Szivatás

Üdv!

Valamiért elkapott az írhatnék. Előre elnézést kérek, ha esetleg igénytelenebbre sikeredik az irományom, most nem gondoltam át úgy, mint az előzőeket.
Az ehavi kiválasztott téma a szivatás (szándékosan rövid í-vel, mert egy külön fogalom). Hevenyészett definíció: megalázással kísért gúnyűzés valakiből. Persze nem kell annyira elrettenni a dologtól, azért vannak finomabb modulusai is. Nem ezekről fogok beszélni.
Tegnap este a húgommal beszélgettem, aki azért a maga vidám és abszolúte hippis stílusában mesélt egy keveset kedves osztálytársnőiről. Szomorúan kellett tapasztalnom, hogy ő is azokon a dolgokon megy át, amiken én annak idején. Mind a ketten igen gyengék vagyunk. A legtöbb szempontból ez a kifejezés illik ránk. Burokban nőttünk fel, nyugodt családi, anyagi és külpolitikai állapotok között. Soha nem kellett szembesülnünk komolyabb konfligtussal, amíg ki nem léptünk szüleink házának kapuján. Ennek eredménye a harmóniára törekvő, viszonylag gondtalan magatartás. Hálás vagyok, hogy ez így alakult, mert rengeteg boldog percet köszönhetek neki, és el sem tudom képzelni, milyen lehet azoknak az embereknek az élete, akik otthon sem találnak nyugalmat. Éppen ezért mások számára talán nem lehetnek olyan nagyok a mi problémáink, de ezt átélni azért más dolog.
A problémák természetesen ezután kezdődnek. Mert ki kell lépni a laskás ajtaján, csak elméletben teheti meg egy ember, hogy örökre ott maradjon. Egy átlagembernek iskolába kell járni, majd később munkába, és ha neadjisten barátokat is szerez, hát azok sem fogják tiszteletüket tenni nála egy bizonyos ismeretségi fokig. Ezen kívül akadnak más elintéznivalók is. Sokan vannak, ők vannak talán többségben, akik erősebbek lettek a korai pofonoktól, és talán nem is tudják, mit jelent ez egy gentlemannek vagy woman-nek (gentle ugyanis nem csak azt jelenti, hogy kedves, és gyengéd, hanem azt is, hogy puha). Gyakorlatilag minden út, ami kivezet az otthon biztonságából, egy túlélőtúra. Idővel a hatás enyhül, de a görcs igazából sosem oldódik ki teljesen a gyomorból (sosem... nagy szó ez egy húsz éves gyerektől, de tény, hogy eddig nem múlt el). Túlélőtúra, amire védelem kell: a földet bámulni a szemkontaktusok elkerülése végett, a busz függönyét magunkra húzni, néhány szünetet a vécében eltölteni, a zuhanyzóban átöltözni testnevelésre, futni, kerékpárra pattanni, hogy a sebesség szigeteljen el a környezetedtől. Mert a kinézeted és minden egyes mozdulatod a gyengeséget sugallja, és a saját keserű tapasztalataidon keresztül hamar megtanulod, hogy ehhez sokaknak nagyon jó szemük van.
Beszéltem már az önző emberekről. Az egyik alfajuk (nevezzük csak szadistának), igen humoros típus. Az ő humorában egy komoly szegmenst foglal el a gúnyolódás. Nem tagadom, mindenkiben benne rejlik ez. Rengeteg komikus (főként ennek a műfajnak talán legnagyobb múlttal rendelkező művelői, a bohócok (megjegyzés: akiket ki nem állhatok)) erősen épít erre a humorforrásra, igen nagy sikerrel. A mi szadistánk nem csinál mást, csak éppen ezt átülteti a valóságba, egy olyan embert célozva vele, aki nem fog visszaütni. (Jegyezzük meg ezt az utolsó tagmondatot, a végén fontos lesz.)
Az eszközei természetesen változatosak, az önzők minden alfajából származtathatók. Ki így, ki úgy dolgozik. Szerintem ezt mindenki átélte már, szemtanúként, áldozatként, vagy elkövetőként, nem igazán kell magyarázni. Néha még tréfából is elmegy az ilyen. A szadistát a gonoszsága különbözteti meg másoktól. Ugyanis ő nem a barátait ugratja, hanem belerúg egy fejet hajtó emberbe. Ennek lehetnek fokozatai, az utolsó a szerencsétlenek meglincselése, de ez igen ritka. Azonban az ennél kisebb vétkeket sem szabad alábecsülni. Életre szóló sebeket okozhatnak.
