzott ez a véleménnyilvánítási forma. Nemrégiben két közeli ismerősöm... ez túl hivatalos.... két családtagom aktívan blogozni kezdett, és valamit magmozdítottak bennem. Elérkezettnek láttam az időt, hogy megosszam a véleményem a világról néhány olyan emberrel, akik véletlenül idetévednek.
A blogom témája az engem körülvevő világ leírása lesz az én szemszögömből. Véleményt fogok nyilvánítani ennek működéséről, és arról, mi mennyire egyezik azzal, ahogy én elképzelem. Ez is közel áll a napló fogalmához, de semmi személyeset nem tervezek megjelentetni benne, hacsak nem szükséges. Mint azt már kikötöttem, ez egy roppant unalmas blog lesz, de hát mindenkinek állampolgári joga azt én annyit alkotni, amit és amennyit akar, nem igaz? ;-)