Üdv!
Nemrég megjegyezték, hogy a blogom tele van gyűlölettel. Nos, ez igaz, és kifejezetten örülök, hogy ilyen módon magam is ráébredtem erre a tényre. Nem ez volt az eredeti célom, de nem tehetek róla... A szavaimat itt bárki olvashatja, és elég sokszor tapasztaltam már meg, milyen súlyos csapásokat szenvedhet el az, aki a világnak feltárja gyengébbik oldalát. DE! Kivételesen sebezhetetlennek érzem magam, és mintegy ellenpontként (vagy vegyük inkább csak érdekes kísérletnek), mesélni fogok arról, milyen, amikor a gyűlöletnek az ellenpontját érzem.
A címben szereplő angol kifejezést azért választottam, mert van valami hihetetlen ereje a maga globalitásában. Mondhattam volna: "Szeretlek!", "Ich lieb dich!", "Amo te!" vagy "Ngijakuthanda!", de nem. Legyen inkább csak a véleményem szerint legszéleskörűbben ismert angol mondat. Amiről szó van, az a szerelem. Rövid leírás: egyedi lelkiállapot, intenzív érzelmi hullámok, és vegyes érzetek kísérik; fő feladata a fajfenntartás biztosítása, összetettsége lehetővé teszi a bonyolult emberi agy összezavarását, széleskörű érzelmi skálája pedig minden olyan funkcióhoz megfelelő érzelmi hátteret biztosít, amire a szent cél érdekében szükség lehet. Elnézést ezért az undorítóan rideg megfogalmazásért, aki már valaha is érezte, annak nem kell magyaráznom, aki meg nem, annak úgysem nyújthatok teljes képet, de legalább az okokkal és a móddal legyen tisztában. Nosza, lássuk, hogy kapcsolódik ez hozzám!
Nem tartom magam normális embernek, de az már egész kicsi koromban eldőlt, hogy semmi rendhagyó nincsen abban, amit a másik nem irányába érzek. Tisztelem a lányok azon részét, aki megfelel a "lány" kritériumaimnak, és (számomra eddig úgy tűnt) a nemem átlagához képest jobban megértetem magam a többségükkel. Velem született képesség, érzékenyebb vagyok az átlag fiúknál. Kezdettől fogva vonzott a lányok társasága, óvodás koromban még azon is gondolkodtam, nem jártam volna-e jobban, ha lánynak születek. (Fura, miken jár egy ovis esze...) Nem tetszett, ahogy a fiúk egymással viselkednek; néha kifejezetten kellemes az őszinteségük, de néha elborzasztanak azok a brutális módok, ahogy a kegyetlenebbek végzik dolgaikat. Egy ideig kicsit kirekesztve éreztem magam a két nem között, de lassan megtaláltam a helyem a fiúk világában (nem kis segítséggel férfi felmenőimtől, és persze gyerekkori fiú barátaimtól). De hogy szerelmes legyek... Nem, nem, az a férfivá válás előszobája. ahhoz időnek kell eltelnie.
