2012. augusztus 2., csütörtök

Itthon vagyok

Anyám fél ötkor ébreszt, ahogy tette azt kiskoromban is, bár egy merőben más időpontban. Reggelizem, felmálházom a biciklimet, hogy visszavigyem a könyveim egy nyolcvan kilométerre lévő könyvtárba. Kihordom a dolgaim a szobámból, és még egyszer visszanézek. Imádom ezeket a zöld falakat, és nem szívesen hagyom itt őket. Itthon vagyok. Mohácsig megszokásból visz a lábam. Minden útba eső településen barátok, osztálytársak laknak, minden emelkedő és lejtő íve pontosan a fejemben van, még csak lendületet sem vesztek rajtuk. Hatvan kilométer után kényszerülök először pihenőre, az emlékműnél, ahol az út a Csele-patakot keresztezi. Mielőtt leülnék enni, egy hölgy siet ki a házából, és kér, segítsek a férjét visszaemelni az ágyra. Az öregúr megbénult, némán, értelemtől csillogó szemekkel néz rám, ahogy visszaemelem fekhelyére. Siralmas állapot, talán nagyapám is így végezte volna, ha nem olyan "kegyes" hozzá az ég, hogy azelőtt jobblétre szenderíti, hogy isten igazából magához tér az esésből. Visszatérve egy idősödő úr fogad, aki szintén biciklista, és igazából Németországban él, de itt élte le fiatalságát, és röviden mesél magáról. Elköszönésnél bemutatkozom neki, és viszont: Sneider János. Sváb, mint az őseim. Még vetek egy pillantást indulás előtt az emlékműre. "Nemzeti nagylétünk egykori sírja." Mindenki tudja idehaza, mint jelent a történelmünknek ez a helységnév. Olyanok, mint én. Itthon vagyok. Másfél óra múlva feltűnik a távolban a Misina-tető jellegzetes tornyával, alatta terül el Pécs városa. Infrastrukturális szörnyeteg, mely mohón nyújtja ki csápjait a hegy erdőire, amik levegővel látják el. Felfalná, ha tehetné. Kétezer éve ül a hegyoldalban, és makacsul őrzi emlékeit és uralmát a táj fölött. De vajmi keveset ad érte az idelátogatónak. A kulacsom üres, és bár dús szökőkutakra fecséreli ivóvizét, a kutakba nem juttat belőle. A város szélén egy kis balkanyar ismerős helyhez juttat. beütöm a kapukódot, és belépek a panelházba, felsétálok a lépcsőn, és bekopogok az ajtón. Meglepett lány nyit ajtót. Három éven keresztül osztottuk meg az életünk egymással, és büszkén nevezem a barátomnak. Olyan, mint mindig volt, amilyennek megismertem az iskolapadban magam mellett; szeleburdi, de kötelességtudó; pajkos, de naiv; mindig mosolyog, de sok keserűséget hord magában; senki nem parancsol neki, de a saját szabályait sosem hágja át. Rövid copfjaival és könnyed öltözetével mintha csak választ üvöltene a "Lesz még magyar feltámadás!" -szlogenre: "Élünk, a k*rva Nenátokat!". Szívesen fogad, és a nagy készülődés közepette is van néhány szava hozzám, és egy jó adag hűs vize. Jól esik itt lenni, akár két percig is. Három éven át adott nekem menedéket ez a lakás a füstös város zajától. Itthon vagyok. Ahogy mélyebbre és mélyebbre mászom a városban, egyre kiábrándítóbb a kép. "Európa Kulturális Fővárosa" kényesen ügyel a külcsínre. A kövezett utcák ragyognak, az elpusztult gyáróriások helyére újakat emelnek, a plázák roskadoznak az új árutól. És persze a történelemre sem árt felvágni, két ép Dzsámi díszíti a várost, a büszke hitharcos Gázi Kászim pasáé lenyűgöző méretével és robosztus kváderköveivel, valamint a szorgalmas, jótékony bosnyák Jakováli Hasszán pasáé, szerényen meglapulva két modern épület közt, mintha nem is tudná szegény, hogy ő az egyetlen az országban, akinek sikerült megőriznie minaretjét. Az emberek az utcáin mindig rohannak, nagyrészt olyan dolgokkal elfoglalva magukat, amiknek tíz év múlva a legkisebb jelentősége