I'm chaos incarnated!

Üdv!

Lássuk, mi jön ki, ha nincs cél. Hogy mit is jelent a cím? "I", angolul én, németül tojás, bár azt máshogy írják. "am" vagyok (aki vagyok. :P). Khaos: (nem tudom görög jelekkel leírni a szellemi hiányosságaim és lustaságom miatt számítástechnikai téren): üresség. "incarnated": emberré válva. Tehát: "Tojás vagyok, üresség emberré válva." Hogy ebből hogy jön ki az, hogy "Én vagyok a zűrzavar megtestesülése.", arról kérdezzük nálunknál kulturáltabb (távoli) testvéreinket.
És miért is káosz? Mert jól hangzik, és imádom a szavat (dunántúli akcentus! ;) ). Egyébként éppen írogatok. Mikor mit... van egy ehhez hasonló Káoszregényem (ami annyira káosz, hogy jelenleg már dráma), van egy futó sci-fi, van egy tervben lévő normálisabb regény (amennyiben a hátam mögött édesen szundikáló Aprósággal valaha belekezdek), most fejeztem be egy történelmi novellát (atomhülye), és persze folyamatosan fut három-négy kisregény, fantasztikusabbnál fantasztikusabb (ford.: képzeletbelibbnél képzeletbelibb) témákkal. Node! Mivel nem vagyok író, hanem szakképzésben lévő sírrabló, elmesélem nektek azt is, hogy... nem, az talán mégsem. Még nincs felkészülve a világ rá. Várok még vagy tíz évet, amíg kellőképpen szétesik.
Találkoztam a közelmúltban néhány régi barátommal. Ez a pincebuli nagyobb hatással volt rám, mint az akörül lezajló raikiri (villámpenge, értsd: vizsgára való készülés). Jó volt őket újra látni, és tapasztalni, hogy megváltoztak. rengeteget változtam én is azóta, és utálnám is őket kellőképpen, ha olyanok maradtak volna, mint akkor, bár az akkori nemnek sem voltak jobb barátai, mint ők. Komolyan, még részegen is aranyosabbak, mint a legtöbb ismerősöm józanon, és nem tudom, hogy ezt annak köszönhetem-e hogy kakukkfű, vagy annak, hogy záptojás. Mivel eddig túl érthető volt a bejegyzés, egy kicsit megturbózzuk:
Amennyiben ellenkező hatásfokú varjúhegy, tudható, hogy félkegyelmű rákszerzetes alapcsontkeringő sátorbuggyos mentőhelikon. Kártól mentes bukkanókat a magyar nemzetnek, részsegítésben megragadott halk törtsöprögetés. Ellenben ha meggyepesedett krumplinagykövet (szándékosan huzagolva), annyi biztos, mind meghalunk (egyszer). Kibernetikus Gazsi bátyó, hátrányos helyzetű oxigén, félelem alszik a Kittenberger lóistálló. Pótvödör és a Sátán, tisztelettel!

Na, ez történik, ha valaki túl sok abszolút humort fogyaszt. Elnézést, valami komolyabbat, mondjuk egy saját szerzeményű időmértékes verscsökevényt:

Váradi Zoltán. Ez a nevem, mit adott nékem anno
Édesapám, ki büszke férfiú, lantot penget naphosszat, ha teheti,
S édesanyám, ki gyermeket nevel hivatásában, vagy százat,
S sok kín közepette hozott engem a világra, hogy aztán
Boldogan nézzen gesztenyebarna szemekkel, amiket
Majd tőle én is megöröklök, s ezekkel kérőn nézve
Könyörgöm önöknek, higgyék már el nekem azt, hogy
Messze visszhangzó hexameter magyar nyelvünkbe simulva igenis
Ütőképes versmérték.