Azonban szegény nebántsvirágainkat sem kell félteni. Alkalmazkodnak. Evolúció. A legtöbb ember keres egy baráti társaságot, "majd a tömeg megvéd" -elven. Működik, legalábbis többnyire, azonban a beolvadás veszélyét hordozza magában, ami rendszerint meg is történik; és emberünk innentől nem számít gyengének, vagy kilógónak, tehát kilépnek a látóterünkből. De van ugyebár nekünk egy testvérpárunk, teszem azt, akikből az imént kiindultunk, aki nem tud elvegyülni, mert más. Nagyon más. Abban a világban, ahonnét ők jöttek, az ilyesmik egyáltalán nem megszokottak. Nem szokás egymást bántani a saját jókedvünk biztosítása érdekében. Naná, hogy nem értik őket, amikor a "legkisebb hülyeségen is kiakadnak". Alacsonyabb az ingerküszöb, van ilyen. Nem néz horrort és pornót nyolc évesen, nem bunyózik alsó tagozatban, nem kínoz bogarakat az óvodában, nem rúg bele a szüleibe, ezek kimaradnak. És amikor kedvenc szadistáinkban feltámad életösztönük (pubertás kezdete, addig maximum másokat majmolnak az ilyesmivel), eleve előnyben lesznek a magasabb képzettség miatt ilyen téren. "Ne vitatkozz hülyékkel, mert levisznek az ő szintjükre, és legyőznek a rutinjukkal."
Szóval mi a fenét csináljanak elszigetelten? A válasz pofonegyszerű. Megvédik vagy megadják magukat. Megtartják azt, amit addig magukkal hoztak, és megvédik; vagy éppen teljesen feladják, és átalakulnak azzá, ami az új környezetük. Érzésem szerint ez a középiskolás beavatás alatt dől el. Az alapvető emberi tulajdonságok változatlanok maradnak 14-16 éves kortól, hacsak nagy sokk nem éri az embereket. Ez a beavatás pedig ugye ennek az első próbája. Ha valaki nem járt volna még középiskolába, elmondom, miről van szó. Intézményesített szivatás. A felgyülemlett feszültségek levezetése végett a felsőbb évesek szivatják az alsóbb éveseket. Kiélik egy hét alatt, aztán nyugi van, legalábbis elvben. A kicsik pedig nem aggódnak: "Majd mi is leverjük az újoncokon később!". Sok iskolában elfogadott gyakorlat. De mit jelent ez a nebántsvirágok szempontjából, akik már megtapasztalták a különbséget maguk és a világ közt, és ennek veszélyeit is? Dönteni kell. Másra is ugyanazt a megaláztatást mérem, amit én kaptam, hogy levezessem a haragomat; vagy békén hagyom őket, és a világ bosszulatlanul bánthatott addig engem. Én nem tartom helyesnek, ha valaki, aki annyira rosszul érezte magát korábban, ebben is részt vesz. Az semmin sem változtat. Én nem szivattam senkit. De meg sem védtem egyet sem közülük. Hát, van még hova fejlődni.
És a húgom? Készül. Készül a középiskolára. És pontosan tudom, hogy neki itt nem a tananyag az elsődleges ellenfél. Nekem sem az volt, pedig teljesen máshogy tanulunk; attól még mindkettőnknek a maximumot kellett belefektetni, tehát konstans, egyenlő érték. Élned kell egy olyan világban, ami nem tolerálja azt aki vagy, és megvédeni magad. Olyan lesz az ember, mint egy sündiszló. Ha veszély jön, összegömbölyödik, kívülre a tüskéit mutatja: harag, agresszió, erő, álnokság, ravaszság, őrület(!) és minden a világon, amitől félni lehet. Visszaütünk, hogy megtörjük a zaklatásunkra irányuló kísérleteket. Viszont a sün minél jobban kimutatja a tüskéit, közben annál inkább befelé fordul. Ez nem rossz dolog. Nem hiszem el azt, hogy rossz dolog. Mert akármennyire is idegen a környezeted, találni fogsz más sünöket, akikkel összekapaszkodhatsz, és egyszerre mutathatjátok kifelé a tüskéiteket. Némelyik az ellenkező nemből alkalmas lesz rá, hogy gyerekeket vállalj vele, akiket nektek kell majd megvédenetek. Hogy újabb nebántsvirágok hajtsanak ki, akik kilépve a tüskéitekből emelt házakból ismét ezt éljék át. Így viszed tovább egy békésebb világ reményét, és szeretetre képes embereket a következő generációba, hogy meglegyen az esély egy jobb világra.
Amíg az el nem jön, hát Istenem... Még mindig hazamehetsz, nebántsvirág!