Atomnyul kalandjai blogos formátumban

Ima a virágokért

2011-04-08T11:00:00.005+02:00

Te, ki mindenek felett állsz, és onnét figyelsz minket, ki minden felett döntesz, és soha nem tévedsz, ki mindent tudsz, és semmit sem árulsz el; te, kivel senki nem dacolhat, ki könyörtelen vagy és kegyes, s vak szeszélynek tűnik számunkra végtelen következetességed, halld az imám.
Adj vizet és árnyékot a Sárga Nárcisznak. Add, hogy szórhassa magvait, és gyönyörű virágok vegyék körül, dicsérve gondoskodását; és add, hogy sokáig virágozhasson, nyugalomban.
Adj tartást és büszkeséget a Kék Ibolyának, adj neki hitet, hogy elhihesse önnön csodáját, és ne higgye, hogy termete miatt nem lehet oly csodás, mint bármely más virág. Ne engedd, hogy eltiporják vagy letépjék, hadd nőjön, hadd legyen még csodálatosabb, de soha ne veszítse el egyszerűségét.
Adj békét a Fehér Liliomnak, hadd nyughasson lelkében a zaj, vedd le válláról a terhet, mit rátettél; engedd virágozni, ne higgye, hogy termést hozni a feladata csupán.
Adj meleget a Vörös Rózsának, adj neki egy melegházat, ami nem engedi elsorvadni, és egy virágcserepet, miben odajuthat a vadonból. Add, hogy mindig legyen, aki gondozza, nehogy elvaduljon.
Adj még szépséget és erőt Fekete Rózsának, ébenben ragyogó szirmokat, amik elbűvölnek bárkit, aki ránéz; és erős tüskéket, amikkel megvédheti magát, bárhova kerül.
Adj hosszú életet a Fehér Tulipánnak, hogy a munkája kifizetődhessen, hogy megelégedéssel élhesse végig a rengeteg egyszerű, de csodálatos élményt, ami még előtte áll.
Adj türelmet a Piros Tulipánnak, hitet, hogy nem kell elérnie az eget, belenyugvást, hogy nem képes bármire; ne engedd, hogy túl sok magvat és túl kevés szirmot kívánjon magának.
Adj hitet a Sárga Tulipánnak, hogy nem akarja mindenki bántani, és hogy nyugalomban virágozhat még egyszer, és ne engedd, hogy szirmainak üdesége megfakuljon.
Ne adj nekem semmit. Vegyél el tőlem, amit akarsz. Csak engedd, hogy gyomláljam a gazt körülöttük, hogy vizet hozzak nekik, ha már elhervadnának, hogy a napra húzzam őket, ha fakó lenne a színük. És ha mégis kérhetek valamit, add, hogy gyönyörködhessek a virágzásukban.
Amen.

Pogány és szent

2010-12-27T21:26:00.004+01:00

Üdv!

