Mi ebben a jó?

Ma este, úgy negyed tíz körül, éppen hazafelé vonatoztam. Szeretem a vonatokat, mert a buszokkal ellentétben elég csendesek. Kevesebb az egymáshoz tartozó ember, hosszúak az utak, nagyobb a sebesség, egyszóval, minden arra csábít, hogy az ember inkább az ablakból nézze a tájat. A nagy csendben pedig keveseknek támad kedvük beszélgetni. Magányos embertípus vagyok, ha tehetném, és adódna ilyen munkalehetőség, a házamból sem mozdulnék ki, kivéve persze, ha biciklizni támad kedvem.
De térjünk csak vissza a vonatúthoz. Egy kis fülkeszerű részlegben ültem, mivel a vagon másik felét egy nagy kerékpárszállító rész foglalja el. Egy egyes ülésre telepedtem, a bal hátsó sarokban; még a déli pályaudvaron csatlakozott hozzám egy ötven-hatvan éves néni, aki a bal első sarokba ült le. Érd-felső állomásnál felszállt egy fickó, úgy huszonéves lehetett, és a jobb első sarokba telepedett. Végül Sárbogárd előtt nem sokkal letelepedett a jobb hátsó sarokba egy másik néni, aki valamivel fiatalabb volt az előzőnél. Egy futó pillantásra méltattam őket, nem igazán gondoltam, hogy kommunikáció kezdődik köztünk. Sárbogárdig minden rendben is volt. Én a latin jegyzeteimet tanulgattam, a szemben lévő fiatalember egy autós magazint, a mellettem ülő néni egy napilapot olvasgatott, és a harmadik is bizonyosan jól elfoglalta magát, nem láttam rá.
Sárbogárdon átkapcsolták a mozdonyt, és ez olyan sokáig eltartott, hogy egy hölgy (kései harmincas korában járhat, és a tartásából leszűrtem, milyen elviselhetetlenül pökhendi lehet) áttipegett a szomszéd vagonból (talán ott már nem bírták elviselni), és megkérdezte, hogy nálunk van-e fűtés. Akkor pillanatnyilag nem volt. A nő odatelepedett az előttem ülő nénihez, akire nem láttam rá, és elkezdte neki panaszolni, hogy mégis milyen dolog ez, hogy ő megveszi a drága jegyet, és nem képesek fűteni, mert ő különben is megfagy, és hogy mennyit romlott a közlekedés tíz évvel ezelőtthöz képest, és a többi, és a többi. A néni sajnos csatlakozott hozzá, és elkezdte magyarázni, előbb még szelíden, majd egyre vehemensebben. A végén már az oktatásnál tartottak, és a vendégünk megjegyezte, hogy európában nálunk senki nem beszéli rosszabbul az angol nyelvet (pedig ezt a tisztet a skótok legalábbis kiérdemlik!) az idősebb hölgy pedig megjegyezte, hogy amikor anak idején kötelező volt az orosz, mennyivel jobban tudtak nyelveket az emberek (közismert tény, hogy az akkori általános oktatás színvonalának köszönhetően mostanság minden 1950 és 1970 között született ember folyékonyan, legalább középfokon beszéli az oroszt az országban)! látott egy riportot, talán a Mókus Plusz, vagy a Magilla Gorilla című, a Magyar közlönyt hírértékében megalázó bulvármagazinban, amiben fiatalokat kérdeztek meg, és állítólag nem tudták a választ arra, hogy mire is emlékezünk március 15-én. Láttam már magam is hasonló riportokat, és középkorú, illetve idősebb emberek is teljes határozottsággal vágták rá abszolút baromságokat erre az egyszerűnek tűnő kérdésre. Tény, hogy bajok vannak a közműveltséggel, de ez mindenhol probléma, nem kívánok erről beszélni.
A belépő hölgy még gyorsan leszögezte, hogy az ő lánya bezzeg szorgalmasan tanul, és ez nagyrészt a tanárok hibája lehet (úgy látszik, ebben az országban csak ő végez tökéletes munkát), majd közölte, hogy visszamegy a saját vagonjába, mivel sok csomagja volt ott, és a múltkor is ellpoták a táskáját. Relytéj, miért, valószínű akkor is ugyanilyen argoszi éberséggel őrizte. Kivonult, és azt hittem, ezzel lezárult a probléma.