Hetedikes voltam, amikor először végigfutott a hátamon ez a dermesztő tűz. Emlékszem, az első nap volt őszi szünet után. Egy osztálytársam volt, nevezzük Mosolygósnak. Ez jellemzi. A mai napig rengeteget mosolyog. Melegszívű teremtés, kiváló humorérzékkel. Világ életében kicsit különc volt, és nagyon különc fiúkat fog ki magának. De egy nagyon jó barát, és tele van szeretettel. Máig így tekintek rá. Az ember békésen befordul a folyosón, és meglátja. Messziről, csak egy a tömegből, mégis megszűnik körülötte mindenki. Eleinte még csak egy kellemetlen érzés, hogy valami nincs rendben e körül a személy körül, de később tudatosul, hogy ez valami más. Beletelik vagy egy hétbe, mire a csepp kis agyaddal (mellyel ezalatt az idő alatt legalább tíz zsúfolt A4-es oldalnyi információt rögzítettél) felfogod, hogy igen, a többség ezt nevezi szerelemnek. Talán nem lenne helyes annak nevezni, amilyen éretlen akkor voltam. Talán nem szabad annak nevezni egy viszonzatlan érzést. De nekem az volt. Akkor, és még utána vagy két és fél évig. Persze ez sem volt egyszerű. Nem hazudhattam róla, és nem mondhattam el, de látszott rajtam. Mindenki tudta, talán még ő is. Nem tudom, ez nem derült ki soha. Amikor évek múlva elmondtam neki, egy vállrándítással elintéztük. Elvesztette a jelentőségét. Egy olyan érzés, amiért évekkel előtte még ölni tudtam volna. Röhej. Mindazonáltal azt kell mondjam, jelentős szerepe volt az életemben. Megtanultam azt, hogy milyen szerelmesnek lenni; és megtanultam kezelni. Segített átvészelni egy nagyon nehéz időszakot az életemben. Erőt és bátorságot tudtam meríteni a kötődésből, ami felé húzott. Egyértelműen pozitív hatás volt az életemben. Amúgy Mosolygós elég kelendőnek számított akkoriban a baráti körömben. Egy sráccal egy nap kiültünk egy ablakba, kicsuktuk saját magunkat, és a külső párkányon beszélgetve tudtam meg, hogy ő is éppen ugyanígy érez iránta. Egy ideig hallgattunk, miután feltártuk a lapjainkat egymás előtt, aztán megfogadtuk, hogy soha, semmilyen körülmények közt nem veszünk össze egy lányon. Azt hiszem, itt kezdődött a barátságom azzal a személlyel, akit a legjobb barátomnak tartok.
Valami nagyokos egyszer azt mondta (b*zi Kant, tetves Leibniz, rohadt Spinoza, vagy átkozott Freud (a melléknevek egy érdekesen alakuló filozófiavizsga eredményei)), hogy egy érzést csak egy hasonló, de sokkal erősebb érzés írhat felül. Hát, ez is beütött. Lejárt az általános iskolás énem ideje, elsős gimnazista voltam. A lány neve legyen Arykan. Nem volt rossz, nem volt jó, nem volt okos, nem volt buta, nem volt se szép, se csúnya, nem volt hétköznapi és nem volt kiugró. Önmaga volt, és a mai napig az. Erős egyéniség még ha elég kényes is. Nem lett volna esélye Mosolygós ellen, csak éppen az a helyzet, hogy akkor Mosolygóst már vagy egy éve nem láttam. Lassan kimosódott az emlékeimből, és meggyengült a kötődésem hozzá, így Arykan rövid időre átvehette a helyét. Büszkén jelentette, hogy sikerült a biciklis kirándulásra a legszebb színű bringát kiválasztania, aztán szomorúan tapasztalta, hogy a váltókarok letörtek, így kénytelen volt végig a legkisebb fokozaton utazni. Én hátramaradtam vele, és elbeszélgettünk. Megtetszett... Amikor elváltam tőle, úgy éreztem, igen, szerelmes vagyok. Talán tévedtem. Sosem tettem semmilyen mozdulatot az irányába, és erre nem lettem volna képes, ha tényleg belezúgok. Mindenesetre másfél hónap múlva már másfelé tekintgettem. Arykannal csak az érettségi bankett folyamán beszélgettem el erről. Azt mondta: "Szólhattam volna. Lehetett volna belőle valami." Máig úgy gondolom, nem volt igaza.
