2009. december 28., hétfő

I'm chaos incarnated!

Üdv!

Lássuk, mi jön ki, ha nincs cél. Hogy mit is jelent a cím? "I", angolul én, németül tojás, bár azt máshogy írják. "am" vagyok (aki vagyok. :P). Khaos: (nem tudom görög jelekkel leírni a szellemi hiányosságaim és lustaságom miatt számítástechnikai téren): üresség. "incarnated": emberré válva. Tehát: "Tojás vagyok, üresség emberré válva." Hogy ebből hogy jön ki az, hogy "Én vagyok a zűrzavar megtestesülése.", arról kérdezzük nálunknál kulturáltabb (távoli) testvéreinket.
És miért is káosz? Mert jól hangzik, és imádom a szavat (dunántúli akcentus! ;) ). Egyébként éppen írogatok. Mikor mit... van egy ehhez hasonló Káoszregényem (ami annyira káosz, hogy jelenleg már dráma), van egy futó sci-fi, van egy tervben lévő normálisabb regény (amennyiben a hátam mögött édesen szundikáló Aprósággal valaha belekezdek), most fejeztem be egy történelmi novellát (atomhülye), és persze folyamatosan fut három-négy kisregény, fantasztikusabbnál fantasztikusabb (ford.: képzeletbelibbnél képzeletbelibb) témákkal. Node! Mivel nem vagyok író, hanem szakképzésben lévő sírrabló, elmesélem nektek azt is, hogy... nem, az talán mégsem. Még nincs felkészülve a világ rá. Várok még vagy tíz évet, amíg kellőképpen szétesik.
Találkoztam a közelmúltban néhány régi barátommal. Ez a pincebuli nagyobb hatással volt rám, mint az akörül lezajló raikiri (villámpenge, értsd: vizsgára való készülés). Jó volt őket újra látni, és tapasztalni, hogy megváltoztak. rengeteget változtam én is azóta, és utálnám is őket kellőképpen, ha olyanok maradtak volna, mint akkor, bár az akkori nemnek sem voltak jobb barátai, mint ők. Komolyan, még részegen is aranyosabbak, mint a legtöbb ismerősöm józanon, és nem tudom, hogy ezt annak köszönhetem-e hogy kakukkfű, vagy annak, hogy záptojás. Mivel eddig túl érthető volt a bejegyzés, egy kicsit megturbózzuk:
Amennyiben ellenkező hatásfokú varjúhegy, tudható, hogy félkegyelmű rákszerzetes alapcsontkeringő sátorbuggyos mentőhelikon. Kártól mentes bukkanókat a magyar nemzetnek, részsegítésben megragadott halk törtsöprögetés. Ellenben ha meggyepesedett krumplinagykövet (szándékosan huzagolva), annyi biztos, mind meghalunk (egyszer). Kibernetikus Gazsi bátyó, hátrányos helyzetű oxigén, félelem alszik a Kittenberger lóistálló. Pótvödör és a Sátán, tisztelettel!

Na, ez történik, ha valaki túl sok abszolút humort fogyaszt. Elnézést, valami komolyabbat, mondjuk egy saját szerzeményű időmértékes verscsökevényt:

Váradi Zoltán. Ez a nevem, mit adott nékem anno
Édesapám, ki büszke férfiú, lantot penget naphosszat, ha teheti,
S édesanyám, ki gyermeket nevel hivatásában, vagy százat,
S sok kín közepette hozott engem a világra, hogy aztán
Boldogan nézzen gesztenyebarna szemekkel, amiket
Majd tőle én is megöröklök, s ezekkel kérőn nézve
Könyörgöm önöknek, higgyék már el nekem azt, hogy
Messze visszhangzó hexameter magyar nyelvünkbe simulva igenis
Ütőképes versmérték.

Na, valami ilyesmi, elnézést kérek, kicsi sántítanak a verslábaim (a teniszkönyökhöz hasonlatos költőbetegség, kópirájt: Kovács András Péter).
Nem szeretem a karácsonyt, hála égnek már vége, ismét templomba menés nélkül múlt el. Nem hiszem, hogy Istennek ez fontos lenne, de ha már más sincs rendben, akkor úgyis mindegy. Különben is, sosem tetszett z a "nyalunk az üdvösségért"-hadművelet. Most vagy jó ember akarsz lenni, vagy nem. Nem leszel jó ember, ha csak félelemből vagy jó; bár a többiek számára ettől ténylegesen jobbnak tűnsz, és pozitívabb is a hatásod. De, ha már itt vagyunk, nem tökéletesen mindegy az eszköz, ha egyszer hatás ugyanaz? De, valahol itt lehet az igazság. A baj csak a potencionalitás. Ha a szándék nem vág egybe a cselekedettel, akkor elég egy kis körülményváltozás, és a cselekedet máris megváltozik. (Példa: ha a törvény szerint a gyilkosság nem minősül bűnnek, a legtöbb ember probléma nélkül rászánja magát.) Most elgondolkodtam azon, hogy ez a jó szándék esetében is megvan-e. Általában az emberek közül kevesen törekszenek arra, hogy korlátozzák a jó szándékot, de a tapasztalat az, hogy az könnyebben utat talál (keresztényeket bújtatók, pogányokat bújtatók, alamizsnaosztók, stb.). Pozitív gondolt az én blogomon? Hm... változnak az idők.
A jó szándékot tiltó intézkedések forrása többnyire egy diktatúra. Fúj, le vele, de akkor is az. Ahogy a legnagyobb személyi biztonságot garantáló törvényeké is. A diktátor egy kivételes képességű ember, akit a nép akarata emel fel, és tart is ott. vizsgáljunk meg két ilyen mocskos népelnyomót:
Joszip Viszarionovocs Dzsugashvili (Stalin): Könyörtelen, hidegszívű, undorító ember. Milliók felesleges halála terheli a nevét. Többen sírtak az országában a halálakor, mint ahányan ujjongtak. Amit adott a népnek: rettegés, ateizmus, rend, kultúra, ipar, haderő. A magam részéről rohadtul el lennék szomorodva, ha az anyanyelvem német lenne, és hogy nem az, azt nagy részben köszönhetem neki is, meg a vérszomjas hadseregének (Persze, az Amerikai Egybesült Állatok hadserege is képes lett volna... meg felsőbbrendű angolszász intelligencia... "laposabb voltál, mint a tehénsz*r ijedtedben" (kópirájt: Hofi Géza)). Mellesleg köszönhető neki egy viszonylag közeli rokonom halála is, aki olyan régen élt, hogy már a nagymamám sem ismerte. Két generáció, és csak a harag marad, az ok már rég halott...
Peiszisztratosz: Még mielőtt az athéni állam létrehozta a nagyra becsült demokráciáját, és sugárzó pompában tündökölt (húsz másik városállam konstans kirablásával, ahogy ezt előszeretettel felejtik ki a történelemkönyvekből), kiemelkedett körülük egy kivételes képességű ember. Zsarnoknak nevezték, és halála után nem sokkal hivatalos állameszme volt gyűlölni, és megrugdosni a szilánkokra tört szobrait. Miért? Mert végre valakinek volt pofája kiállni a gazdagok ellen. Egy ember, aki a parasztok és a szegények érdekeit védte. Tényleg, maga a sátán. Szabadidejében kultúrával foglalkozott, létrehozott egy gyűjteményt, ahol a legtöbb ma létező görög irodalmi emlék fennmaradt. Rúgjunk bele a csávóba, ha véletlenül a Tartaroszba (pokol) kerülnénk, és összefutunk vele. :P
Vajon miért mindig a történelemre lyukadok ki, ha szabadjára engedem a gondolataimat? Hmm... hivatás.

Szeretet és béke!

2009. december 8., kedd

"Azt nemtom', de a Songokú az mindekit széccsinál!"

Üdv!