Na, valami ilyesmi, elnézést kérek, kicsi sántítanak a verslábaim (a teniszkönyökhöz hasonlatos költőbetegség, kópirájt: Kovács András Péter).
Nem szeretem a karácsonyt, hála égnek már vége, ismét templomba menés nélkül múlt el. Nem hiszem, hogy Istennek ez fontos lenne, de ha már más sincs rendben, akkor úgyis mindegy. Különben is, sosem tetszett z a "nyalunk az üdvösségért"-hadművelet. Most vagy jó ember akarsz lenni, vagy nem. Nem leszel jó ember, ha csak félelemből vagy jó; bár a többiek számára ettől ténylegesen jobbnak tűnsz, és pozitívabb is a hatásod. De, ha már itt vagyunk, nem tökéletesen mindegy az eszköz, ha egyszer hatás ugyanaz? De, valahol itt lehet az igazság. A baj csak a potencionalitás. Ha a szándék nem vág egybe a cselekedettel, akkor elég egy kis körülményváltozás, és a cselekedet máris megváltozik. (Példa: ha a törvény szerint a gyilkosság nem minősül bűnnek, a legtöbb ember probléma nélkül rászánja magát.) Most elgondolkodtam azon, hogy ez a jó szándék esetében is megvan-e. Általában az emberek közül kevesen törekszenek arra, hogy korlátozzák a jó szándékot, de a tapasztalat az, hogy az könnyebben utat talál (keresztényeket bújtatók, pogányokat bújtatók, alamizsnaosztók, stb.). Pozitív gondolt az én blogomon? Hm... változnak az idők.
A jó szándékot tiltó intézkedések forrása többnyire egy diktatúra. Fúj, le vele, de akkor is az. Ahogy a legnagyobb személyi biztonságot garantáló törvényeké is. A diktátor egy kivételes képességű ember, akit a nép akarata emel fel, és tart is ott. vizsgáljunk meg két ilyen mocskos népelnyomót:
Joszip Viszarionovocs Dzsugashvili (Stalin): Könyörtelen, hidegszívű, undorító ember. Milliók felesleges halála terheli a nevét. Többen sírtak az országában a halálakor, mint ahányan ujjongtak. Amit adott a népnek: rettegés, ateizmus, rend, kultúra, ipar, haderő. A magam részéről rohadtul el lennék szomorodva, ha az anyanyelvem német lenne, és hogy nem az, azt nagy részben köszönhetem neki is, meg a vérszomjas hadseregének (Persze, az Amerikai Egybesült Állatok hadserege is képes lett volna... meg felsőbbrendű angolszász intelligencia... "laposabb voltál, mint a tehénsz*r ijedtedben" (kópirájt: Hofi Géza)). Mellesleg köszönhető neki egy viszonylag közeli rokonom halála is, aki olyan régen élt, hogy már a nagymamám sem ismerte. Két generáció, és csak a harag marad, az ok már rég halott...
Peiszisztratosz: Még mielőtt az athéni állam létrehozta a nagyra becsült demokráciáját, és sugárzó pompában tündökölt (húsz másik városállam konstans kirablásával, ahogy ezt előszeretettel felejtik ki a történelemkönyvekből), kiemelkedett körülük egy kivételes képességű ember. Zsarnoknak nevezték, és halála után nem sokkal hivatalos állameszme volt gyűlölni, és megrugdosni a szilánkokra tört szobrait. Miért? Mert végre valakinek volt pofája kiállni a gazdagok ellen. Egy ember, aki a parasztok és a szegények érdekeit védte. Tényleg, maga a sátán. Szabadidejében kultúrával foglalkozott, létrehozott egy gyűjteményt, ahol a legtöbb ma létező görög irodalmi emlék fennmaradt. Rúgjunk bele a csávóba, ha véletlenül a Tartaroszba (pokol) kerülnénk, és összefutunk vele. :P
Vajon miért mindig a történelemre lyukadok ki, ha szabadjára engedem a gondolataimat? Hmm... hivatás.

Szeretet és béke!

"Azt nemtom', de a Songokú az mindekit széccsinál!"

Üdv!

