Az önzésről

Üdv mindenkinek, kit a balsors a világháló ezen csendes szegletére vetett!

Mesélek egy kicsit arról az emberi tulajdonságról, ami megrontja az embereket, és erőt ad hozzá, hogy másoknak ártsunk a saját vélt vagy valós érdekünkben.
Először is definiáljuk az önzést. Túlfejlett egoncentrizmus jellemzi, az empátiás készség hiányával. Konyhanyelven: "Csak én számítok, SENKI más!" A saját boldogságunk utáni vágy minden emberrel vele születik. Csak azokkal a gondolkodókkal tudok egyetérteni, akik ezt alátámasztják. Önzetlennek azt az embert nevezzük, aki nem képes boldog lenni, ha néhány ember a környezetében nem boldog. Az önzetlenség mértéke (ha rőfre mérhetünk egyáltalán egy ilyen tiszta, nemes érzelmet) attól függ, ez a gondoskodási vágy hány emberre terjed ki. Vannak, akik egy ember boldogságának szentelik az életünket, vannak, akik egy ország gondjait veszik a nyakukba, és vannak, akik meg akarják gyógyítani az egész világot.
De úgy ígértem, ennek éppen az ellenpólusáról fogok beszélni. Az indok tehát adott: "Boldog akarok lenni, mások érdekének figyelembe vétele nélkül." A módszer... az már más kérdés. Az a fegyverzet dönti el, ami velünk született, vagy amit sikerült elsajátítanunk, esetleg megszereztünk. Ezek alapján gyönyörűen el lehet különíteni az önzők főbb típusait. Mik ezek a fegyverek?

-Erő, hatalom: Nevezzük ezt a fajtát pankrátornak. Szappanbuborék lelke nyugalmát abban a tudatban leli, hogy fizikai erejével, a megfélemlítés hatalmával, befolyásával képes bármilyen helyzetben diadalmaskodni. Kis- és nagyfőnökök, kocsmai verekedők, gerillák, diktátorok, egyéb kedves emberek tartoznak ebbe a csoportba. Intelligencia alacsony, türelem nincs, empátia=0.

-Ravaszság, kapcsolatok: A fajta neve legyen patkány. Gyűlöl mindenkit, aki jobb nála. De neki a pankrátorral ellentétben, nincs meg az ereje, hogy ezen önmaga változtasson. Mit csinál ez a jótét lélek, hogy ellensúlyozza nyilvánvaló gyengeségét? Beköp, szerveszkedik, trükközik, hibákat keres, hogy másoknak megmutassa. Más emberek érzéseit úgy csűri-csavarja, hogy csakcsak úgy süljön el a dolog, hogy kiszemelt áldozata szenvedjen. Kedvelt foglalkozás a besúgó. Intelligencia magas, türelem rengeteg, empátia=0.

-Pénz: Ez a téma talán bővebb kifejtést is megérdemel. Néhány zseniális figura a Közel-Keleten jónéhány ezer éve kitalálta, hogy létrehozzon egy olyan tárgycsoportot, amely önmagában legfeljebb művészeti értéket képvisel, de általános konvertibilitása folytán olyan jelentőségre tett szert, hogy az élet a civilizált társadalomban el sem képzelhető nélküle. A nélkülözhetetlenség pedig komoly hatalom. Így az az eszköz, ami az egyik legfontosabb feltétele volt a mai kultúrák kialakulásának, veszélyes fegyverré vált. Valamivé, amiért érdemes lerombolni mások boldogságát, hogy a miénk feltételeit megteremtsük. Éppen ezért sokan azt hajtogatják szüntelen: a pénz az emberi lélek megrontója. A pénz fontos. Fontos, ha részei akarunk lenni mindannak a rendszernek, ami felett a civilizált világnak hatalma van. De! Nem tehető ez a néhány szerencsétlen hettita felelőssé az emberi lelkek sötétségéért. Mindezek ellenére lássuk az önzők egy igen kedvelt faját: a kapzsit. A kapzsi hiszi, hogy a pénz élete értelme, célja, hajtóereje, lelke; és egy idő után már az is lesz. Nem ismer mértéket. Egyetlen esetben költekezik: ha veszélyben érzi a világot, amit pénzből épített magának. Intelligencia magas, türelem nincs, empátia=o.

Ez a három rohadék csak néhány abból a jónéhány fajtából, akik megérénének egynéhány antropológiai vizsgálatot. Azonban módszerük nem mindig hatékony.
Az ember emocionális lény. Biológiai szempontból nézve a dolgot: valahol az agyunk mélyén ott lapul egy hüllő agyának érzelemközpontja, és intelligencia vagy ráció ide vagy oda, ez jelöli ki a célokat. Élhetünk úgy, hogy elnyomjuk ezt a részünket, csak éppen boldogok nem lehetünk nélküle. Ha valaki egy ember érzéseit támadja meg, jó helyen kapirgál. Ha elhagynak a barátaid, ha elárul a szerelmed, ha nem törődik veled a családod, ha elveszted azokat az embereket, akikben bízhatsz, egyedül leszel, mindenhol ellenségek vesznek körül. Ez a legrosszabb. És itt lép akcióba az önzők legocsmányabb faja.

-Érzések: Nevezzük őket lélektipróknak. Abból az előnyükből indulnak ki, hogy ismerik a körülöttük lévő embereket. Ismerik a félelmeiket, ismerik a boldogságuk kulcsát, ismerik az életmódjuk lényegét. Pontosan ismerik mások egymáshoz viszonyulását. Hideg intelligenciával várják ki azt a pillanatot, amikor valaki a boldogságuk útjába kerül, és az összegyűjtött információkat felhasználva mér csapást az akadályra. Nem érdekli, miről, vagy kiről van szó, bár ez a többi fajról is elmondható. Intelligencia magas, tülelem tetőfokon, empátia=0(!).