Az anime-kultúrkör populáris elemeit feldolgozó bejegyzésciklusom második bejegyzése, jelenlegi célpontom: Dragon ball. (Az előző figyelmeztetések most is élnek.) A sorozat üstökösszerű tündöklése és gyors pusztulása aa magyar rajzfilmek közül immár tíz éves emlék, a nálam fiatalabb korúak számára felidézhetetlenül régi történet. Mostanra lecsillapodtak az ellenzők, részint mert immár kulturált keretek közt megtanulták a shounen(=fiús)-animék világát is helyén kezelni, részint mert rég volt. A sok anime-mazsola azóta is úgy beszél róla, mint az anime-kultúra alapkövéről, holott japán (ferde-)szemmel nézve csak egy a sok közül. A címben szereplő idézet egy korabeli humorműsor szüleménye, egész jót nevettem rajta, de sajnos a sorozat irányába támasztott komoly ellenszenvet tükrözte és népszerűsítette.
A manga Akira Toriyama munkája, aki a maga viszonylag egyszerű stílusában egy igen hosszú és tartalmas művet hozott létre. Az anime három részre tagolódik: Dragon ball, Dragon ball Z, Dragon ball GT. Az első történet a főhős felcseperedéséről szól (tizenegy/két éves korától nagyjából húsz éves koráig), a második egy űrben játszódó Sci-fi-vé változtatja az egész sorozatot, a harmadik pedig valami meghatározhatatlan szörnyedvény, ahol kevés sikerrel megpróbálnak visszatérni az elsőhöz (ez történik, ha a mangától függetlenül próbáljuk folytatni az animét. :P) A magnát sajnos eddig csak ötven fejezet hosszan tudtam olvasni (lassan lopják, hiába...) a mozgóképes verzió részei közül nekem csak az első sorozat tetszett, úgyhogy erről fogok most írni (ezzel a rajongók többsége ellen vagyok, de őszintén az én véleményem, hogy kutyát nem érdekel a sok hülye földönkívüli, tekintve hogy milyen bűn idiótává, unalmassá és öncélúan erőszakossá teszik a sorozatot).
Lássunk némi alapvető információt, és ezek hátterét! A Dragon ball világa egyértelműen fiktív. Az épületek egy része középkori jelleget tükröz, de jelen vannak a jelenkor hatalmas városai is. A technikai fejlettség magas: az űrsiklók egy gombnyomásra előugranak egy kapszulából, a rossz fiúk gépfegyverekkel és sugárvetőkkel hadonásznak, és értelmes gondolkodásra képes androidokkal is összefuthatunk. A főszereplőink nagy része azonban mintha egy más korból származna (nem is igazán érintkeznek egymáson kívül senkivel). A főszereplőnk, Son Goku, például egyenesen mitológiai alak, méghozzá egy XVI. szd-i kínai regényből származik, ahol Sun Wukong névre hallgatott, és egy majomistenség volt, amolyan bajkeverő, aki még a halhatatlanságot is úgy lopta el magának. Itt viszont látunk egy tizenkét éves fiúcskát, aki hihetetlen tehetséget mutat a harcművészetek irányában (puszta kézzel hasítja a fát), és olyan naivitással tekint a világba, hogy az már szinte fájdalmas. Gyökereire csak majomfarka emlékeztet, na meg egy különös és veszélyes képessége, amit a telihold hív elő (keverjük egy kicsit a vérfarkasokkal kedves adaptív japán kollégák :D ) .
A cselekmény felépítése egyszerű, a hosszúsága folytán mégis sok kaland belefér. Három harcművészeti torna az alappont, az előttük illetve utánuk eltelő időben főhősünk járja a világot (az első sorozat folyamán szinte végig az ő útjait követjük), edzi magát, és segít az embereken, akik az útjába akadnak. A történetnek fontos momentuma még az úgy nevezett sárkánygömbök (magyar ford.: kristálygömbök) felkutatása, amelyekből összesen hét van, és amennyiben valaki összegyűjti őket, megjelenik a nagy sárkány, aki képes teljesíteni a megidéző egy kívánságát (szintén keleti hiedelem, mely szerint a sárkányok varázsereje a gyomrukban lévő gyöngyből származik). Az alapszerkezet így a következőképp néz ki: gömbkeresés-torna-gömbkeresés-torna-gömbkeresés-torna-lezárás. Így eléggé unalmasnak hangzik, de minden egyes tornának és gömbkeresésnek más előzménye és más tétje van, így én magam is csak utólag jöttem rá erre az egyszerű szerkezeti alapra.
Útközben renegeteg barátot szerez, akik mind-mind egyedi jó és rossz tulajdonságokkal ellátott szereplők. Az első, akivel összefut (és akivel kalandja elkezdődik), Bulma, a jó műszaki érzékkel megáldott gazdag lány, aki elhatározza, hogy egy megfelelő fiút kívánjon magának. Legjobb barátja, Krilin, aki eleinte mint riválist kezeli őt (szegény hamar elmarad főhősünk mögött),hihetetlen aranyos szereplő, aki folyamatosan a nagyképűség és az önbizalomhiány között lavíroz, de végig a jó szándék vezeti kis szemétkedései ellenére is. Kettejük közös edzője Zseniális Teknős (Muten Roshi), aki egyik oldaláról a klasszikus "harcművészmester" (az első két hónapban csak olyan feladatokat végeztet a fiúkkal, mint a tejkihordás, vagy a földművelés, amit ők nagyon utálnak, de utána örömmel tapasztalják, hogy igencsak megerősödtek ettől), másikról pedig egy osztályon felőli perverz, ami számos poént eredményez a történet folyamán. A jó öreg két alkalommal álruhába is öltözik, hogy titokban szembeszálljon tanítványaival, nehogy azok túlságosan elbízzák magukat, és lankadjon a lelkesedésük az edzésben. rengeteg szereplő feltűnik még, mint Yamcha, a jóképű harcos, aki retteg a lányoktól; Chaos, az arckifejezéseket teljesen hiányoló folyton gúnyolódó kis manó; Ten-Sin-Han, egy eleinte igencsak gonosz háromszemű harcművészeti megszállott; vagy akár 8-as, a gyáva harci robot. Ők négyen eleinte mind ellenségnek tűnnek, aztán Goku, többször legyőzésük után, baráti jobbot nyújt nekik, és lassan ők is belátják, hogy az önzésük feladása a helyes út a boldogság felé.
Persze vannak gonoszaink is. Ők többnyire a sárkánygömbök megszerzésével próbálnak világuralomra jutni (kivétel Zseniális Holló, aki a bátyjáért, és Ifjú Sátán, aki az apjáért akar bosszút állni), a jóindulatú Goku pedig valahogy mindig beléjük botlik, és megakadályozza őket ebben. Ilyen Pilaf császár, akinek két alattvalója és egy kastélya van összesen, de még azt is elpusztítja saját kétbalkezessége folytán (ő a jópofa gonoszunk). Ilyen a Vörös Szalagrend Hadserege (ki ne hagyjuk a Szalagrendet, mert beüt a kánya) is, amely hatalmas arzenállal készül parancsnoka számára összegyűjteni a gömböket, mígnem Goku puszta kézzel (na jó, van egy botja is) elpáholja őket. Idővel megjelenik Zseniális Teknős mester riválisa is, Zseniális Holló, aki jól képzett tanítványait próbálja régi riválisának tanítványai ellen hangolni, de végül is kudarcot vall. Aztán persze megérkezik az elemi gonosz is, akit egyszerűen Sátánnak neveznek, és úgy született, hogy a Mindenható kiűzte magából az összes gonoszságot, ami egy testbe koncentrálódott. Ő ugyan még elbukik, de majd a fia jelent komoly kihívást hőseink számára.
A cselekmény alatt Goku felnő. Az egész sztori köré összpontosul, és a legtöbb shuounen-animéhez hasonlóan eposz jellegű, ha szabad egy ilyen idegen műfajhoz hasonlítanom. Az egyes tornák egymástól három évre vannak, ez alatt az idő alatt mindig sokat erősödik, és rengeteg emberen segít. Mindenki irányába jóindulattal viszonyul, sokszor azt is későn veszi észre, hogy meg akarják támadni (szerencsére nem egy törékeny alkat); és a sorozat végén sátánian gonosz ellenfelét is megmenti a biztos haláltól, amivel még őt is gondolkodásra készteti, és a későbbi történetben már mint a jó oldal segítője tűnik fel. Sokszor kell mesterei tanítására hagyatkoznia, hogy túljusson a próbatételeken, és pár alkalommal eltávozott nagyapjának emlékei mentik meg az életét. Rengeteget nevet, és tudatlanságával is sokakat megnevettet (első nagyobb harcát egy autóval vívja, aminek romjai alól kibújó illetőt egészen addig ellenségesen méregeti, amíg meg nem tudja róla, hogy lány, onnantól udvarias vele). Közben persze a szerelem is rátalál, egy ijesztő külsejű de alapjában lágyszívű démonkirály roppant aranyos és csinos, bár kissé hisztis lányának képében (tizenkét évesen elígérkezik neki, és amikor a lány húsz évesen rátámad, hogy miért nem tartotta be az ígéretét, közli, hogy fogalma sincs, mi az a házasság, de ha már így alakult, persze tartja a szavát XD). Sosem cselekszik gonoszságot, ami megerősítést is nyer azáltal, hogy egy varázsfelhőn lovagol, amit csak a tiszta lelkűek tudnak megülni (rajta kívül ketten a sorozatban). Bámulatos erejét és harcművészeti tudását használja arra, hogy jobbá tegye a világot, és megvédje azokat, akik megérdemlik. Bár barátai mindig mellette állnak, élete nagy csatáit mindig egyedül kell megvívnia, és rendszerint komoly erőpróbát jelentenek neki.
A történet kiborítóan naiv, úgyhogy csak azoknak tudom ajánlani, akik szeretik ezt a stílust. A rajzolás jócskán elavult, de nekem mindig is tetszett. A humor olyasmi, mint a rajzolás. Mostanra teljesen máshol tartanak, sokkal kiforrottabb az animék világa, de még mindig nosztalgikusan tekintenek vissza erre az időszakra (ez olyasmi mint a vasútnak a gőzvonat). A közönség körében igen ünnepelt alkotásnak számított a maga korában, saját kategóriájában a Yu Yu Hakusho taszította le a trónról, az is csak jó idő után. a legfőbb kritika, ami hazánkban érte (az értelmetlen erőszak hegyekben áll), az első sorozatra semmiképp sem igaz, különösen, hogy a főszereplő homlokegyenest más irányvonalat képvisel. A másik kettő sorozatra már inkább passzol a leírás de figyelembe kell venni, hogy nem úgy kell kezelni az animéket, mint az Európában gyártott rajzfilmeket. Ez egy fontos lecke volt, és tanultunk belőle (lásd: A+ majd később Animax csatorna)
Mindenkinek köszönet, aki eddig kibírta, a következő témám semmiképp sem lesz animés. ;-)

2009. november 11., szerda

"I love you!"

Üdv!