Az anime-kultúrkör populáris elemeit feldolgozó bejegyzésciklusom második bejegyzése, jelenlegi célpontom: Dragon ball. (Az előző figyelmeztetések most is élnek.) A sorozat üstökösszerű tündöklése és gyors pusztulása aa magyar rajzfilmek közül immár tíz éves emlék, a nálam fiatalabb korúak számára felidézhetetlenül régi történet. Mostanra lecsillapodtak az ellenzők, részint mert immár kulturált keretek közt megtanulták a shounen(=fiús)-animék világát is helyén kezelni, részint mert rég volt. A sok anime-mazsola azóta is úgy beszél róla, mint az anime-kultúra alapkövéről, holott japán (ferde-)szemmel nézve csak egy a sok közül. A címben szereplő idézet egy korabeli humorműsor szüleménye, egész jót nevettem rajta, de sajnos a sorozat irányába támasztott komoly ellenszenvet tükrözte és népszerűsítette.
A manga Akira Toriyama munkája, aki a maga viszonylag egyszerű stílusában egy igen hosszú és tartalmas művet hozott létre. Az anime három részre tagolódik: Dragon ball, Dragon ball Z, Dragon ball GT. Az első történet a főhős felcseperedéséről szól (tizenegy/két éves korától nagyjából húsz éves koráig), a második egy űrben játszódó Sci-fi-vé változtatja az egész sorozatot, a harmadik pedig valami meghatározhatatlan szörnyedvény, ahol kevés sikerrel megpróbálnak visszatérni az elsőhöz (ez történik, ha a mangától függetlenül próbáljuk folytatni az animét. :P) A magnát sajnos eddig csak ötven fejezet hosszan tudtam olvasni (lassan lopják, hiába...) a mozgóképes verzió részei közül nekem csak az első sorozat tetszett, úgyhogy erről fogok most írni (ezzel a rajongók többsége ellen vagyok, de őszintén az én véleményem, hogy kutyát nem érdekel a sok hülye földönkívüli, tekintve hogy milyen bűn idiótává, unalmassá és öncélúan erőszakossá teszik a sorozatot).
Lássunk némi alapvető információt, és ezek hátterét! A Dragon ball világa egyértelműen fiktív. Az épületek egy része középkori jelleget tükröz, de jelen vannak a jelenkor hatalmas városai is. A technikai fejlettség magas: az űrsiklók egy gombnyomásra előugranak egy kapszulából, a rossz fiúk gépfegyverekkel és sugárvetőkkel hadonásznak, és értelmes gondolkodásra képes androidokkal is összefuthatunk. A főszereplőink nagy része azonban mintha egy más korból származna (nem is igazán érintkeznek egymáson kívül senkivel). A főszereplőnk, Son Goku, például egyenesen mitológiai alak, méghozzá egy XVI. szd-i kínai regényből származik, ahol Sun Wukong névre hallgatott, és egy majomistenség volt, amolyan bajkeverő, aki még a halhatatlanságot is úgy lopta el magának. Itt viszont látunk egy tizenkét éves fiúcskát, aki hihetetlen tehetséget mutat a harcművészetek irányában (puszta kézzel hasítja a fát), és olyan naivitással tekint a világba, hogy az már szinte fájdalmas. Gyökereire csak majomfarka emlékeztet, na meg egy különös és veszélyes képessége, amit a telihold hív elő (keverjük egy kicsit a vérfarkasokkal kedves adaptív japán kollégák :D ) .
A cselekmény felépítése egyszerű, a hosszúsága folytán mégis sok kaland belefér. Három harcművészeti torna az alappont, az előttük illetve utánuk eltelő időben főhősünk járja a világot (az első sorozat folyamán szinte végig az ő útjait követjük), edzi magát, és segít az embereken, akik az útjába akadnak. A történetnek fontos momentuma még az úgy nevezett sárkánygömbök (magyar ford.: kristálygömbök) felkutatása, amelyekből összesen hét van, és amennyiben valaki összegyűjti őket, megjelenik a nagy sárkány, aki képes teljesíteni a megidéző egy kívánságát (szintén keleti hiedelem, mely szerint a sárkányok varázsereje a gyomrukban lévő gyöngyből származik). Az alapszerkezet így a következőképp néz ki: gömbkeresés-torna-gömbkeresés-torna-gömbkeresés-torna-lezárás. Így eléggé unalmasnak hangzik, de minden egyes tornának és gömbkeresésnek más előzménye és más tétje van, így én magam is csak utólag jöttem rá erre az egyszerű szerkezeti alapra.
Útközben renegeteg barátot szerez, akik mind-mind egyedi jó és rossz tulajdonságokkal ellátott szereplők. Az első, akivel összefut (és akivel kalandja elkezdődik), Bulma, a jó műszaki érzékkel megáldott gazdag lány, aki elhatározza, hogy egy megfelelő fiút kívánjon magának. Legjobb barátja, Krilin, aki eleinte mint riválist kezeli őt (szegény hamar elmarad főhősünk mögött),hihetetlen aranyos szereplő, aki folyamatosan a nagyképűség és az önbizalomhiány között lavíroz, de végig a jó szándék vezeti kis szemétkedései ellenére is. Kettejük közös edzője Zseniális Teknős (Muten Roshi), aki egyik oldaláról a klasszikus "harcművészmester" (az első két hónapban csak olyan feladatokat végeztet a fiúkkal, mint a tejkihordás, vagy a földművelés, amit ők nagyon utálnak, de utána örömmel tapasztalják, hogy igencsak