Az egyes eszközök nem zárják ki egymást. Lehet valaki hatalommániás kapzsi, vagy ravasz pénzhajhász, esetleg érzelmi alapú spion is. Nem kell feltétlenül tudatosságot feltételeznünk ezek mögött a tettek mögött, sokan nem is veszik észre, mit művelnek másokkal, és a többség nincs is tudatában saját önzőségének. Keveredhet az önzés jó tulajdonságokkal, mert az emberi lélek roppant összetett építmény a végletekig leegyszerűsített alapokon állva is. De abban a pillanatban, ahogy előtör, minden jó tulajdonságot puszta léte okán kizár. Egy önző ember legfeljebb véletlenül cslekedhet jót, de ez sem túl gyakori.
Ha már ilyen ügyesen felvázoltam, hogy milyen igen nagy probléma is settenkedik az emberi lélekben, illene megoldást is hagynom. Naiv lélekkel mondhatnám azt, hogy: "Ha az önzőség fent vázolt tüneteit véli felfedezni magában, rohanjon azonnal a legközelebbi buddhista kolostorba, és szabaduljon meg minél hamarabb a bldogság utáni vágyaitól!" Ezzel a megoldással az a baj, hogy nagyon kevesek lennének képesek rá. Én például nem. (figyelem, egocentrizmusom kidugta első hajtásait ezen cikk termékeny földjéből!) A megoldás, amit ajánlok, nem kevésbé naiv: harc. Egységben, összefogásban. Vannak ugyanis dolgok, amikkel egyszerűen nem tudnak mit kezdeni az önzők sem. Egy pankrátor alkatú sokat ér a nagyra tartott hatalmával egy falunyi ember ellenében, ahogy egy patkány sem fordít egymás ellen két igazán jó barátot. Két önző pedig nem nagyon fog össze, legfeljebb időlegesen. Miért is segítenének másokon.
Ha nincs összefogás? Úgy bizony nehézkes. Magányosan vagy párban legfeljebb annyit tehetünk, hogy pofán vágjuk az illetőt, aki puszta önzésből tönkre akar tenni valakit, aki nekünk fontos. Kétlem ugyanis, hogy egy ember bántalmazása helyes lenne, ha az csak minket zavar, ezzel magunk is az önzés hibájába esnénk. A pofán vágás esetén fennél a veszély, hogy az illető felkel, és holnap újult erővel támad. Végletes esetekben viszont csak egy megoldás marad.
"Lássuk, hogyan hat a Vigyorex a gyakorlatban": tegyük fel, hogy valaki fogja magát, és minden indok nélkül rugdosni kezd valakit, akit mi jóval értékesebbnek tartunk, mint a támadót. Fogunk egy kezünk ügyébe eső szerszámot, és úgy halántékon vágjuk, hogy betörik a koponyája, halált okozva. Minket letartóztatnak, és életünk végéig bezárnak egy olyan helyre, ahol az emberiség söpredékével kell múlatnunk az időnket. Egy emberi életnek kampec, legfeljebb munkaerejével lehet hasznos a társadalomnak. De! Hány ember lelkét és életét zúzhatta volna szét a most elintézett önző szándékosan vagy akaratán kívül? És vajon egy ilyen után meggondolja-e kétszer az utcán sétáló társa, (aki történetesen hallott a történtekről), hogy hasonlóba belekezdjen? Azonban ez sem ilyen egyszerű. Mert ki az, aki képes így feláldozni magát? Kiket hagy cserben azzal, hogy cselkvésképtelenné teszi magát? Lehet, hogy ezzel többet árt a jó embereknek, mint amennyit segít a tetvek kiiktatásával.
De vetítsük csak ki az én gondolkodásomat egy egész társadalomra, és megkapjuk az eredményt: Az akasztott holttestet, aki valamilyen bűntény miatt addig lóg a bitón, amíg valaki nem jut a sorsára, és szükség nem lesz a helyére. Ez így működött a középkorban. Ha valaki, aki önzésből másokat tönkre akart tenni, elment emellett a temetetlen hulla mellett, odaképzelte magát a helyére, és alaposan elgondolkodott. Fennált a veszélye, hogy egy önző irányítsa a kivégzéseket, de ha túlzásokba esett, ő volt a következő, aki ott lógott; így végsősoron rá is ugyanolyan hatással volt az akasztott holttest.
Végszóképpen: Ha valaki tönkretesz egy életet, nem ártana számolnia vele, hogy ezt még visszakapja. Mert a jó emberek boldogságvágya elérhet egy olyan pontot is, ahol egyszer csak rájönnek, hogy nem fognak működni a terveik, ameddig valaki tönkre akarja tenni őket. Ekkor pedig következhet az ellencsapás. És itt jön el a fordulópont, ahol elválik a jó és a rossz egymástól. Ez az a pont, ahol meg kell ezeknek a jó embereknek állniuk, és mélyen magukba nézniük: "Önzésből teszem, vagy csak szimplán így helyes?" Ha pedig ezt átgondoljuk, nem áll fenn a veszélye, hogy önzőn cselekedjünk. Mert minden ember kapott egy kis csengőt a fülébe az önzés elleni harcra: lelkiismeretnek hívják.

Mindenkinek további kellemes napot!