De akkor a hölgy mellettem megjegyezte, hogy tényleg fűtöttek előtte. A másik, aki az imént beszélgetőpartner volt, most kifejtette ellenvéleményé, és megkérdezte a belépő kalauznőt, hogy miért nincs fűtés, és miért nem kapcsolják fel? Szegény elmondta, hogy az előző vagonban is erre kérdeztek rá (újabb rejtély: ki lehetett az, csak nem kedvenc mimózánk?). Újból elmondta, hogy ő ebbe nem tud belenyúlni, mert automata a rendszer, majd mosolyogva távozott. Ekkor megkezdődött egy szópárbaj, amivel kapcsolatban két dolgot nem találtam: a párját az emlékeimben, és az értelmét a logikámban. A két hölgy ugyanis (a mellettem lévő finomabban, a másik határozottabban) perceken keresztül ezt a jelentéktelen problémát feszegette, és ahogy lassan elkanyardott a beszélgetés szála, természetesen előkerült a szinte mindenek felett tisztelt Kádár János, aki alatt ugyebár ilyesmi nem történhetett meg. De sosem vesztették el az alaptémát, és úgy tűnt, mindegyik egyre hatékonyabb költői eszközzel akarja kifejezni a véleményét, egyikük a végén már a fogvacogásig jutott ebben. A célpont (számomra érthetetlen módon) a kalauz volt, aki persze ezt nem hallhatta. "De vakmerőn s hivatlanul elő áll harmadik": a fiatalember összecsapta az újságot, és a kalauzok védelmezésébe kezdett. Egy ideig egyet is értettem vele. Aztán, amikor a néni megjegyezte, hogy a kalauzok csak akkor vehetik át a vonatot, ha az kifogástalan állapotban van (Erről még nem hallottam, de magamban elképzeltem, ahogy a kalauz benyit egy zsúfolt vagonba, és közli: "Sajnos nem indítjuk el a vonatot, mert nem működik a fűtés, és az egyik ablakot sem lehet lehúzni.". Újabb példa a legendás utolsó mondatokra.); a fickó is kezdte elveszteni a fidegvérét, és megjegyezte, hogy ez igencsak jellemző a néni korára, egyértelművé téve ezzel, hogy ebben az esetben csk ő láthat tisztán. Nem kedvelem a tiszteletlenséget, ez pedig sajnos csúnya példa volt rá. A néni szinte kiabálva válaszolt. Hogy mit, arra nem emlékszem, mert itt már nevettem rajtuk. Bár én voltam a legfiatalabb a vagonban, mégis olyannak láttam ket, mint az óvodásokat. Amikor a fiatalember éppen ott tartott, hogy addig semmi nem fog változni, amíg mindenki csak hőbörög és senki nem mer felállni, amikor elérkezettnek láttam az dőt közbeszólni: "Hölgyeim, uram! Ne veszekejünk. Az állam nem fog gondoskodni rólunk, ezt megszokhatták volna. Elég nevetséges, hogy itt nyafogunk a fűtés hiánya miatt, miközben mindenkinek ki van akasztva a kabátja, és rövidujjúban van." Azzal felkaptam a cuccomat, és kisétáltam. A pillanatnyi csönd azt bizonyította számomra, hogy eddig fel sem tűnt nekik, hogy nincsenek rendesen felöltözve. Még annyit érzékeltem, hogy a mellettem helyet foglaló néni elneveti magát; a fiatalember pedig, kihasználva az általam nyújtott vélt kapaszkodót, tovább bizonygatja saját igazát; aztán becsuktam magam mögött az ajtót.
Átsétáltam a szomszéd vagonba, ahol savanyú pofával ült a vita tulajdonképpeni kirobbantója, mögötte pár üléssel a kalauz. Utóbbira rámosolyogtam, és köszöntem is neki. Ahogy ebből az utastérből is kiléptem, és visszanéztem, észrevettem egy cetlit. Egy MÁV hirdetőtábla vol, aminek egy nagyobb fehér részére valaki (az írásból következtetve általánosos) ráfirkantotta: "Nincs fűtés! Nyári kocsi?" Hát ennyi... 80% valószínűséget adok, hogy a felbújtó nem kezd el nyafogni, ha nem látja meg ezt a feliratot.
Nem tudom, mi a jó abban, ha valaki morgolódik vadidegen emberek előtt. Ettől őneki jobb lesz? Miért kellett ezeknek elrontaniuk a saját hangulatukat, ahogy másokét is? Bármilyen épelméjű ember leszűrte volna négy mondat után, hogy úgysem tudja meggyőzni őket. Négy ember, négy generáció, négy kultúrkör; mégis mind a saját igazát bizonyítja, ahelyett, hogy ráhagyná a másikra. Öröm látni, hogy toleranciánk ennyit fejlődött a misszionáriusok áldásos tevékenysége óta, mely cafatokra tette az afrikai és egyéb más területeken őslakos társadalmakat hittérítés címén. Hazamennek, és mit mondanak az óvodából hazatérő, makacskodó gyerekeiknek? "Okos enged, szamár szenved." Írjuk csak le százszor mi is, hátha megragad belőle valami. Hátha észrevesszük, hogy amíg mi egymáson töltjük ki a haragunkat, addig a felsőbb hatalmak úgy húznak hasznot belőlünk, ahogy akarnak. Létezik egy angol mondás, amit állítólagos rossz angol nyelvtudásom ellenére is le tudok fordítani, és így hangzik: "A hűbérúr legjobb barátja a káosz." Miközben drága utastársaim az államot szidták, mind a maguk módján, teljesen eltávolodtak egymástól emberileg, lehetetlenné téve az együttműködést, pedig úgy vettem észre, nagyon sok gondolatuk egyezett. Miért nincs nemzeti összefogás? EZÉRT! Uff, én beszéltem.