Hogy ilyen hamar vége lett, az nagyrészt vagy teljes egészében egy újabb lánynak köszönhető. Jelentős személy következett az életemben; a neve legyen Jégvirág. Soha nem neveztem így, de most, hogy beugrott, talán ez a legjobb név neki. Elsős gimnazista koromban sétálok hazafelé, amikor szembejön velem egy helyi haverom húga, és rám köszön. Többször láttam már, és nagyon aranyosnak találtam, de semmi több. Akkor, abban a pillanatban, mintha a villám vágott volna belém. Elkaptam a tekintetét, és... vége. Két év négy hónap rabság szavatolva. Nagyon szépnek láttam, és egy hetedikes lánynak tényleg nagyon aranyos volt. Ritkán beszélt, és gyenge hangja volt. Sokat mosolygott, az arckifejezése mégis mindig szomorú volt. Sosem mutatott sokat magából... talán nem is volt mit megmutatnia. Talán ez vezetett félre. Nem tudom. Most már nem is érdekel. Akkor viszont más nem is nagyon érdekelt. A szerelmem természetesen viszonzatlan volt, de ez mintha csak tüzelt volna. Hirtelen (de nem túl hirtelen...) gyakori vendég lettem a barátom házánál. Ezúttal óvatosabban jártam el, de nem járhattam sikerrel. Amikor a nyári szünet végeztével egy furcsa beszélgetés végén a barátom rákérdezett, én nem hazudtam. Jégvirág persze jelen volt. Én hátat fordítottam, és elsétáltam. Aznap délután magához hívott, és közölte velem a számomra legemlékezetesebb mondatát: "Tőlem ne remélj semmit." Pff... Kiölni a reményt egy szerelmesből.... Reménytelen. XD Na, mindegy, hosszan sorolhatnám még az eseményeket, ahogy egy télen keresztül kerültem, hogy a tavaszi felizzás során (nem tehetek róla, a tavasz mindig olaj a tűzre, legalábbis nálam) már úgy tűnhessek fel, mint aki túl van a dolgon; vagy ahogy két éven keresztül kerülgettem a válaszadást, és játszottam a reakcióimmal, hogy felé egyértelmű legyen, mit jelent nekem, a baráti társaságunkból pedig senki ne legyen tisztában vele. A magam módján szánalmas voltam, de sokat tanultam. Megszenvedtem a pillanatnyi boldogságokért. Erősnek éreztem magam, ha a közelében voltam, és nem mutathattam gyengeséget. A barátaim legtöbbször őrültnek tartottak, azok miatt, amiket vállaltam a közelében. Viszont hozzá igyekeztem mindig kedves maradni, persze nem túl feltűnően. Utólag kiváló kísérletező időszaknak tűnik. Aztán változni kezdett, és mit mondjak, nem tetszett a változás vektora. Még azt is elviseltem, hogy közben két fiúja is volt egymás után, kifejezetten fanatikus voltam. De el kellett tűnnie a szívemből, mert valami olyan közeledett, amire nem számítottam.
Megtörtént az, amit akkor lehetetlennek tartottam: valaki egyszerűen jött, és felülírta. A mai napig nem találok szavakat a jelenségre. Legyen a lány neve Kisróka. Anélkül szerettem be, hogy egyszer is találkoztam volna vele. Egy kedves idegenként tűnt fel, először azt hitte, lány vagyok. :) Elkezdtem beszélgetni vele. Az első, amit éreztem, az a bizalom volt. Feltétel nélküli. Persze próbáltam magam visszafogni, de nem ment. Rövidesen már ő volt az első (és mind a mai napig az egyetlen), akinek elmeséltem, milyen érzés volt lemondani Jégvirágról, végleg. Ez maradjon is kettőnk közt. Elvégre most már Kisrókáról van szó. Nem a bizalom volt az egyetlen, amit indukált. Mindig el tudta érni, hogy mosolyogjak. Képes volt változtatni rajtam. Én, az antiszocialitás mintaképe létrehoztam a kedvéért az MSN-fiókomat. És képes volt vágyat ébreszteni bennem arra, hogy megvédjem. Jégvirág természettől való ellenpontja: tűzvörös haj, tele élettel és ötletekkel, nagyon bőbeszédű, sokat nevet, és néha-néha sír is; és mindenek felett: mindig őszinte. Tisztességes a barátaival és mindenki mással is. Hogy milyen, amikor szeret... ezt csak én tudhatom. Olyan volt az egész, mintha az egy érzésbe fagyott szívemet olvasztaná fel a kedvességével. Ettől függetlenül nem fogtam fel, hogy szeretem. Ostoba voltam, és tapintatlan vele. Mintha neki kellett volna elszenvednie öt év reménytelenségét, amit én átéltem; holott ő is egy balul sikerült kapcsolatból menekült, egy olyan féregről, akiről inkább nem ejtenék szót ilyen tiszta érzések közt. Szerencsére nem tartott soká ez az állapot. Egy szeptemberi éjszakán egymás karjaiba futottunk a világhálón. Aznap hivatalosan nem szabadott volna csatlakoznom. A szüleim már aludtak, és hivatalosan én is, amikor bekapcsoltam a családi számítógépet. De neki szüksége volt rám. És nekem rá.