megerősödtek ettől), másikról pedig egy osztályon felőli perverz, ami számos poént eredményez a történet folyamán. A jó öreg két alkalommal álruhába is öltözik, hogy titokban szembeszálljon tanítványaival, nehogy azok túlságosan elbízzák magukat, és lankadjon a lelkesedésük az edzésben. rengeteg szereplő feltűnik még, mint Yamcha, a jóképű harcos, aki retteg a lányoktól; Chaos, az arckifejezéseket teljesen hiányoló folyton gúnyolódó kis manó; Ten-Sin-Han, egy eleinte igencsak gonosz háromszemű harcművészeti megszállott; vagy akár 8-as, a gyáva harci robot. Ők négyen eleinte mind ellenségnek tűnnek, aztán Goku, többször legyőzésük után, baráti jobbot nyújt nekik, és lassan ők is belátják, hogy az önzésük feladása a helyes út a boldogság felé.
Persze vannak gonoszaink is. Ők többnyire a sárkánygömbök megszerzésével próbálnak világuralomra jutni (kivétel Zseniális Holló, aki a bátyjáért, és Ifjú Sátán, aki az apjáért akar bosszút állni), a jóindulatú Goku pedig valahogy mindig beléjük botlik, és megakadályozza őket ebben. Ilyen Pilaf császár, akinek két alattvalója és egy kastélya van összesen, de még azt is elpusztítja saját kétbalkezessége folytán (ő a jópofa gonoszunk). Ilyen a Vörös Szalagrend Hadserege (ki ne hagyjuk a Szalagrendet, mert beüt a kánya) is, amely hatalmas arzenállal készül parancsnoka számára összegyűjteni a gömböket, mígnem Goku puszta kézzel (na jó, van egy botja is) elpáholja őket. Idővel megjelenik Zseniális Teknős mester riválisa is, Zseniális Holló, aki jól képzett tanítványait próbálja régi riválisának tanítványai ellen hangolni, de végül is kudarcot vall. Aztán persze megérkezik az elemi gonosz is, akit egyszerűen Sátánnak neveznek, és úgy született, hogy a Mindenható kiűzte magából az összes gonoszságot, ami egy testbe koncentrálódott. Ő ugyan még elbukik, de majd a fia jelent komoly kihívást hőseink számára.
A cselekmény alatt Goku felnő. Az egész sztori köré összpontosul, és a legtöbb shuounen-animéhez hasonlóan eposz jellegű, ha szabad egy ilyen idegen műfajhoz hasonlítanom. Az egyes tornák egymástól három évre vannak, ez alatt az idő alatt mindig sokat erősödik, és rengeteg emberen segít. Mindenki irányába jóindulattal viszonyul, sokszor azt is későn veszi észre, hogy meg akarják támadni (szerencsére nem egy törékeny alkat); és a sorozat végén sátánian gonosz ellenfelét is megmenti a biztos haláltól, amivel még őt is gondolkodásra készteti, és a későbbi történetben már mint a jó oldal segítője tűnik fel. Sokszor kell mesterei tanítására hagyatkoznia, hogy túljusson a próbatételeken, és pár alkalommal eltávozott nagyapjának emlékei mentik meg az életét. Rengeteget nevet, és tudatlanságával is sokakat megnevettet (első nagyobb harcát egy autóval vívja, aminek romjai alól kibújó illetőt egészen addig ellenségesen méregeti, amíg meg nem tudja róla, hogy lány, onnantól udvarias vele). Közben persze a szerelem is rátalál, egy ijesztő külsejű de alapjában lágyszívű démonkirály roppant aranyos és csinos, bár kissé hisztis lányának képében (tizenkét évesen elígérkezik neki, és amikor a lány húsz évesen rátámad, hogy miért nem tartotta be az ígéretét, közli, hogy fogalma sincs, mi az a házasság, de ha már így alakult, persze tartja a szavát XD). Sosem cselekszik gonoszságot, ami megerősítést is nyer azáltal, hogy egy varázsfelhőn lovagol, amit csak a tiszta lelkűek tudnak megülni (rajta kívül ketten a sorozatban). Bámulatos erejét és harcművészeti tudását használja arra, hogy jobbá tegye a világot, és megvédje azokat, akik megérdemlik. Bár barátai mindig mellette állnak, élete nagy csatáit mindig egyedül kell megvívnia, és rendszerint komoly erőpróbát jelentenek neki.
A történet kiborítóan naiv, úgyhogy csak azoknak tudom ajánlani, akik szeretik ezt a stílust. A rajzolás jócskán elavult, de nekem mindig is tetszett. A humor olyasmi, mint a rajzolás. Mostanra teljesen máshol tartanak, sokkal kiforrottabb az animék világa, de még mindig nosztalgikusan tekintenek vissza erre az időszakra (ez olyasmi mint a vasútnak a gőzvonat). A közönség körében igen ünnepelt alkotásnak számított a maga korában, saját kategóriájában a Yu Yu Hakusho taszította le a trónról, az is csak jó idő után. a legfőbb kritika, ami hazánkban érte (az értelmetlen erőszak hegyekben áll), az első sorozatra semmiképp sem igaz, különösen, hogy a főszereplő homlokegyenest más irányvonalat képvisel. A másik kettő sorozatra már inkább passzol a leírás de figyelembe kell venni, hogy nem úgy kell kezelni az animéket, mint az Európában gyártott rajzfilmeket. Ez egy fontos lecke volt, és tanultunk belőle (lásd: A+ majd később Animax csatorna)
Mindenkinek köszönet, aki eddig kibírta, a következő témám semmiképp sem lesz animés. ;-)