Nemrég megjegyezték, hogy a blogom tele van gyűlölettel. Nos, ez igaz, és kifejezetten örülök, hogy ilyen módon magam is ráébredtem erre a tényre. Nem ez volt az eredeti célom, de nem tehetek róla... A szavaimat itt bárki olvashatja, és elég sokszor tapasztaltam már meg, milyen súlyos csapásokat szenvedhet el az, aki a világnak feltárja gyengébbik oldalát. DE! Kivételesen sebezhetetlennek érzem magam, és mintegy ellenpontként (vagy vegyük inkább csak érdekes kísérletnek), mesélni fogok arról, milyen, amikor a gyűlöletnek az ellenpontját érzem.
A címben szereplő angol kifejezést azért választottam, mert van valami hihetetlen ereje a maga globalitásában. Mondhattam volna: "Szeretlek!", "Ich lieb dich!", "Amo te!" vagy "Ngijakuthanda!", de nem. Legyen inkább csak a véleményem szerint legszéleskörűbben ismert angol mondat. Amiről szó van, az a szerelem. Rövid leírás: egyedi lelkiállapot, intenzív érzelmi hullámok, és vegyes érzetek kísérik; fő feladata a fajfenntartás biztosítása, összetettsége lehetővé teszi a bonyolult emberi agy összezavarását, széleskörű érzelmi skálája pedig minden olyan funkcióhoz megfelelő érzelmi hátteret biztosít, amire a szent cél érdekében szükség lehet. Elnézést ezért az undorítóan rideg megfogalmazásért, aki már valaha is érezte, annak nem kell magyaráznom, aki meg nem, annak úgysem nyújthatok teljes képet, de legalább az okokkal és a móddal legyen tisztában. Nosza, lássuk, hogy kapcsolódik ez hozzám!
Nem tartom magam normális embernek, de az már egész kicsi koromban eldőlt, hogy semmi rendhagyó nincsen abban, amit a másik nem irányába érzek. Tisztelem a lányok azon részét, aki megfelel a "lány" kritériumaimnak, és (számomra eddig úgy tűnt) a nemem átlagához képest jobban megértetem magam a többségükkel. Velem született képesség, érzékenyebb vagyok az átlag fiúknál. Kezdettől fogva vonzott a lányok társasága, óvodás koromban még azon is gondolkodtam, nem jártam volna-e jobban, ha lánynak születek. (Fura, miken jár egy ovis esze...) Nem tetszett, ahogy a fiúk egymással viselkednek; néha kifejezetten kellemes az őszinteségük, de néha elborzasztanak azok a brutális módok, ahogy a kegyetlenebbek végzik dolgaikat. Egy ideig kicsit kirekesztve éreztem magam a két nem között, de lassan megtaláltam a helyem a fiúk világában (nem kis segítséggel férfi felmenőimtől, és persze gyerekkori fiú barátaimtól). De hogy szerelmes legyek... Nem, nem, az a férfivá válás előszobája. ahhoz időnek kell eltelnie.
Hetedikes voltam, amikor először végigfutott a hátamon ez a dermesztő tűz. Emlékszem, az első nap volt őszi szünet után. Egy osztálytársam volt, nevezzük Mosolygósnak. Ez jellemzi. A mai napig rengeteget mosolyog. Melegszívű teremtés, kiváló humorérzékkel. Világ életében kicsit különc volt, és nagyon különc fiúkat fog ki magának. De egy nagyon jó barát, és tele van szeretettel. Máig így tekintek rá. Az ember békésen befordul a folyosón, és meglátja. Messziről, csak egy a tömegből, mégis megszűnik körülötte mindenki. Eleinte még csak egy kellemetlen érzés, hogy valami nincs rendben e körül a személy körül, de később tudatosul, hogy ez valami más. Beletelik vagy egy hétbe, mire a csepp kis agyaddal (mellyel ezalatt az idő alatt legalább tíz zsúfolt A4-es oldalnyi információt rögzítettél) felfogod, hogy igen, a többség ezt nevezi szerelemnek. Talán nem lenne helyes annak nevezni, amilyen éretlen akkor voltam. Talán nem szabad annak nevezni egy viszonzatlan érzést. De nekem az volt. Akkor, és még utána vagy két és fél évig. Persze ez sem volt egyszerű. Nem hazudhattam róla, és nem mondhattam el, de látszott rajtam. Mindenki tudta, talán még ő is. Nem tudom, ez nem derült ki soha. Amikor évek múlva elmondtam neki, egy vállrándítással elintéztük. Elvesztette a jelentőségét. Egy olyan érzés, amiért évekkel előtte még ölni tudtam volna. Röhej. Mindazonáltal azt kell mondjam, jelentős szerepe volt az életemben. Megtanultam azt, hogy milyen szerelmesnek lenni; és megtanultam kezelni. Segített átvészelni egy nagyon nehéz időszakot az életemben. Erőt és bátorságot tudtam meríteni a kötődésből, ami felé húzott. Egyértelműen pozitív hatás volt az életemben. Amúgy Mosolygós elég kelendőnek számított akkoriban a baráti körömben. Egy sráccal egy nap kiültünk egy ablakba, kicsuktuk saját magunkat, és a külső párkányon beszélgetve tudtam meg, hogy ő is éppen ugyanígy érez iránta. Egy ideig hallgattunk, miután feltártuk a lapjainkat egymás előtt, aztán megfogadtuk, hogy soha, semmilyen körülmények közt nem veszünk össze egy lányon. Azt hiszem, itt kezdődött a barátságom azzal a személlyel, akit a legjobb barátomnak tartok.
Valami nagyokos egyszer azt mondta (b*zi Kant, tetves Leibniz, rohadt Spinoza, vagy átkozott Freud (a melléknevek egy érdekesen alakuló filozófiavizsga eredményei)), hogy egy érzést csak egy hasonló, de sokkal erősebb érzés írhat felül. Hát, ez is beütött. Lejárt az általános iskolás énem ideje, elsős gimnazista voltam. A lány neve legyen Arykan. Nem volt rossz, nem volt jó, nem volt okos, nem volt buta, nem volt se szép, se csúnya, nem volt hétköznapi és nem volt kiugró. Önmaga volt, és a mai napig az. Erős egyéniség még ha elég kényes is. Nem lett volna esélye Mosolygós ellen, csak éppen az a helyzet, hogy akkor Mosolygóst már vagy egy éve nem láttam. Lassan kimosódott az emlékeimből, és meggyengült a kötődésem hozzá, így Arykan rövid időre átvehette a helyét. Büszkén jelentette, hogy sikerült a biciklis kirándulásra a legszebb színű bringát kiválasztania, aztán szomorúan tapasztalta, hogy a váltókarok letörtek, így kénytelen volt végig a legkisebb fokozaton utazni. Én hátramaradtam vele, és elbeszélgettünk. Megtetszett... Amikor elváltam tőle, úgy éreztem, igen, szerelmes vagyok. Talán tévedtem. Sosem tettem semmilyen mozdulatot az irányába, és erre nem lettem volna képes, ha tényleg belezúgok. Mindenesetre másfél hónap múlva már másfelé tekintgettem. Arykannal csak az érettségi bankett folyamán beszélgettem el erről. Azt mondta: "Szólhattam volna. Lehetett volna belőle valami." Máig úgy gondolom, nem volt igaza.
Hogy ilyen hamar vége lett, az nagyrészt vagy teljes egészében egy újabb lánynak köszönhető. Jelentős személy következett az életemben; a neve legyen Jégvirág. Soha nem neveztem így, de most, hogy beugrott, talán ez a legjobb név neki. Elsős gimnazista koromban sétálok hazafelé, amikor szembejön velem egy helyi haverom húga, és rám köszön. Többször láttam már, és nagyon aranyosnak találtam, de semmi több. Akkor, abban a pillanatban, mintha a villám vágott volna belém. Elkaptam a tekintetét, és... vége. Két év négy hónap rabság szavatolva. Nagyon szépnek láttam, és egy hetedikes lánynak tényleg nagyon aranyos volt. Ritkán beszélt, és gyenge hangja volt. Sokat mosolygott, az arckifejezése mégis mindig szomorú volt. Sosem mutatott sokat magából... talán nem is volt mit megmutatnia. Talán ez vezetett félre. Nem tudom. Most már nem is érdekel. Akkor viszont más nem is nagyon érdekelt. A szerelmem természetesen viszonzatlan volt, de ez mintha csak tüzelt volna. Hirtelen (de nem túl hirtelen...) gyakori vendég lettem a barátom házánál. Ezúttal óvatosabban jártam el, de nem járhattam sikerrel. Amikor a nyári szünet végeztével egy furcsa beszélgetés végén a barátom rákérdezett, én nem hazudtam. Jégvirág persze jelen volt. Én hátat fordítottam, és elsétáltam. Aznap délután magához hívott, és közölte velem a számomra legemlékezetesebb mondatát: "Tőlem ne remélj semmit." Pff... Kiölni a reményt egy szerelmesből.... Reménytelen. XD Na, mindegy, hosszan sorolhatnám még az eseményeket, ahogy egy télen keresztül kerültem, hogy a tavaszi felizzás során (nem tehetek róla, a tavasz mindig olaj a tűzre, legalábbis nálam) már úgy tűnhessek fel, mint aki túl van a dolgon; vagy ahogy két éven keresztül kerülgettem a válaszadást, és játszottam a reakcióimmal, hogy felé egyértelmű legyen, mit jelent nekem, a baráti társaságunkból pedig senki ne legyen tisztában vele. A magam módján szánalmas voltam, de sokat tanultam. Megszenvedtem a pillanatnyi boldogságokért. Erősnek éreztem magam, ha a közelében voltam, és nem mutathattam gyengeséget. A barátaim legtöbbször őrültnek tartottak, azok miatt, amiket vállaltam a közelében. Viszont hozzá igyekeztem mindig kedves maradni, persze nem túl feltűnően. Utólag kiváló kísérletező időszaknak tűnik. Aztán változni kezdett, és mit mondjak, nem tetszett a változás vektora. Még azt is elviseltem, hogy közben két fiúja is volt egymás után, kifejezetten fanatikus voltam. De el kellett tűnnie a szívemből, mert valami olyan közeledett, amire nem számítottam.
Megtörtént az, amit akkor lehetetlennek tartottam: valaki egyszerűen jött, és felülírta. A mai napig nem találok szavakat a jelenségre. Legyen a lány neve Kisróka. Anélkül szerettem be, hogy egyszer is találkoztam volna vele. Egy kedves idegenként tűnt fel, először azt hitte, lány vagyok. :) Elkezdtem beszélgetni vele. Az első, amit éreztem, az a bizalom volt. Feltétel nélküli. Persze próbáltam magam visszafogni, de nem ment. Rövidesen már ő volt az első (és mind a mai napig az egyetlen), akinek elmeséltem, milyen érzés volt lemondani Jégvirágról, végleg. Ez maradjon is kettőnk közt. Elvégre most már Kisrókáról van szó. Nem a bizalom volt az egyetlen, amit indukált. Mindig el tudta érni, hogy mosolyogjak. Képes volt változtatni rajtam. Én, az antiszocialitás mintaképe létrehoztam a kedvéért az MSN-fiókomat. És képes volt vágyat ébreszteni bennem arra, hogy megvédjem. Jégvirág természettől való ellenpontja: tűzvörös haj, tele élettel és ötletekkel, nagyon bőbeszédű, sokat nevet, és néha-néha sír is; és mindenek felett: mindig őszinte. Tisztességes a barátaival és mindenki mással is. Hogy milyen, amikor szeret... ezt csak én tudhatom. Olyan volt az egész, mintha az egy érzésbe fagyott szívemet olvasztaná fel a kedvességével. Ettől függetlenül nem fogtam fel, hogy szeretem. Ostoba voltam, és tapintatlan vele. Mintha neki kellett volna elszenvednie öt év reménytelenségét, amit én átéltem; holott ő is egy balul sikerült kapcsolatból menekült, egy olyan féregről, akiről inkább nem ejtenék szót ilyen tiszta érzések közt. Szerencsére nem tartott soká ez az állapot. Egy szeptemberi éjszakán egymás karjaiba futottunk a világhálón. Aznap hivatalosan nem szabadott volna csatlakoznom. A szüleim már aludtak, és hivatalosan én is, amikor bekapcsoltam a családi számítógépet. De neki szüksége volt rám. És nekem rá.
Nem akarok többet beszélni Róla. Titkaink vannak. Terveink vannak. Ez a jelen, és nem a múlt egy vakvágányra futott ága. És ennyi. Kisrókával szemben nem kell hazudnom, nem kell titkolóznom. Egyszerűen működnek a dolgok. Mióta vele vagyok, egyszerűen boldog vagyok. Nem arra pazarlom az energiáim, hogy egy viselkedést erőltessek magamra, hanem arra használom őket,hogy őt boldogabbá tegyem.
Ha ebbe belegondolok, könnyen lehet, hogy ez az egyetlen szerelmem egész életemben. De továbbra sem ezen a véleményen vagyok. Néha eszembe jutnak Mosolygós könnyei, ahogy a halott kiscicáját siratja. Itt jöttem rá, hogy bár én utálom ezen nemes állatokat, ha egy lány is így tesz, akkor az többnyire hidegszívű és érzéketlen. Tisztán emlékszem Jégvirág szavaira, amiket akkor mondott, amikor egy srácot ígérete betartására kényszerítettem, és berángattam a sárba: "Mint a rossz óvodások...". Itt jöttem rá, hogy a büszkeség nem ok a kegyetlenkedésre. És bár ezek az emlékek már nem többek, mint azok a beszélgetések, amiket a barátaimmal folytattam a múltban, akkor egyértelműen komolyabb hatással voltak rám. Nem is beszélve arról, amilyen hatást Kisróka gyakorol rám most. Folyamatosan alakít, még ha nem is akarja. Erőt ad, megvéd, SZERET. Értelmet ad az életnek. Leírhatatlan dolog.
Most, hogy ezt leírtam, már nem érzem magam többé sebezhetetlennek. Ha visszagondolok, ezek a lányok egytől egyig képesek voltak egy szóval, vagy egy pillantással összezúzni. Mégis végig megérte az egész. Mert az vagyok, aki. Bármi kimaradt volna az életemből, nem ugyanaz lennék. Ti, akikben megbízok, olyannak szerettek, amilyen vagyok. Mindenkinek hálásak lehettek, akikről itt szó esett. És még rengeteg embernek, akik hatással voltak rám, köztük magatoknak is.
Miért olyan különleges hát annak a pozíciója, akit valaki valamikor megszeret? Azért, mert a szerelem kizárólagos és felsőbbrendű. Minden jó férfi mögött áll egy jó nő is. Aki enélkül él, az valami nagyon fontosat hagyott ki. Nekem, mióta csak először belém mart a dermesztő tűz, szükségem van egy lányra, akire vigyázhatok. Ha ő is vigyáz rám, akkor másra már nincs is szükségem ezen kívül. Hát ilyen az, amikor szerelmes vagyok.

"Szeretlek, Amaru!"

2009. november 7., szombat

Kezeljük a világválságot!

Üdv!

Nos, a mai témánk a globális problémák kezelése. Miért ne? Ha egy fradi-drukker az utcán vállalhatja Közép-Európa országhatárainak átírását, akkor az egyenes arányosság nevében én miért ne vállalhatnám egyetemi hallgatóként a hálószobámból, nyugodt "munka"körülmények közül? Figyelmeztetek mindenkit, közel sem biztos, hogy nem teljesen nyugodt a hangulatban, öngyűlölet mar, és túl vagyok egy igen szerencsétlen Euripidész-adaptáción (a Janus Egyenetmi Színház jóvoltából, JESz!!!).
Na, thát, mik a globális problémáink?

1. : Világválság: Igen, most ez az aktuális. A helyzet a következő: az emberiség egy tizede retteg, hogy olyan anyagi színvonalra kerül, mint a maradék kilenc. Remélem, érződik a probléma súlyossága ebből a megfogalmazásból. Európán kívül vannak és voltak emberek, sőt, még az Albánok (Európa déli része) és a Kazahok (Közép-Ázsia) is az emberiség körébe tartoznak. Nos, az anyagi problémák megoldását a kolostori életben találtam meg. Az emberek ott egy csuhában gyönyörűen megélnek, némi kenyér és víz kíséretében, néha elfogyasztanak élelmet is. Nincs elektromosságuk, alkohol is csak mértékkel, meleg víz nista, fűtés csak megfagyás ellen (egyébként mire kell?). Nincs utazás, csak egy gyönyörű környék, meg persze dögunalom, amit nevezhetünk spirituális elmélyülésnek is, de az milyen gáz már...