Nem akarok többet beszélni Róla. Titkaink vannak. Terveink vannak. Ez a jelen, és nem a múlt egy vakvágányra futott ága. És ennyi. Kisrókával szemben nem kell hazudnom, nem kell titkolóznom. Egyszerűen működnek a dolgok. Mióta vele vagyok, egyszerűen boldog vagyok. Nem arra pazarlom az energiáim, hogy egy viselkedést erőltessek magamra, hanem arra használom őket,hogy őt boldogabbá tegyem.
Ha ebbe belegondolok, könnyen lehet, hogy ez az egyetlen szerelmem egész életemben. De továbbra sem ezen a véleményen vagyok. Néha eszembe jutnak Mosolygós könnyei, ahogy a halott kiscicáját siratja. Itt jöttem rá, hogy bár én utálom ezen nemes állatokat, ha egy lány is így tesz, akkor az többnyire hidegszívű és érzéketlen. Tisztán emlékszem Jégvirág szavaira, amiket akkor mondott, amikor egy srácot ígérete betartására kényszerítettem, és berángattam a sárba: "Mint a rossz óvodások...". Itt jöttem rá, hogy a büszkeség nem ok a kegyetlenkedésre. És bár ezek az emlékek már nem többek, mint azok a beszélgetések, amiket a barátaimmal folytattam a múltban, akkor egyértelműen komolyabb hatással voltak rám. Nem is beszélve arról, amilyen hatást Kisróka gyakorol rám most. Folyamatosan alakít, még ha nem is akarja. Erőt ad, megvéd, SZERET. Értelmet ad az életnek. Leírhatatlan dolog.
Most, hogy ezt leírtam, már nem érzem magam többé sebezhetetlennek. Ha visszagondolok, ezek a lányok egytől egyig képesek voltak egy szóval, vagy egy pillantással összezúzni. Mégis végig megérte az egész. Mert az vagyok, aki. Bármi kimaradt volna az életemből, nem ugyanaz lennék. Ti, akikben megbízok, olyannak szerettek, amilyen vagyok. Mindenkinek hálásak lehettek, akikről itt szó esett. És még rengeteg embernek, akik hatással voltak rám, köztük magatoknak is.
Miért olyan különleges hát annak a pozíciója, akit valaki valamikor megszeret? Azért, mert a szerelem kizárólagos és felsőbbrendű. Minden jó férfi mögött áll egy jó nő is. Aki enélkül él, az valami nagyon fontosat hagyott ki. Nekem, mióta csak először belém mart a dermesztő tűz, szükségem van egy lányra, akire vigyázhatok. Ha ő is vigyáz rám, akkor másra már nincs is szükségem ezen kívül. Hát ilyen az, amikor szerelmes vagyok.
"Szeretlek, Amaru!"
Szimplavé
3 hónapja