sem lesz, de képmutatásra szerencsére nem marad energiájuk. Az idősek vagy teljesen reménytelen, savanyú arckifejezéssel róják a sikátorokat, vagy magabiztosságot színlelve büszkén szemlélnek körül: "Ezt mi építettük!". A fiatalok a saját fejük után mennek: üzletemberek, csavargók, kétkezi munkások, emók, rockerek, alternatívok, bűnözőpalánták, paraszti egyszerűségűek, a világszemléletek fájó kakofóniája zeng körül. Rikító narancssárga pólómban és ezüst sisakomban, csodabiciklim ülésében mintha kihívást kiáltanék feléjük: "Gyertek!". Mégis, ahogy haladok végig a jól ismert bicikliúton, át a korhadt fahidon, az elhagyott gyárépület mellett, a vasúti felüljáró alatt, és a kolosszális, használhatatlan lakóház tövében, úgy érzem, része vagyok ennek a városnak. Egy vagyok a sok ember körül, aki itt élt, és nyomot hagyott bennem. Itthon vagyok. A Tudásközpont büszkén trónol a város kellős közepén, a Kulturális Főváros bölcsességének szimbólumaként több emeletnyi magassággal, monumentális szerkezetében felhalmozva évezredek tudását, elérhetővé téve azt bárki számára, aki befizeti, ami dukál. "Csodállak, ámde nem szeretlek" alapon jó messzire elkerülöm, és a kis kuckókönyvtár felé veszem utam, ahonnét kölcsönözni szoktam. Ez az én világom. Nem üvegfalak közé zárt, hivalkodó díszkötésű kötetek kínos renbden; hanem ódon polcokkal telezsúfolt kis terem, a papír és tinta illatával megtöltve és néhány nyugalomhoz szokott, csendes hölggyel a kölcsönzőpultoknál. Pont olyan ez a könyvtár, mint az, ahova anyám először vezetett be engem a kis falunkban, és ahol órákat töltöttem el vele, kétségtelenül izgalmasabbá téve önkéntes könyvtárosi munkáját. Ez az én világom. Itthon vagyok. A várost elhagyva a Mecsek felé veszem az utat régi 6-os útvonalán. Az új út széles, egyenes, a falvak közt kanyargó kis utat elkerüli a forgalom. A falvak jól jártak. A hegy azonban csak Pécsváradnál kezdődik el, a jó öreg István király tudta, hol építtessen menedéket a bencésekkel önmaguk és a környékbeliek számára. Nehezen verekszem át magamat a régi út hepehupás vonalán, ami még nem bír az új impozáns viaduktjaival, csupán apró hidakkal íveli át a völgyet évezredes munkával kivájó kis patakokat. Emlékszem, még jóval azelőtt, hogy a saját nevem ismertem volna, kíváncsian néztem a viaduktokról ezeket a hidakat. Találgattam, hova vezethetnek, milyen utakat kötnek össze. Most én járok ezeken az utakon, és a látvány nem kevésbé lenyűgöző. A Mecseket elhagyva a táj gyorsan megváltozik, hegyes-völgyesről dimbes-dombosra. A meredek hegyoldalak és kéklő csúcsok helyett szelíd lankák várnak, és tudom, nem véletlen, hogy itt húzódik a határ a két megye közt idestova ezer éve. Nemsokára felbukkan a kedvenc táblám a világon: "Tolna megye". Itthon vagyok. A az emelkedők és lejtők nem sokáig kísérnek már, a Sió völgye véget vet szelíd uralmuknak, lassan síksággá válik a dombos vidék. Fáradt lábaim megkönnyebbülten veszik tudomásul, hogy már csak pár kilométer választ el végső úticélomtól: a saját falumtól. Minden túrám innét indul és ide tér vissza, a zöld szoba falai közé. Miután újratöltöttem lemerült akkumlátoraimat, kimerültem rogyok az ágyra. Itthon vagyok. Nem tudom, merre vezet a sors. Talán a szegénység és az emberi őrület távoli tájakra visz, talán az életem is ott fejezem be. De annyit tudok, hogy bármi történjék, a lelkem halálom után ide fog visszatérni. Mert nincs békéje, és soha nem is lesz, ameddig nem zárhatok minden egyes napot azzal a gondolattal, ami legjobban megnyugtatja: Itthon vagyok.