2. : Túlnépesedés: Sokan vagyunk. Ebben most nem Európa a hibás. Vagy mégis? Na, mindegy. Mifelénk úgy ragaszkodnak az életszínvonalhoz, hogy kevesen vállalnak kettőnél több gyereket. De, ugyebár, ahol nem biztos, hogy egy gyerek felnő (Afrika, Dél-Amerika), tíz kell minden családba, egy csak túléli. Nem, mind túléli, köszönhetően az áldott Európai egészségügynek. Na, mindegy, könnyen megoldható, bár a náciknak voltak a leghatékonyabb eszközeik a népességszabályozásra, ők velejükig romlottak voltak, meg is döglött majdnem az összes, így humánusabb módszerekre van szükség. Kérek mindenkit, holnap munkába menet lőjön le egy embert, így szabályozván a világ népességét. Ja, igen: Ne vállaljatok gyereket. Én nem fogok.

3. : Adósságválság: Mind személyi, mind világszinten. Először is, melyik barom találta ki, hogy valaki a nélkül elvehet bármit, hogy fizetne érte? Köszönöm, nincs több kérdésem. Engem konkrétan megvernének a helyi boltban, ha azt mondom, hogy a sajtért majd akkor fizetek, ha befektettem a gyomromba, és kitermeltem az árát munkában. A megoldás baromi egyszerű: ha nincs pénz, nincs adósság. Cserekereskedelem. Ha csinálsz nekem egy kardot, adok érte egy tehenet. ha átversz, rád uszítom a bikát, te meg levágod a fejem a karddal, egyel kevesebb túlnépesedő személy.

4. : Globális felmelegedés, erdőirtás, légszennyezés, földszennyezés, vízszennyezés, tűzszennyezés, és hangosabb szellentések: Kérem, mindenki olvasson a sorok közt ebben a bekezdésben. Tökéletesen jelentéktelen, nem tartozik az emberi világhoz. Kérem, senki ne vegye figyelembe, hogy hatmilliárd emberi élet kényelméért huszonötbillió földi élőlény életét veszélyeztetjük. Teljesen jelentéktelenek, nem beszélnek emberi nyelveket, valószínűleg érzéseik sincsenek. Senki ne is foglalkozzon azzal, hogy Földanya táplál minket, és hogy életképtelenek vagyunk az öreglány nélkül. Majd foglalkozunk ezekkel a dolgokkal, ha nagyon égető lesz, ha az emberiséggel minden rendben van. Akkor viszont (ha megérjük) kénytelenek leszünk ezt is megoldani. A javaslatom: mindenki, aki valaha is a szabadba hajított legalább egy maroknyi szemetet (igen, b*zmeg, cigarettacsikk is annak minősül) kapja kezébe a legközelebbi szúró- vagy vágófegyvert, és okozzan magának elég súlyos sérüléseket, hogy elvérezzen.


Na, oké, azt hiszem, a legfontosabbak megvannak. Él még valaki? Na akkor még sok dolgunk van.

Béke veletek, szeretek mindekit. Ha csak hozzátok hasonlóak élnének a bolygón, tizede ennyi problémánk nem lenne.

2009. október 12., hétfő

Naruto... menekül már valaki? :)

Üdv!

Elnézést a szokatlan címválasztásért, és azért is, mert eltérek az általános témáimtól. De leginkább azért kérek elnézést, mert tesztalanynak használok minden balsorsút, aki még sziporkázó egyéni stílusom, és színpompás témaválasztásaim ellenére is veszi a fáradtságot, hogy magához vegyen egy keveset gondolataimból a világháló ezen félreeső zugában. Meg szeretném próbálni, milyen az, amikor valaki értelmesen próbál írni egy populáris témáról. Eddig három stílusban olvastam megnyilvánulásokat róla:
-Hivatalos: a legritkább, leírja a fő jellemzőket, nem könyörül a gyengeségeknek, kiemeli a jó vonásokat (keveset talál), és egy ajánlót vagy intést rögtönöz a végére.
-"Rabid": "Agyamentülállatkirálytutkószupermindenekfeletti istencsászármindenhatóhúdeextráraszupersorozat mostazonnalnézdmegtetudatlansegg" Szerintem. :D
-Piszáklódó: "Namámilyenezmábuziseggnarancssárganindzsásgázkézmutogatósbigyóizé lyáójigéjboyhogyisvanezabaromságmán" Szerintem.
A célom, hogy leírjam a SAJÁT véleményem, mentes legyek az érzelmi kitörésektől, ne kerüljek egyik csoportba sem. Ja, igen, és hogy megmutassam, én mit tanultam ebből a történetből. Eddig. Kérem, aki előre érzi, hogy eza téma untatni vagy bosszantani fogja, távozzon, tökéletesen meg tudom érteni. :) (Utolsó figyelmezetetés: Nem viccelek, átkozottul hosszú és unalmas lesz!!!)
A mai témánk egy anime (Japán egyedülálló sítulú rajzfiljeinek közös megnevezése; jellegzetesség: nagy szemek, flexibilis karakterrajzolás, aktív érzelmi háttér). A "Naruto" címet viseli, és meglehetősen közismert. A népszerűség egyik fő oka, hogy az eredeti japán mellett angol és spanyol nyelven is készült szinkron hozzá; mindezt persze kellő (vagy túlzó) mennyiségű marketing támogatta meg. Míg az előbbiek egyszerűen nem hajlandóak a sajátjukon kívül másikakat elismerni; a másik csoport nem szokott hozzá az ilyesféle kultúrsokkhoz. Istenkém, bejött, van ilyen.
A magna (egyedi japán képregénytípus), amelyben a történet először formát nyer, Masashi Kishimoto műve. Róla csak annyit, hogy az ikertestvére is mangákat rajzol, szóval nem egyedi az elmebaj. :-) Az alapkoncepciónak: címszereplőnk Uzumaki Naruto (ford.: Spirális Örvény XD, vezetéknév és keresztnév a magyarral azonos sorrendben, végre egy nem-indogermán történet!) árva egy olyan világban, ahol a faluba szerveződött nindzsaklánok (bérgyilkosokból szerveződött szövetségek) a világ csaknem egyetlen hadereje. Megbízásból harcolnak, természetesen mindig a saját országuk hadseregét erősítik, ha egyszer háború van. Nem hangzik gyerekmesének, mégis eleinte úgy indul. Valahol a színfalak mögött az (eredeti, nem könnyített angol verzióban) igencsak véres történet nagyon is naiv, kivívva ezzel a legtöbb ellenző ellenszenvét.
Lássuk a szituációt: itt van ez a szerencsétlen srác, aki semmit nem tud a felmenőiről, nincs egyetlen barátja sem, ráadásul még hihetetlenül tehetségtelen is. Mindennek tetejébe még egy jótét lélek belezárt egy démonrókát is, hogy biztosan mindenki féljen tőle, és egyedül maradjon. Elképesztő akaraterő fejlődik ki benne tizenkét éves korára, azaz történetünk kezdetére. Elhatározza, hogy azzal áll bosszút az őt körülvevőkön, hogy mindegyiknél erősebb lesz. Semmi más célja nincs ezzel, csak hogy megmutassa, mire képes. Ahogy halad előre a történet, rengeteget változik, és ezt elsősorban azoknak az embereknek köszönheti, akikkel kalandjai során találkozik. Nos, rövid időn belül belekerül a nindzsák kegyetlen világába, és összefut néhány jó baráttal, és számos ellenséggel. A következőkben róluk (néhányukról) fogok írni. Csak a vele egykorúakról beszélek majd, mert velük kapcsolatbantaláltam érdekesnek a dolgok alakulását.
Uchiha Sasuke: Naruto csapattársa (három fős a csapat), a legendás Uchiha klán egyik utolsó leszármazottja. Őstehetség, az évfolyam legjobb diákja, a legtöbb lány odavan érte, a legtöbb fiú irigyli, mégis folyamatosan komor. Valójában ez az áldottnak tűnő fiú keserű és boldogtalan. Lehetett hat éves áfával, amikor a bátyja az egész klánját lemészárolta, csak őt hagyta életben. Két célja van az életében: elpusztítani a bátyját, és újjáépíteni a saját klánját. Ahogy a történet előrehalad, elhagyja a faluját, a nindzsavilág leggonoszabb hatalmaihoz fordul (konkrétan elkezdi végigjárni őket), hogy elég hatalma legyen a bosszúja beteljesítéséhez. Mostanra túl van a bátyja megölésén, de nem képes megállni. Keresi a bosszúja célpontjait, és soha nem ügyel a saját biztonságára. A viszonyuk Narutoval több, mint érdekes: egymás legjobb barátai, egymás riválisai, és egyben egymás tökéletes ellenpontjai. Amikor elhagyja a falut, Naruto esküt tesz harmadik csapattársuknak, hogy visszahozza. Nem tudni, melyikük az erősebb, és az Iliász óta közismert késleltetés ékes példáját követhetjük végig kettejük konfrontációja kapcsán immár kétszáz képregényfejezet óta. Minden valószínűség szerint kettejük összecsapása lesz a sorozat tetőpontja. Sasuke minden olyan dolognak a képviselője, ami rossz irányba vihet el valakit.
Haruno Sakura (ford.: Tavaszi Cseresznyevirág) : A csapat harmadik tagja. Az egész életét eddig egyetlen dolog határozta meg: az előbbi figurába szerelmes. Persze a főszereplőnk meg belé szerelmes, így elég sajátos szerelmi háromszög alakul ki. Sakura a történet elején minden szempontból gyenge. Ezen nincs mit szépíteni. A csapattársai tetteiből meríti a bátorságot, amivel lassan megtanul hasznosnak lenni azok számára, akik aggódnak érte, és egy idő múlva azt is eléri, hogy a régi riválisa, akire mindig felnézett, a segítségét kérje a tanulásban (amikor tanulásról, iskoláról beszélünk, szigorúan mágiáról és harcművészetekről van szó). Mostanra belekeseredett a szerelme elvesztésébe (talán ez rosszabb, mintha meghalt volna), és lassan eljut addig a gondolatig, hogy nem védheti többé szerelmét, aki áruló lett, és fel kell oldoznia Narutot az esküje alól, külöben őt is elveszíti. Sakura tetteit mindig a szeretet vezérli, lelke mélyén mindig is egy kislány, és mindig hisz benne, hogy a dolgok megjavulnak.
Gaara (Halál): Na, ha eddig tragikus sorsokról beszéltünk, elértünk a mélyponthoz. A srácba egy nagy hatalmú homokszörnyeteget zártak. Éppen ezért egy egyedi védőmechanizmusa van: újszülött kora óta bármilyen rá irányuló támadást akaratán kívül hárít a környezetben lévő homok. Visszaemlékezéseiből megtudjuk, hogy ez a homokburok elpusztította az anyját a születése közben (nem szeretném elképzelni a jelenetet). Egy ideig a nagybátyja nevelte, akihez nagyon kötődött, de amint az megbízást kapott a fiú megölésére, azonnal megpróbálta végrehajtani, persze a homokförgeteg elpusztította őt is. Gaara ebben a pillanatban döbbent rá, hogy az ő feladata szenvedést okozni, mivel másra (úgy hitte) nem is képes. Mindez addig tartott, amíg nem találkozott Narutoval (aki hasonló cipőben jár, csak éppen neki egy kilencfarkú tűzróka az albérlője), aki a barátai védelmében megvívott vele egy élet-halál harcot, és sikeresen ráébresztette vele Gaarát, hogy vannak értékek az életben, amiket érdemes megvédeni. Gaara mostanra eljutott addig, hogy az ellene kiálló Sasukének felajánlja a visszautat a fényhez. Igazság szerint ő azt képviseli, hogy mindig van visszaút, és senki sem született gonosznak.
Nara Shikamaru (Ha Szarvasfiú): Különös figura, még csak nem is főszereplő. Történetünk kezdetén az egyetlen tulajdonsága: lusta. 200-as IQ-ja ellenére sem képes megfelelő eredményeket produkálni, mert kényelmesebb aludni egy fa alatt, mint gyakorolni... Aztán a nyakába szakad a felelősség. Elköveti ugyanis azt a hibát, hogy egy vizsga idején nem hagyja magát legyőzni nőnemű ellenfeleitől, így kiderül, hogy jó képességei vannak, ha tervekről van szó. Megkapja első küldetéseit, mint csapatvezér. Ez kihat egész életére. Elkezd felelősségteljesen gondolkozni, és jelenleg a korosztályának legkomolyabb tagja. Amikor legutóbb ügyködött, elpusztított egy ellenfelet, aki korábban azt is túlélte, hogy lefejezték, és persze nagyságrendekkel erősebb volt nála. Különös jellemfejlődését minden valószínűséggel annak köszönheti, hogy a rajzoló kedvenc szereplője. ^^"
Rock Lee (No comment...): Lee az a figura, akihez képes Naruto elbújhat tehetségtelenség terén. Az eddig felsorolt szereplők mind bírtak valamiféle varázserővel (Shikamaru az árnyékok segítségével képes béklyóba kötni ellenfeleit, Sakura kiválóan gyógyít, Gaara a homok ura, Sasuke képességei jórészt a tűzhöz, és hipnotikus erővel bíró szemeihez kapcsolódnak). Ő képtelen mozgósítani belső energiáit, ezért elhatározta, hogy olyan szintre fejleszti harcművészeti tudását, hogy még így is egyenrangú legyen a harcban "tehetséges" társaival. Legfőbb célja, hogy egyszer legyőzhesse csapattársát és egyben legjobb barátját, Hyuga Nejit. Ha tartósan követjük a történet fonalát, el kell ismernünk, hogy Lee képes megfelelni az önmaga által támasztott követeléseknek; meg kell hagyni, nem egyszer az életét kockáztatja ezért a célért. Olyan, mint egy fegyver nélküli katona a csatában. Lee fő erőssége a kitartás, ez határozza meg egész jellemét.
Hyuga Neji (Nap Spirál): Újabb tragikus sors készenlétben, de ez a nindzsák világa. Neji klánja kegyetlen szabályokra épül. A lényeg az elsőszülöttek, így a tiszta vérvonal védelme, így a család "kevésbé értékes" tagjait az uralkodó családtagok speciális mágikus béklyókkal látják el, megakadályozandó a lázadást, és persze az alárendelt családtagoknak kötelességük életüket áldozni a család fő ágának védelmében, ha úgy hozza szükség. Neji apja is így járt, az ikertestvére helyett kivégezték a falu és testvére megmentésének érdekében (feleslegesen). A gének különös játékaként azonban a fiúban erősebben van jelen a család vérvonalának minden pozitív tulajdonsága, mint a család főágának bármely tagjában. Neji történetünk elején a sorsával küzd, mint a kalitkába zárt főnixmadár. Naruto tépi el kizárólag az elméjében létező láncait, azzal, hogy sikerült legyőznie a nála sokkal erősebb Nejit; ezzel Neji értelmezésében "legyőzi a sorsot". Neji innentől nem hiszi többé, hogy a jövője megváltoztathatatlan. Mindezek ellenére Neji továbbra is elfogadja a sors döntéseit, és zokszó nélkül elvégzi, ami feladatot az élet rászab.
Hyuga Hinata (Nap Fénye): Neji unokatestére, ugyanazon család főágából, szinte minden tehetség nélkül. Halkszavú, gyenge lány, az apja gyakorlatilag kitagadja, mert nem képes megfelelni a család kemény elvárásaink. Hinata valószínűleg feladná, ha nem lenne a faluban Naruto, akire világ életében felnézett, mert képes küzdeni a sorsa ellen, és akkor is feláll, ha századszor taszítja földre a világ. Így viszont lassan összeszedi magát, és lassan megtalálja azt a harcstílust, ami megfelel adottságainak. De ami ennél is fontosabb, megtalálja a saját bátorságát. Naruto iránt érzett tisztelete persze lassan szerelemmé növi ki magát, ez már majdnemhogy mellékes a történet szempontjából. Hinata elsődleges erőssége a hit, ebből meríti erejét. Hisz önmagában, hisz a társaiban, hisz Narutoban, még az unokatestvére szabad akaratában is, aki kis híján megöli dühében, amikor ezt közli is vele.
Naruto Uzumaki: Nos, a főszereplő a végére. A bajkeverő kölyök a történet folyamán lassan férfivé érik. Jelenleg persze még csak tizenhat-tizenhét éves, de már nagyságrendekkel komolyabb, mint eleinte, ami nem is csoda az őt ért hatásokat figyelve. Számos esetben harcolnia kell újonnan szerzett barátjaival, mégpedig életre-halálra. Ja, igen: mind a mai napig nem ölt meg senkit, pedig rengeteg harcon van túl, és pillanatnyilag a falu legerősebb harcosa, amiből következik, hogy a legerősebb ellenfelekkel is kerül szembe. Amint láthattuk, a világ, amiben él, meglehetősen kegyetlen. Megesküdött, hogy ezen változtatni fog, és békét hoz a világba. Az ő ereje az akaratában rejlik, amivel mindig jót akar tenni. Az akaratában, amivel szembeszáll a nálánál erősebb csapattársával, hogy megvédje azt önmagától; amivel kis híján megölt barátja vérébe markolva bosszút esküszik a nála szintén sokkal erősebb ellenfelének, hogy a végén még az ellenfelét mentse meg saját őrületétől; amivel a mestere gyilkosának szemébe mondja, hogy nem képes őt megölni, bármennyire szeretné; vagy éppen ötödször áll fel vert helyzetből, hogy bebizonyítsa, nem vesztes. Hogy miért rohangál narancssárga dzsekiben üvöltözve? Mert nem nindzsa. és nem is akar az lenni, ha ehhez kegyetlenné kell válnia.
Szándékosan nem ejtek szót a komolyabb csatákról, és a viszonylag jó rajzolásról. Nem vagyok rajzoló, nem vagyok katona. De ember vagyok. Érdekes karaktereket fedeztem fel a történetben, ezért követem továbbra is mind mangában, mind animében.
Amikor először hallottam róla, azt mondtam: "Na, megint egy baromság, majd megnézem, milyen, ha levonult a mánia." Úgy is volt, vártam másfél évet, és elkezdtem nézni a sorozatot, majd olvasni a képregényt. Találtam benne valamit, ami tetszett. Egyszerűen tetszik, úgyhogy csak figyelemmel követem, néha utánaolvasok dolgoknak, amik ezzel kapcsolatosak. Persze nem vagyok elfogult: nem tetszik, hogy az animét olyan szinten telenyomták a mangából kimaradt részletekkel, hogy lassan filler-túladagolásban fog kimúlni, és nem tetszik a túlzott hírverés sem körülötte. nem is lesz a kedvenc sorozatom, akármilyen jól is fejezik be. De ettől függetlenül a történet érdekes marad (számomra legalábbis).
Tudom, hogy senkinek nem keltettem fel az érdeklődését, és az előítéleteket sem töröltem el, de talán megmutattam egy kicsit más perspektívából egy roppantul elcsépelt dolgot. Köszönöm azoknak, akik végigolvasták.

