Csimpánzbanda

Üdv mindenkinek!



Elnézést a hosszú kihagyásért, higgyétek el, vagy hatszor kezdtem bele bejegyzésírásba, de egyszerűen egyik sem felelt meg az ízlésemnek, (és egy alkalommal erre túl későn jöttem rá; lásd: 'Törölt bejegyzés') inkább eltöröltem őket a világ színéről. Higgyetek nekem ismét: jobban jártatok, hogy nem olvastatok bele akkori zavaros gondolataimba. ;)
Nem fogok sokat írni, de ígérem, nem okozom csalódást, marad a régi önző, antiszociális Atomnyul, aki néha nagyon furcsa dolgokat képes figyelni érdeklődéssel. ;-) (Általánosos koromban erre azt mondtam: értelmes élet után kutatok a földön.)
A mai témám: emberi bőrbe bújt majmok. Sokat járok busszal (napi négy óra hozzávetőleg), de többnyire ez a "hajnalban jövök, este megyek" kategória, mindkét alkalommal inkább alszanak az emberek, beleértve engem is. De sajnálatos módon múltkoriban rákényszerültem több alkalommal is, hogy nap közben utazzak (nem olyan pokoli kín, tudom...), és kénytelen voltam szembesülni egy olyan emberi réteggel, akiknek a létezését legszívesebben tagadnám, bár nem tehetem, sőt, kénytelen vagyok elismerni, hogy ugyanakkora vagy akár több létjogosultságuk van, mint nekem.
Furcsa lények. Alapjába véve felhőtlen a természetük. Amint az első hűvös fuvallat megcsapja őket, felveszik a kabátjukat, és nem cserélik le egész télen, amíg a tavasz le nem kényszeríti róluk. (Valószínűsítem, hogy ez olyasmi lehet, mint az ezüsthátú gorilla szőrzete...) Legalább hármas csoportokban járnak, fiúk, lányok egyaránt, bár a hím egyedek jóval szembetűnőbbek, harsányabbak. Általában a sovány testalkat jellemzi őket. Lázadók, talán született lázadók, nem foglalkoznak az őket körülvevő világ szabályaival, probléma nélkül üvöltenek nyolcvan-kilencven decibel körüli hangerővel. Kicsit visszatérve a külső megjelenésükre: minden a feltűnésről szól. A zenei beállítottságban azonban meglepően puritán az ízlésük: nem igényelnek dallami változatosságot, a zene fő értéke a szemükben a feltűnő öltözködés, elvégre miért is lenne ilyesminek bármi köze a hangokhoz... Mindegy, hogy fém szegecsek, színkavalkád a ruhán és a kültakarón, a lényeg, hogy látsszon, feltűnjön. Az életkor tizenkettő és harminc közé tehető.
Ami igazán érdekessé teszi őket a számomra, az az egymással szembeni viselkedésük. Agresszív. De csak egy korlátolt mértékben. Nem hangzik el három mondat sértés nélkül. Idézek:

"Mi van b*zi?"
"Kussoljá má'! Hogy kerűsz ide?"
"Lógok vazeg... Megint gányok az óráim, leléptem."
*általános derültség*
"Aztán veled, köcsög?"
"Ááá, de keménykedsz!!"

Mintha állandó hierarchia-harc zajlana. Senki nem mutat gyengeséget, néha csodálom, hogy hogy bírják a levegő kieresztése nélkül. Rendben, valószínűleg egy keményebb világból jönnek, mint én. De ami engem zavar, az nem ez a verbális agresszió. Itt jön a számomra különös fordulat: mint tettlegességre kerülne a sor, az egész játékká minősül vissza. A lökdösődés a legtöbb, ameddig elmennek, márpedig ezt minden épeszű embernek (hímneműnek legalábbis) ki kéne nőnie alsó tagozatban. Az elhangzott sértések negyedéért képes lennék valakit pofán vágni... Ilyen könnyű élettel, amit én éltem eddig, nem tudom, jogom van-e szidni őket. De, amit látok... gyengék. Az egyetlen valamire való tudásuk a nagyotmondás. Vékonyak, fizikailag gyengék, és nem úgy néznek ki, mint aki neki tud állni (vagy ülni), és tizenkét órát végigdolgoz heti öt-hat alkalommal, zokszó nélkül. És most vannak csúcsformában (bár máris szenvedélyesen és igen nagy sikerrel kutatják a módokat, amikkel pusztíthatják belső szerveiket). Csúnya dolog a lenézés, legalább annyira, mint az előítélet, de ezt érzem, valahányszor rájuk nézek.
Tisztában vagyok vele, hogy nem ebben a világban élek, de ezt mégiscsak furcsának tartom. Sokan mondták, hogy nem tudom felvenni ennek a világnak a ritmusát. Mi a fenének keménykedik valaki, aki nem mer/akar ütni? Miért van olyan nagyra magával, ha ennyire gyáva? Ja, igen, és a kedvencem! Hova tűnnek ezek a szájhősök, miután munkába álltak?
Őszinte érdeklődéssel várom, mi lesz velük. Figyelni fogom a saját (de)generációm felnövekedését, és köztük lesznek ők is. Kíváncsi vagyok, vajon negyvenévesen is ott fognak-e ordibálni a busz végében ilyen mérhetetlen trágársággal, vagy hogy ötvenévesen, három sérvvel a hátukban is a lökdösődés lesz-e a legjobb hobbijuk.
Minden éremnek három oldala van (a perem is egy, nemde? :D), ők bizonyára még megvetőbben nyilatkoznának rólam, aki a hátuk mögött beszél róluk; és nem mondja ezt a szemükbe minden indok nélkül, puszta kedvtelésből és bátorság-bizonygatásból. Talán... Nekik van igazuk. :) Talán egyszer én is ilyen leszek. Majd eldől... Addig is, "Megyek az út másik felén!" (Még ha Gyuszi bácsi nem is ezt a verziót énekli.)

Szeretet és béke! Szép napokat kívánok mindenkinek. :)