Jó éjszakát mindenkinek!

2009. szeptember 25., péntek

Tisztelet a tollnak, mely az idő földjét szántja (ferdén)

Üdv!

Réges rég nem írtam, de csak most jött olyasmi, amiben érdemileg meg tudok nyilvánulni. Igen, unalmas történelmi okfejtés, ha nem szereti valaki, azt előre figyelmeztetem, mert nem szeretek másokat kínozni.
A lényeg a történelem meghamisítása. Vegyünk egy népszerű személyt (keresztény területeken): Hunyadi János, a középkori Magyarország zászlósura és kormányzója (eddig vitte szorgalmas munkával). Tyűha, de menő csávó... Az apja közkatona volt, (hacsak nem fattyúgyerek, mert ilyesmit is lehet hallani...), ő meg a király után a második ember. Legyen magyar! Meg román. Ja, meg szerb, mert Arany János (John Golden) így tudta. Hogy milyen hadjáratokat vezetett, arról az emberek többségének (nagyon helyesen), fogalma sincsen; de az azért beugrik, hogy délben harangoznak valamiért... Ja, persze, Nándorfehérvár... Ó, elnézést, Belgrád! Bocs, bocs, nem kívántam senkit megsérteni.
Volt vele ott egy prédikátor, Giovanni de Capistrano, aki septiben összerántott húszezer parasztot, és oldalba támadta az oszmán hadsereget. Ilyet mégiscsak egy magyar géniusz tud csak kivitelezni. Legyen hát Jani a neve, mint a haverjának. Megjegyzés: egy szót nem tudott magyarul életében, üldözte a szidókat (nem hajoltak meg a kereszténység előtt), és a parasztok csak pislogtak volna értelmesen, ha nem fordít neki valaki szép torokhangú ómagyar nyelvre. Na, de ki?!
Ó, igen! HYUNDAI... izé, na: HUNYADI MÁTYÁS (Matthias Corvinus, Matei Corvin, Matej Korvin, Král Mátej, Matyás Korvín, Mathija Korvin, Maciej Korwin, Mamuja... ki sem tudom olvasni cirill betűben, társai) Ő nem tartott igényt erre a sok névre, és, mintegy beintve az utókornak minden levelét úgy írta alá: Matthias rex. (Sajnálatos módon később lett egy második Mátyásunk is, a méltán gyűlölt Habsburg házból, így ezt a nevet a hivatalos történetírás szőnyeg alá söpörte, a köznép pedig a hivatalos dogmával tette ugyanezt, és továbbra is Mátyás királynak hívja.) Ő magyarnak vallotta magát, a román történetírás persze okosabb nála ismételten (okossági sorrend: román történetírás, Isten, Mátyás király). Hát hogy lenne már magyar, ha az apja román? Igen is, vegyük tudomásul, hogy ő volt a világtörténelem legnagyobb román királya.
Említést tehetnék még Petőfi Sándor (Alekszandr Petrovics) híres román költőről (aki az Alföld című versét lefordította románra, (vagy fordítva? kétlem...) ), aki ugyebár a közhiedelem szerint szerb származású, de immár egyértelmű, hogy szlovák, hiszen az apja orthodox vallású volt, és Szlovákián kívül orthodox vallású ország a földön sincs. Ne érdekeljen senkit, hogy a legfontosabb dolog számára a magyarsága volt. Véletlenül sem.
Jajj, ki ne hallott volna Ferenc Jóskáról (Francz Joseph). Igen, bazi nagy magyar uralkodó, akkora pofaszakállal, hogy róla nevezték el Európa legészakibb területét (a két ténynek csakis az abszolút humor érájában lehet összefüggése). Osztrák császár. Österreiches kaiser. Austrian emperor. Nem tekintendők az eredményei magyarnak, főként a magyar forradalom leverése után.
Az ő felesége egy bizonyos Erzsébet, népszerűbb nevén Sissi akinek gyönyörű szép, idilli élete volt (lányregény, szerencsétlen maga keresett a férjének szeretőket, nem igazán vonzotta a pompa, a férjéhez való első utazása során kétszer süllyed el a hajója 300 kilométeren, élete végén pedig gyengédel leszúrta egy anarchista Genfben (Geneva) ). Persze, NEM magyar.
Hol uralkodott az előző kettő? Wien (nem, nem Bécs, soha sem volt az.) Hol volt akkoriban magyarország megszállásának központja? Pozsonyban (Nem Bratislava, bármennyire is szép szláv hangzása van). És az erdélyi (Transsylvania) Magyaregregyből hogy a rossebbe lett Romana? Különös nekem ez a fordítás...

Vannak dolgok, amiket én nem tudok felfogni. Miért jó hazudni arról, ami megtörtént? Bármelyikőtök jobban érezné magát, ha az apja a nitroglicerin feltalálója, az anyja pedig volt miniszterelnöknő lenne, de közben ugyanaz a jó vagy rossz ember, mint egyébként? Miért fontos ez, kényszerünk van hazudni?

A román nép a havasalföldön és Moldvában megtelepedett pásztornép, a vlachok leszármazottja. Övék az a föld, mert senki más nem volt képes elviselni annak zordságát. Szívósabbak minden környező népnél. Évezredes elnyomás után száz-százötven éve megalakították saját királyságukat, felszabadulva az egyre agresszívabban terjeszkedő cári Oroszország vasmarka alól. Két világháborún át megfelelő diplomáciával a vereségükből is diadalt csikartak ki a végeredménynél. És legvégül volt bátorságuk letaszítani a trónról és kivégezni azt a diktátort, aki éveken keresztül zsarnokként rabolta ki őket, és luxusban élt, míg a népe nyomorgott a munka terhe alatt.

A szlovák nép a középkori Magyar Királyság érája alatt állt össze egy egységgé a honfoglalók által elpusztított Morva Birodalom és a cseh bevándorlók népéből. Nagyon szorgos népség, akik mindenféle munkát elvégeztek. A felvidék iparát ők és a szászok tartották életben. Télen mindenféle ipari munkát végeztek, nyáron még acsaládjukat is otthagyták, hogy az Alföldön arathassanak elég magas bérért, és eltarthassák gyermekeiket. A Habsburg-birodalom felbomlásával a rokon cseh néppel egyszerre (gondos szervezés után) kikiáltották függetlenségüket, és megőrizték a demokratikus állami berendezkedést, még a német megszállás árán is. Végigszenvedték, ami az elkövetkezendőötven évben Európa keleti felére nehezedett, és aztán békében elváltak Csehszlovákiától, máig a térség egyik legdinamikusabban fejlődő állama lettek.

A szerb nemzet a Balkán-félsziget egyik legrégebbi szláv népe. Kegyetlen szabadságharcokat vívtak, az Oszmán birodalom és Magyarország valamint a Habsburg-birodalom ellen (150 év? molyfing! nekik 400 jutott). Az eltelt évszázadok megerősítették őket. megőrizték vallásukat, és nemzeti énekmondóik örökítették tovább a nép fiainak hős tetteit, és a reményt, hogy egyszer újra szabad lesz szerbhon. És az is lett. Az új ország vérből született, és vérével véte meg magát a környező népektől. Amikor eljött a Nagy háború, büszkén dacolt a hatalmas birodalommal, amely északi szomszéda volt, és négy hosszú év alatt sem sikerült megtörni a szerb ellenállást. Egy nagy állam feje lett Szerbia, amelyet nem söpört el az első világháború, sőt, egy erőskezű vezető alatt a balkáni szlávokat egyesítve elég erős lett, hogy dacoljon magával a Szovjetúnióval is. A szerbek kitartóan harcoltak az állam fenntartásáért, és a mai napig az összes környező nép rettegi a szerb katonák haragját. A rettegés pedig tisztelet. Ez pedig sokat számít egy katonanemzetnél.

A magyar nemzetről nem kell sokat mesélnem. Tisztességesek voltak a fiai és leányai. Nagy emberek vezették őket, és nagy emberek szolgálták a királyokat. Európa pajzsa volt keletről és délről. Életben maradt a keresztények, az ortodoxok és az iszlám között. Életben maradt a feudálisok és a nomádok között. Életben maradt a szlávok, és a germánok között. Egyedi kultúrával, önálló állammal. Ezeregyszáz év nem hazudik. Élnünk kellett és élünk is. Védjük, amink van, minden eszközzel. Ezek vagyunk mi. Se többek, se kevesebbek.

Többnek akarsz látszani? Ettől leszel kevesebb.

2009. május 22., péntek

Védelmező ösztönök

Üdv!

Fiúnak születtem, ez van. Rohadtul nem kértem, de nem is kapálózok ellene, beletörődöm és kész. Ahogy abba is, ami vele jár. Itt... *megkopogtatja a fejét*
Az általános végén döbbentem rá, mit jelent ez. Akkoriban kellett először megvédenem magam. Akkoriban kellett először döntést hoznom a saját sorsomról. Akkor voltam először szerelmes... Nekem ez mindig is egy felsőbbrendű érzés volt. A vérségi kötelékeket, és a barátságot talán nem képes felülbírálni, de képes fontosabbá tenni egy személyt önmagadnál, és az emberi fajnál, melynek lételeme az önzőség, ez nem semmi. De térjünk vissza a témához.
Szerencsésnek nevezhetem magam, amiért a kisgyerekkorom ennyire megnyúlott, és ezt szinte csak a családomnak köszönhetem. De ekkor néhány dolog megváltozott. Továbbra sem nehezedett rám olyan súllyal az élet, mint a velem egykorúak többségére, de megéreztem a nehézségeit. Megtanultam visszaütni. Megtanultam, hogy egy fiú azért fiú, hogy durva eszközökkel is képes legyen megvédeni azokat a dolgokat, amik fontosak neki. Ez maradt az állatvilágból.
Persze itt jön be a probléma. Az emberiség mindent meg akar változtatni, ami egy kicsit is hasonlít a természetességre. Ne, még csak véletlenül se merészelj nem nyakig öltönybe öltözve végigvonulni a városon egy olyan meleg napon, amikor a bőröd is lekívánkozik rólad. Véletlenül se sétálj ötszáz métert, amikor egy kolosszáris vasszörny gyomrában kétszáz emberrel együvé zsúfolva is megteheted ezt az utat. Véletlenül se éld le ugyanabban a tíz négyzetkilométerben az életed, utazni kell, hogy jól érezd magad. Ja, és ami a legfontosabb: nehogy azt hidd, hogy erjesztett gabonapárlat, szőlőpréselet, főzött mákgubó vagy egyéb kemikáliák nélkül boldog lehetsz.
Ó, és ha már vissza akarunk kanyarodni a témához, nehogy azt merészeld hinni, hogy valamit, ami számodra érték, megvédhetsz, ha ezzel másokat elszomoríthatsz. Persze nekik jogos keretek között szabad azt bántani. "Nem úgy akarják... Ők nem is gondolták... De csak ő túl érzékeny..." NEM!!! K*RVÁRA NEM!!! Nem fogok megnyugodni a tudatban, hogy bárki taperolatja a lányt, akiért az életemet odaadnám, ha utána bocsánatot kér! (És persze még a sértett is visszafog, mert eddigi tapasztalatai azt tanították meg neki, hogy az, aki a védelmében hajlandó erőszakot alkalmazni, az ellne is feltétlenül fog.) Nem, rohadtul nem fogok belenyugodni, hogy más embereknek joguk van megríkatni az egyetlen testvéremet, csak mert még túl gyenge ahhoz, hogy megvédje magát. Nem fogok átsiklani a tény felett, hogy más emberek szimpátia híján elveszik annak a nőnek a megélhetését; aki testében hordozott és táplált kilenc hónapon keresztül, és védett, amíg nem voltam képes rá, hogy megvédjem magam. Nem nyugszom bele, hogy az ember, akitől azokat a tulajdonságaimat kaptam, amikre a leginkább büszke vagyok; arra van kárhoztatva, hogy élete végéig a mára gondolva robotoljon; miközben a természet arra rendelte, hogy csodát teremtsen a képességeivel. Hihetetlenül zavar, hogy egy általam nagyra becsült embert, akinek istenadta tehetsége van a szakmájához, és egész életében szorgalmasan végezte, elzárnak tőle és a megélhetésétől, mondván: veszteséges. Persze ez csak néhány példa.
Na, ilyenkor jut el az ember arra pontra, hogy megszűnik a négymillió éves evolúció és az ötezer év kultúra (culture=távolodás a természettől), és felébred a kancsimpánz a hypotalamus legmélyén, amely kész egy nagy kődarabbal véres péppé lapítani egy fajtársa koponyáját, ha bántják a szűkebb családját. Mi erre a civilizált világ reakciója: "NUUURSEEEE!!! NUUUURRSEEE!!! TAKE MR. GUMBY TO A BRAIN SURGEON!!!" (Monty Python repülő cirkusza: Gumby agysebész; szabad fordítás: "Nővér! Nővér! Vigye Mr. Gumbyt egy agysebészhez). Úgy is van, zárjuk be, vágjuk ki az agyát. Még a végén támad egy értelmes ötlete, és megvéd valami értékes dolgot...
Mert nekem ezek az értékeim. Hiszem, hogy ezek az emberek értékeket képviselnek. Hisznek benne, hogy szeretetért szeretetet kaphat az ember, és hogy vannak, akikben meg szabad bízni. És átkozott legyek, én is hiszem, éppen ezért nem akarok csalódást okozni nekik. Meg akarom magamnak teremteni a lehetőséget, hogy bármikor képes legyek megvédeni őket. Éppen ezért tűrök: "Ha majd egyszer nagy szükség lesz rá..." Rossebet. Le fogom élni az egész életemet gyáván, rettegve a tetteim következményeitől, mert a tömeg ellenem van, és képes összezúzni, meg velem együtt azokat is, akik fontosak nekem. Most megyek, és tanulom tovább, hogyan kell szakszerűen kirabolni egy sírt, ami más körülmények között a legsúlyosabb erkölcsi vétség lenne. Szép volt. (Emberiség-Zoli meccs állása: 50.000-1)

"Hisz nőnek nem születtél, s férfinak nem nevezhetlek..." (-Euripides: Orestes)

2009. március 30., hétfő

Szivatás

Üdv!

Valamiért elkapott az írhatnék. Előre elnézést kérek, ha esetleg igénytelenebbre sikeredik az irományom, most nem gondoltam át úgy, mint az előzőeket.
Az ehavi kiválasztott téma a szivatás (szándékosan rövid í-vel, mert egy külön fogalom). Hevenyészett definíció: megalázással kísért gúnyűzés valakiből. Persze nem kell annyira elrettenni a dologtól, azért vannak finomabb modulusai is. Nem ezekről fogok beszélni.
Tegnap este a húgommal beszélgettem, aki azért a maga vidám és abszolúte hippis stílusában mesélt egy keveset kedves osztálytársnőiről. Szomorúan kellett tapasztalnom, hogy ő is azokon a dolgokon megy át, amiken én annak idején. Mind a ketten igen gyengék vagyunk. A legtöbb szempontból ez a kifejezés illik ránk. Burokban nőttünk fel, nyugodt családi, anyagi és külpolitikai állapotok között. Soha nem kellett szembesülnünk komolyabb konfligtussal, amíg ki nem léptünk szüleink házának kapuján. Ennek eredménye a harmóniára törekvő, viszonylag gondtalan magatartás. Hálás vagyok, hogy ez így alakult, mert rengeteg boldog percet köszönhetek neki, és el sem tudom képzelni, milyen lehet azoknak az embereknek az élete, akik otthon sem találnak nyugalmat. Éppen ezért mások számára talán nem lehetnek olyan nagyok a mi problémáink, de ezt átélni azért más dolog.
A problémák természetesen ezután kezdődnek. Mert ki kell lépni a laskás ajtaján, csak elméletben teheti meg egy ember, hogy örökre ott maradjon. Egy átlagembernek iskolába kell járni, majd később munkába, és ha neadjisten barátokat is szerez, hát azok sem fogják tiszteletüket tenni nála egy bizonyos ismeretségi fokig. Ezen kívül akadnak más elintéznivalók is. Sokan vannak, ők vannak talán többségben, akik erősebbek lettek a korai pofonoktól, és talán nem is tudják, mit jelent ez egy gentlemannek vagy woman-nek (gentle ugyanis nem csak azt jelenti, hogy kedves, és gyengéd, hanem azt is, hogy puha). Gyakorlatilag minden út, ami kivezet az otthon biztonságából, egy túlélőtúra. Idővel a hatás enyhül, de a görcs igazából sosem oldódik ki teljesen a gyomorból (sosem... nagy szó ez egy húsz éves gyerektől, de tény, hogy eddig nem múlt el). Túlélőtúra, amire védelem kell: a földet bámulni a szemkontaktusok elkerülése végett, a busz függönyét magunkra húzni, néhány szünetet a vécében eltölteni, a zuhanyzóban átöltözni testnevelésre, futni, kerékpárra pattanni, hogy a sebesség szigeteljen el a környezetedtől. Mert a kinézeted és minden egyes mozdulatod a gyengeséget sugallja, és a saját keserű tapasztalataidon keresztül hamar megtanulod, hogy ehhez sokaknak nagyon jó szemük van.
Beszéltem már az önző emberekről. Az egyik alfajuk (nevezzük csak szadistának), igen humoros típus. Az ő humorában egy komoly szegmenst foglal el a gúnyolódás. Nem tagadom, mindenkiben benne rejlik ez. Rengeteg komikus (főként ennek a műfajnak talán legnagyobb múlttal rendelkező művelői, a bohócok (megjegyzés: akiket ki nem állhatok)) erősen épít erre a humorforrásra, igen nagy sikerrel. A mi szadistánk nem csinál mást, csak éppen ezt átülteti a valóságba, egy olyan embert célozva vele, aki nem fog visszaütni. (Jegyezzük meg ezt az utolsó tagmondatot, a végén fontos lesz.)
Az eszközei természetesen változatosak, az önzők minden alfajából származtathatók. Ki így, ki úgy dolgozik. Szerintem ezt mindenki átélte már, szemtanúként, áldozatként, vagy elkövetőként, nem igazán kell magyarázni. Néha még tréfából is elmegy az ilyen. A szadistát a gonoszsága különbözteti meg másoktól. Ugyanis ő nem a barátait ugratja, hanem belerúg egy fejet hajtó emberbe. Ennek lehetnek fokozatai, az utolsó a szerencsétlenek meglincselése, de ez igen ritka. Azonban az ennél kisebb vétkeket sem szabad alábecsülni. Életre szóló sebeket okozhatnak.
Azonban szegény nebántsvirágainkat sem kell félteni. Alkalmazkodnak. Evolúció. A legtöbb ember keres egy baráti társaságot, "majd a tömeg megvéd" -elven. Működik, legalábbis többnyire, azonban a beolvadás veszélyét hordozza magában, ami rendszerint meg is történik; és emberünk innentől nem számít gyengének, vagy kilógónak, tehát kilépnek a látóterünkből. De van ugyebár nekünk egy testvérpárunk, teszem azt, akikből az imént kiindultunk, aki nem tud elvegyülni, mert más. Nagyon más. Abban a világban, ahonnét ők jöttek, az ilyesmik egyáltalán nem megszokottak. Nem szokás egymást bántani a saját jókedvünk biztosítása érdekében. Naná, hogy nem értik őket, amikor a "legkisebb hülyeségen is kiakadnak". Alacsonyabb az ingerküszöb, van ilyen. Nem néz horrort és pornót nyolc évesen, nem bunyózik alsó tagozatban, nem kínoz bogarakat az óvodában, nem rúg bele a szüleibe, ezek kimaradnak. És amikor kedvenc szadistáinkban feltámad életösztönük (pubertás kezdete, addig maximum másokat majmolnak az ilyesmivel), eleve előnyben lesznek a magasabb képzettség miatt ilyen téren. "Ne vitatkozz hülyékkel, mert levisznek az ő szintjükre, és legyőznek a rutinjukkal."
Szóval mi a fenét csináljanak elszigetelten? A válasz pofonegyszerű. Megvédik vagy megadják magukat. Megtartják azt, amit addig magukkal hoztak, és megvédik; vagy éppen teljesen feladják, és átalakulnak azzá, ami az új környezetük. Érzésem szerint ez a középiskolás beavatás alatt dől el. Az alapvető emberi tulajdonságok változatlanok maradnak 14-16 éves kortól, hacsak nagy sokk nem éri az embereket. Ez a beavatás pedig ugye ennek az első próbája. Ha valaki nem járt volna még középiskolába, elmondom, miről van szó. Intézményesített szivatás. A felgyülemlett feszültségek levezetése végett a felsőbb évesek szivatják az alsóbb éveseket. Kiélik egy hét alatt, aztán nyugi van, legalábbis elvben. A kicsik pedig nem aggódnak: "Majd mi is leverjük az újoncokon később!". Sok iskolában elfogadott gyakorlat. De mit jelent ez a nebántsvirágok szempontjából, akik már megtapasztalták a különbséget maguk és a világ közt, és ennek veszélyeit is? Dönteni kell. Másra is ugyanazt a megaláztatást mérem, amit én kaptam, hogy levezessem a haragomat; vagy békén hagyom őket, és a világ bosszulatlanul bánthatott addig engem. Én nem tartom helyesnek, ha valaki, aki annyira rosszul érezte magát korábban, ebben is részt vesz. Az semmin sem változtat. Én nem szivattam senkit. De meg sem védtem egyet sem közülük. Hát, van még hova fejlődni.
És a húgom? Készül. Készül a középiskolára. És pontosan tudom, hogy neki itt nem a tananyag az elsődleges ellenfél. Nekem sem az volt, pedig teljesen máshogy tanulunk; attól még mindkettőnknek a maximumot kellett belefektetni, tehát konstans, egyenlő érték. Élned kell egy olyan világban, ami nem tolerálja azt aki vagy, és megvédeni magad. Olyan lesz az ember, mint egy sündiszló. Ha veszély jön, összegömbölyödik, kívülre a tüskéit mutatja: harag, agresszió, erő, álnokság, ravaszság, őrület(!) és minden a világon, amitől félni lehet. Visszaütünk, hogy megtörjük a zaklatásunkra irányuló kísérleteket. Viszont a sün minél jobban kimutatja a tüskéit, közben annál inkább befelé fordul. Ez nem rossz dolog. Nem hiszem el azt, hogy rossz dolog. Mert akármennyire is idegen a környezeted, találni fogsz más sünöket, akikkel összekapaszkodhatsz, és egyszerre mutathatjátok kifelé a tüskéiteket. Némelyik az ellenkező nemből alkalmas lesz rá, hogy gyerekeket vállalj vele, akiket nektek kell majd megvédenetek. Hogy újabb nebántsvirágok hajtsanak ki, akik kilépve a tüskéitekből emelt házakból ismét ezt éljék át. Így viszed tovább egy békésebb világ reményét, és szeretetre képes embereket a következő generációba, hogy meglegyen az esély egy jobb világra.
Amíg az el nem jön, hát Istenem... Még mindig hazamehetsz, nebántsvirág!

2009. január 25., vasárnap

Hun-guardian

Üdv!

Engedjétek meg, hogy elmeséljem egy élményemet, ami szokás szerint a világhálón csatangolva esett meg velem (egy nem valós világban megtörtént események nagyon is kézzelfogható érzéseket tudnak kiváltani). Ha nem engeditek meg, akkor is ez lesz, max. nem olvasátok el. :) (Kópirájt: Galla Miklós) Előljáróban azonban mesélnék egy keveset a Kárpát-Medence népvándorláskoráról, két népcsoportra különös tekintettel. (Ha valaki úgy érzi, a szemei kezdenek leragadni, ugorja át a következő bekezdés fennmaradó részét.)
A "nagy népvándorlást" egy igen nagyhírű nép indította meg a IV. szd. legelején. Ők voltak az európai hunok, az ázsiai hunok leszármazottai. A kínai krónikák úgy nevezik őket: hsziug-nu. Jónéhányszor az ott ismert világ legnagyobb birodalmának védelmi vonalait, és lemészárolták az ország lakosságának egy jelentős hányadát. No nem rosszindulatból, az ő népük erre született, és éhen vesztek volna, ha nem rabolnak. A kínaiak egy idő után azonban csak elunták, hogy magasan fejlett kultúrájuk, technikai és létszámbeli fölényük ellenére így sárbatiporja őket egy általuk kevésre tartott, bár igencsak rettegett nép, és a hatalmas császár összes építészmérnökét, és igen sok földművesét az északi határra parancsolta, hogy létrehozzák azt a védműrendszert, amit ma úgy ismerünk: a kínai nagyfal. A hunok megértették a finom célzást, és lovasnép létére nem kívántak elvérezni ezen a védvonalon, és keletre fordultak. Itt lépnek be az európaiak (nomeg az indiai, kazahsztáni, és egyáltalán minden terület olyan) történelmébe. Tönkreverik a gótok államait, azokét a gótokét, akiket még a római császár udvarában is úgy neveznek "superiores barbarii", azaz felsőbbrendű barbárok. A gótok érzékelik a helyzet súlyosságát, egy részük behódol, másik részük pedig keletre menekül, a többi nép meg részint előlük, részint az ő üldözőik elől még keletebbre. Aki elég gyors, áttöri a római birodalom határszakaszát, és bent telepszik meg. Aki nem, azt a hunok leigázzák. A római birodalomnak más sem kellet, mint ez. Egy csomó pénzéhes született gyilkos, akik csata előtt vérfagyasztú kiáltást hallatnak "Húúúún!" (állítólag ugyanis innen kapják nevüket). Aztán felbukkan köztük egy Attila nevű jelentéktelen figura, aki hét éves regnálása alatt akkora rombolást visz véghez a mai Nyugat-Európa tájain, hogy a mai napig a pusztítás szinonimájaként értelmezik mind az ő, mind népe nevét. egy szerencsétlen orvérrzéses ügylet folytán eltávozik az élők sorából, és ezzel összeomlik birodalma is. a fiai polgárháborúját kihasználva a leigázott népek lerázzák magukról a jármot, és egy emlékezetes csata során háromszázezer hunt irtanak ki. A köznép agyonveri a hunokat, ha egyedül tévednek egy faluba, elég reménytelen lesz a helyzetük. Néhány királyfi még összefog párszáz embert, és megkísérli feltámasztani népét, többségük feje trófeaként végzi. Az európai hunok története hetvenöt éves periódus. Az utolsó említést az 500-as évek közepén kapjuk róluk, éppen gyilkolnak (mily meglepő), amíg őket is le nem gyilkolják.
Édes hazánk áldott földje rövid ideig germán uralom alatt áll, amíg meg nem érkezik egy újabb lovasnemzet, ezúttal erősebb páncélben és török nyelvvel, bár a módszereik hasonlóak nagy "elődeikéhez", az avarok. kihasználják az itt lefolyó csetepatét, és olyan erősnek bizonyulnak, hogy egy jó ideig meg tudják tartani az uralmat az egész Kárpát-medence felett. Az V. szd. végén járunk, de nem sokáig, ugyanis 300 évet ugrunk, mely alatt az avarok megőrzik hatalmukat, mégpedig úgy, hogy megukba fogadják a keletről érkező népeket, (akik közt természetesen nem szerepelnek hunok, ők ugyanis már háromszáz éve el vannak foglalva a halállal) például a kazárokról leszakadt törzseket és az onogurokat. Ekkor jön egy Karcsi nevű ipse, akinek a nevéhez hozzá szokták tenni, hogy "Nagy", no nem nagyzási hóbortból, de ugyan már hadd engedje meg magának ezt valaki, ha egyszer frank császárként keresi a kenyerét. Szóval ő kiküldi seregeit, akik nagy nehézségek árán kiűzik/kiirtják/leigázzák az itt ténykedő avarokat. Tarthat talán száz évig a frankok uralma. Nem verik meg őket katonailag, de valahogy szétesik a közigazgatás, és az itt élő népek (nevezzük őket szlávoknak, a fene sem tudja, hogy kerültek ide, nekik is csak elméleteik vannak), rájönnek, hogy igazából akár maguk is alapíhatnának államot. Jelzem, ez a IX. szd. második fele, a hunok kezdenek feledésbe merülni, ugyanis lassan négy évszázada kipusztultak. Azonban mielőtt szegény szlávok létrehoznának néhány jól működő államot, jön az újabb veszedelem, akik a magyar névre halgatnak, valószínűleg a "mag-" és az "-ar" névből, amik két különböző nyelven azt jelentik: "ember" (Szóval a magyar ember háromszoros szóismétlés...). Ja, az ő nyelvük egyébként finnugor, tehát semmilyen eddigihez nem hasonlít. Minden államkezdeményt szétvernek, és kijelentik jogukat a területre, amit csaknem egy évszázad múlva a katolikus egyház (tehát a nyugati világ) is elismer. Azóta (zirca 1115) év itt tengetik az életüket, véleményem szerint tiszteletre méltó kitartással. Mit tuduk róluk? Sok mindent. Mi.
Elnézést kérek a hosszú felvezetőért, szükségesnek ítéltem meg. Elnézést kérek annak pontatlanságéért, ennél többet nem ítéltem szükségesnek. Mert mit ad ég, a múltkor egy monopólikus hatalmú videofeltöltőn kutatva ráakadtam egy csinos kis válogatásra, a "Mulan" című igen igényes Disney-produkció hunjairól. Előrebocsátom, tetszik a mód, ahogy ábrázolják kedvenc nomádjaimat: vérszomjasak, kegyetlenek, rettenthetetlenek és komolyak, leszámítva Sanyu (a vezér, mellesleg a sanyü a királyi rang volt az ázsiai hunoknál) fekete humorát, amiegy üde színfolt. Egész kína retteg tőlük, de mint gonoszoknak, természetesen a történet legvégén óhatatlenül vereséget kell szenvedniük. Ezzel ugye nincs is probléma. csakhogy a készítő imigyen kommentálta a videót (fordítom): "A hun (magyar) törzsek megkísérlik kifosztani a nagy Kínát." Ahogy Hofi Géza mondotta: "No, itt álljunk meg egy szóra."
Angolul kevésbé tudók számára is nyilvánvaló: kedvenc britjeink úgy nevezik országunkat: "Hungary", sváb féltestvéreink pedig: "Ungarn". Utóbbiak megnevezése volt persze az eredeti. Ugyanis amikor felbukkantak eleink a német területen, gyújtogattak, pusztítottak, raboltak, egyéb megélhetésifoglalatosságokat végeztek, szegény német/germán parasztok kétségbeesetten kiáltoztak: "Jézusom, már megint az ongurok!" -utalva ezzel az avarok egyik törzsére, akik ugye száz-százötven évvel előttünk érkeztek a Kárpát-Medencébe, és szintén szerettek nyugaton portyázni. Szóval már ők se tudták kik vagyunk, és inkább egy addigra eltűnt nép nyilaitól való oltalomért imádkoztak a mennyei Atyához (csoda, hogy ennek ellenére is meghaltak? Rossz dolog ellen kérték a védelmet... :D ). Népünk elnevezése az akkor még meg sem született angol nyelvbe az akkor alakuló francia nyelv kérlelhetetlen finomító hatásán keresztül jutott el, csoda-e, ha szegény kapott egy "h"-betűt az elejére. a végeredmény: H-un(o)gur---> Hungar-. Az előtegban ugyebár ez eggyévált a "hun" megnevezéssel, a korlátolt angolszász intellektus számára cáfolhatatlan bizonyítékot nyújtva származásunkra. Ha már az ongurokkal összekevernek minket, a hunokkal miért ne? Elvégre, egykutya (ahogy az összes germán törzs, sőt, német nép is, de egyszer próbálj csak egy németet leosztrákozni!), ők nem látnak semmi különbséget. Jó legyen, nem tagadjuk, mi is szívesen rokonítjuk magunkat a hunokhoz, csak-csak egy nagy történelmi múltú népról van szó, aki nagy dolgot vitt véghez, igaz, inkább negatív értelemben.
De a java még csak itt kezdődött. A sok értelmes ember elkezdett kommentálni. Nem tudtam, sírjak-e vagy nevessek. Kiemelek néhányat, csak szemléltetésként. (Erős nyelvtani korrekciót vagyok kénytelen életbe léptetni, hogy érthetővé tegyem az, amit szerintem el akartak mondani ékevesztett angol nyelven):

Kezdőállítás: "A hunok mongolok, akiknek a törököktől és magyaroktól lettek gyerekeik, tehát a Hun Birodalomnak nem volt nemzete, kevert." -Mongolok? Ez új. Szóval a tatárjárás amolyan törzsi civakorás lehetett, tisztavérű testvéreinkkel.

Reakció: "Te rohadék b*zi román!" -áhh, nem sokat késett a hungarista front- "A hun hadsereg: mongolok, törökök, avarok, magyarok, és összes turáni testvérünk elpusztította a kib***ott cigány országotokat." -a történelmi ismeretek félelmetesek, csakúgy, mint a kulturáltság. Egyébként ha elpuszítottuk Romániát (ami akkor vagy már vagy még nem létezett), akkor hogy a fenébe van még itt mindig?- "Vissza Erdélyt!" -már vártam- "Éljenek soká a turáni országok!" -Hajrá, Oszama!- "üdvözlet MAGYARORSZÁGRÓL." -hát, bemutatkoztunk, ha valakinek nem lett volna még egyértelmű.

"Miben különböznek a magyarok és a hunok? Ugyanúgy néznek ki, ugyanolyan a nyelvük, a vallásuk, a szobraik... igen, tényleg különböznek." -mindenki nézzen tükörbe, és fedezze fel magán a mongolid vonásokat, és a nyelvünkben a 'strava' szót, amely teljesen egybecseng a 'temetés' szavunkkal, mellesleg az egyetlen ismert hun szó. Mellesleg nem tudnék megnevezni egy hun szobrot sem, de ő még magyart sem.

"Örülök, hogy olyan emberek is kommentálnak, akik tényleg ismerik a törtnelmet, és tudják, hogy a románok a dákok leszármazottai, a magyarok pedig csak a saját semmis történelmüket akarják igazolni." -megjött az első ténylegesen románunk. A helyében én is ki lennék akadva az előzőeken, de azt azért megjegyezném, hogy a magyar-hun szakadék négyszáz éves. A dák-román korkülönbség úgy kilencszás év, és itt is elmondható, hogy nincsenek hasonlóságok a nyelvben.

"A magyarok mongolok, azok pedig a legerősebbek a világon, és keményebbek nálatok." -jól hallom egy nyolc éves magyar gyerek önérzetes válaszát?

Válasz az előzőre: "HunGAYria." -ízlléses szóvicc a magyar és b*zi szavak összevonásából. Tényleg méltó válasz, vannak tippjeim rá, hogy ez a csávó hogy fog meghalni magyar nyelvterületen. :) Nem kell várni, ő is kapott, egy méltó ellenfelet:

"B*zi ám a r*banc s*gged zs*dó anyád, te *f*szszopó." -azért hogy valaki egy mondatban leadja a komplett angol nyelvtudását, az már mégiscsak rekord. Az antiszemita vonalat egy legyintéssel hadd intézzem el.

"A sólyom magyar címerállat..." -a németek nem tagadhatják közös származásukat az amerikaiakkal, elvégre a sasa meg csak sas. Mondjuk a a turul és a sólyom összetévesztése silány ornitológiai ismereteket feltételez, de Istenem, nem egy természetjáró típus.

"Mi alapítottuk az első birodalmat a világon." -Sumérok, Egypitom, ugyan! Hunok, az már kultúra! Most angolra váltok a hatás kedvéért- "We wrote rovás, before they could walk!" - igen, te már akkor írtál, amikor ő még csak tanult járni, de a 'scratch' szó már akkor sem ment... - "... Nem törődtek az arannyal, csak a tisztelettel!" -Abból már akkor is kiválóan meg lehetett élni, és érdemes volt érte egy nép létét kockáztatni.

Most átugrok pár oldal színtiszta káromkodást, eddig is volt belőle épp elég. persze néhány jóindulatú megpróbálta visszaterelni a beszédet a rajzfilmre, sikertelenül. Én sem hittem, hogy vége a rettenetnek, de a következőkre azért nem számítottam:

"A hunok azért jöttek ide, hogy szlávokat b-sszanak, és elveszítsék a mongolid vonásokat" -Mi ez, a b*zd meg és uralkodj elve? - "És addig *******, amíg végül már nem voltak b*zik" -a név alapján szlovák hozzászóló, jelzi a fennálló békés viszont. Valami történeti forrásokra is hivatkozik. Én régésznek tanulok, nem igazán olvastam eddig ilyenről, lehet, hogy Slotát kéne olvasnom Iordanes helyett...

Hát, ennyit emeltem ki, az egész megér egy tanulmányt. Hogy őszinte legyek, nem ezt vártam itt. Hozzátettem szelíd stílusban a magam véleményét, a kommentekhez és a videóhoz is (SZERK.: Azóta persze kaptam egy kötekedést egy honfitársunktól is, nevezetesen, hogy jobb lenne, ha nem a "tankönyveinkben olvasható liberális sz*rságot" olvasnám, megjegyzem az illető szerint a vérszerződés törzsei: hunok, csángók, szkíta-szarmaták, szeklerek, avarok, magyarok. Hogy a hétből egyet sem talált el, szerintem kellő bizonyíték, hogy ötödikben neki is jobban kellett volna figyelnie történelemórákon. Egyébként a kedvencem a csángó volt, ami soha nem volt törzs, és a népcsoport is úgy hatszáz évvel később jött létre. XD). Most pedig a három csoporthoz szólnék, akiket úgy is ismerek, hogy nem mutatkoztak be.

Kedves környező szláv népek: Elnyomtunk benneteket évszázadokon keresztül. Az elmúlt száz évben ezt visszakaptuk. Nektek utalták a területeket, amik a lakosaik szerint a tiétek. Néhány olyat is, ahol nem így van a dolog. Én nem akarom, hogy ez változzon. Csak tudjátok, jelenleg nem ez a probléma. Gazdaságilag el vagyunk meradva. Nem csak mi, ti is. Rátok is rátok telepedik az angol nyelvű agyhalál. Nem javulnak a dolgok, amíg nem teszünk érte. A Kárpát-medence bebizonyította már egykétszer, hogy képes fontos súly lenni a világhatalmakat lemérő serpenyőkben. De sosem akkor, amikor megosztott volt. Rohadt mindegy, mi a nyelved. Ha nem véded a kultúrád, rövidesen mindkettőnké angol lesz, és nem lesz min vitatkozni. Együtt kell működnünk, hogy túléljük.

Kedves honfitársaim: Tudjátok, tizenötmillióan vagyunk, nem pedig tízmillióan. Ha piszkáljátok a környező nemzeteket, akkor azoknak a testvéreinknek ártotok, akik köztük élnek, és több tiszteletet érdemelnek, mint mi. És kérlek, ne azzal foglalkozzatok, hogy milyen volt a múltunk, hanem, hogy lesz-e jövőnk. Mert jelen helyzet szerint ezt három betűben meg tudnám válaszolni.

Hülye angolok, angol-hülyék: Peace! Remember, the Huns extinction was at about 400 year before the Hungarian apperannce in the Charpatian basin. And do not make laugh on us. That time we could continue our way, and could have settled on the British Islands, and eradicate all of the anglo-saxon, and viking forces there. If we could withstand the attack of the Ottoman-Turkish Empire, and even Batu khan, William the concuerior... well he wouldn't be a concuerior. Then perhabs we would ask: "What's the difference between english and lombardian?" So don't be so proud of yourselves. We lost our position like that.

Ja, és mindenkinek: hagyjátok békén a Mulant. A legjobb Disney-egészestés az Oroszlánkirály után.

A komor hangulat feloldására még csatolnám egyik kedvenc költőm, Laár András egy versét, mely szintén közép-zugkeleteurópa problémáit ecsetelni, és szerintem híven tükrözi az angolszász tudomány gondolozását rólunk:

Laár András: A csehek

A csehek! A románok pláne!
Ki ne felejtsem a lengyelt.
És a bolgárok? Huh...
Na meg mink is...
Na meg a német...
Ki így, ki úgy.
De azért mind, mind...
Bizony.