Nincs koncepcióm, hogy mit fogok most írni, a cím is ex has eredetű, egy nagyon kedves barátom egy tegnap esti gondolatából származik, ami nagyon megragadott.
A szünet nem éppen úgy telik a családom számára eddig, ahogy terveztük, de akikért aggódom, látszólag egyre jobban vannak, idővel bizonyára én is úgy leszek, ha nem, hát hamarabb szabadulok. :D (Megtévesztő a gyengesége miatt, de ez egy vicc volt. XD) Ha valaki a részletekre kíváncsi, Zéta blogján megtalálja a választ. :)
Karácsony, karácsony... sokat lehetne írni erről is, de úgy gondolom, mindenki egy kicsit el van telve már az ünneptől. Annyit azért elmondanék, hogy egy fa kivágása nélkül, néhány ágának kevssé fájdalmas elcsenésével is csodálatos karácsonyi hangulat állhat elő, idehaza leteszteltük, immár többször is. ;) Ne öljétek a fákat, legalább rituális okból ne, így is gyorsabban fogynak, mint azt megengedhetnénk magunknak. Védd a fákat (egyél hódot!; ha még valaki nem futott volna össze ezzel a nagyszerű viccel. :D).
El is felejtettem elnézést kérni a hosszú szünetért. :) Ne haragudjatok, indulatoktól és unalmas napoktól zsúfolt időszakom volt. Én ugyan még életemben nem unatkoztam egy pillanatig sem, de szerintem ti sok elfoglaltságomat unalmasnak találnátok, ezért inkább nem untatlak titeket vele.
Talán eggyel mégis, mert eléggé elgondolkodtatott. Nemrégiben önimádat vádja ért a blogom miatt, már csak ezért is esedékes volt egy hosszabb szünetet tartani; habár a vádlómnak szerintem mindegy; inkább annak örülne, ha abbahagynám, de leginkább annak, ha felakasztanám magam, ahogy ezt közölte is velem. :D Félelmetes, egyes emberek miket nem képesek a másik fejéhez vágni, ha úgy érzik, sérül a becsületük, vagy alaptalanul vádolják őket. Azt hiszem, minden embernek megvan a maga "ingerzónája" (nem hiszem, hogy létezik ez a kifejezés, innentől az emberi jellem azon részére fogom használni, ahol legkönnyebb felbosszantani valakit); és én nagyon csúnyán belenyúltam az övébe, meg kell hagyni, tudatosan, ugyanis ő is ezt tette az enyémmel (azt hiszem, minden visszatérő olvasóm tudja, nálam ez mit jelent ;) ). Furcsa dolog tud lenni a konfliktus. A következmények nagyon könnyen túlhaladják az elszenvedett sérelem mértékét. Ha nem torkollik maradandó sérülésbe, azt kell mondjam, egészséges dolognak tartom két ember közt. De meglepően könnyű maradandó sérüléseket okozni akár olyanoknak is, akiket nagyon jól ismerünk, akár szándék nélkül is. Ezért mindenkit fokozottan óva intenék mindenféle emberi konfliktustól. Nem kívánok álszent lenni, van, amikor szükségesnek tartom, vagy egyszerűen csak nem mérlegelem a szükségességét (ebben az esetben például, ha csak az említett személy és a magam viszonyát nézem, egyértelműen én voltam az agresszor), de azt hiszem, van egy határ, ahol illik megállni. Azt hiszem. Mint mindig, most sem vagyok biztos. :)
Nézeteltérések mindig voltak és lesznek. Mint a pogány és a szent között. Más az életmód, sokszor mások a célok. De, tudják úgy igazítani az életüket, hogy ne zavarják egymást. Megkímélik egymást a másik jelenlététől, ha tudják, hogy az zavaró lenne. Néhány ember közt a béke csak úgy biztosítható, ha nem találkoznak egymással. Erre mostanában kénytelen vagyok rádöbbenni. Mégis... Mind emberek vagyunk. Láthatatlan kötelékek kötnek minket össze. Vannak közös céljaink. És én... nyugodtan hajtom álomra a fejem minden este betegen is, amikor tudom, hogy egy szent és egy pogány egyszerre imádkozik az egészségemért. :)

Szeretet és béke... barátaim. :)

Csimpánzbanda

2010-10-30T00:40:00.006+02:00

Üdv mindenkinek!

Elnézést a hosszú kihagyásért, higgyétek el, vagy hatszor kezdtem bele bejegyzésírásba, de egyszerűen egyik sem felelt meg az ízlésemnek, (és egy alkalommal erre túl későn jöttem rá; lásd: 'Törölt bejegyzés') inkább eltöröltem őket a világ színéről. Higgyetek nekem ismét: jobban jártatok, hogy nem olvastatok bele akkori zavaros gondolataimba. ;)
Nem fogok sokat írni, de ígérem, nem okozom csalódást, marad a régi önző, antiszociális Atomnyul, aki néha nagyon furcsa dolgokat képes figyelni érdeklődéssel. ;-) (Általánosos koromban erre azt mondtam: értelmes élet után kutatok a földön.)
A mai témám: emberi bőrbe bújt majmok. Sokat járok busszal (napi négy óra hozzávetőleg), de többnyire ez a "hajnalban jövök, este megyek" kategória, mindkét alkalommal inkább alszanak az emberek, beleértve engem is. De sajnálatos módon múltkoriban rákényszerültem több alkalommal is, hogy nap közben utazzak (nem olyan pokoli kín, tudom...), és kénytelen voltam szembesülni egy olyan emberi réteggel, akiknek a létezését legszívesebben tagadnám, bár nem tehetem, sőt, kénytelen vagyok elismerni, hogy ugyanakkora vagy akár több létjogosultságuk van, mint nekem.
Furcsa lények. Alapjába véve felhőtlen a természetük. Amint az első hűvös fuvallat megcsapja őket, felveszik a kabátjukat, és nem cserélik le egész télen, amíg a tavasz le nem kényszeríti róluk. (Valószínűsítem, hogy ez olyasmi lehet, mint az ezüsthátú gorilla szőrzete...) Legalább hármas csoportokban járnak, fiúk, lányok egyaránt, bár a hím egyedek jóval szembetűnőbbek, harsányabbak. Általában a sovány testalkat jellemzi őket. Lázadók, talán született lázadók, nem foglalkoznak az őket körülvevő világ szabályaival, probléma nélkül üvöltenek nyolcvan-kilencven decibel körüli hangerővel. Kicsit visszatérve a külső megjelenésükre: minden a feltűnésről szól. A zenei beállítottságban azonban meglepően puritán az ízlésük: nem igényelnek dallami változatosságot, a zene fő értéke a szemükben a feltűnő öltözködés, elvégre miért is lenne ilyesminek bármi köze a hangokhoz... Mindegy, hogy fém szegecsek, színkavalkád a ruhán és a kültakarón, a lényeg, hogy látsszon, feltűnjön. Az életkor tizenkettő és harminc közé tehető.
Ami igazán érdekessé teszi őket a számomra, az az egymással szembeni viselkedésük. Agresszív. De csak egy korlátolt mértékben. Nem hangzik el három mondat sértés nélkül. Idézek:

"Mi van b*zi?"
"Kussoljá má'! Hogy kerűsz ide?"
"Lógok vazeg... Megint gányok az óráim, leléptem."
*általános derültség*
"Aztán veled, köcsög?"
"Ááá, de keménykedsz!!"

Mintha állandó hierarchia-harc zajlana. Senki nem mutat gyengeséget, néha csodálom, hogy hogy bírják a levegő kieresztése nélkül. Rendben, valószínűleg egy keményebb világból jönnek, mint én. De ami engem zavar, az nem ez a verbális agresszió. Itt jön a számomra különös fordulat: mint tettlegességre kerülne a sor, az egész játékká minősül vissza. A lökdösődés a legtöbb, ameddig elmennek, márpedig ezt minden épeszű embernek (hímneműnek legalábbis) ki kéne nőnie alsó tagozatban. Az elhangzott sértések negyedéért képes lennék valakit pofán vágni... Ilyen könnyű élettel, amit én éltem eddig, nem tudom, jogom van-e szidni őket. De, amit látok... gyengék. Az egyetlen valamire való tudásuk a nagyotmondás. Vékonyak, fizikailag gyengék, és nem úgy néznek ki, mint aki neki tud állni (vagy ülni), és tizenkét órát végigdolgoz heti öt-hat alkalommal, zokszó nélkül. És most vannak csúcsformában (bár máris szenvedélyesen és igen nagy sikerrel kutatják a módokat, amikkel pusztíthatják belső szerveiket). Csúnya dolog a lenézés, legalább annyira, mint az előítélet, de ezt érzem, valahányszor rájuk nézek.
Tisztában vagyok vele, hogy nem ebben a világban élek, de ezt mégiscsak furcsának tartom. Sokan mondták, hogy nem tudom felvenni ennek a világnak a ritmusát. Mi a fenének keménykedik valaki, aki nem mer/akar ütni? Miért van olyan nagyra magával, ha ennyire gyáva? Ja, igen, és a kedvencem! Hova tűnnek ezek a szájhősök, miután munkába álltak?
Őszinte érdeklődéssel várom, mi lesz velük. Figyelni fogom a saját (de)generációm felnövekedését, és köztük lesznek ők is. Kíváncsi vagyok, vajon negyvenévesen is ott fognak-e ordibálni a busz végében ilyen mérhetetlen trágársággal, vagy hogy ötvenévesen, három sérvvel a hátukban is a lökdösődés lesz-e a legjobb hobbijuk.
Minden éremnek három oldala van (a perem is egy, nemde? :D), ők bizonyára még megvetőbben nyilatkoznának rólam, aki a hátuk mögött beszél róluk; és nem mondja ezt a szemükbe minden indok nélkül, puszta kedvtelésből és bátorság-bizonygatásból. Talán... Nekik van igazuk. :) Talán egyszer én is ilyen leszek. Majd eldől... Addig is, "Megyek az út másik felén!" (Még ha Gyuszi bácsi nem is ezt a verziót énekli.)

Szeretet és béke! Szép napokat kívánok mindenkinek. :)

A farkas napnyugta után (Félbehagyott versike)

2010-08-24T17:02:00.005+02:00

A hosszú alkony véget ért
Hold ezüstje süt le rád.
Csendes hangja még elér:
"Hajnalod el sem jön talán..."

Nem hiányzik a heve,
Dideregni akarok,
Bár a tüzet sosem féltem,
Felgyulladni nem fogok.

Bolond várja a nap melegét,
Ha más földrészekre ragyog,
Feletted már sötét az ég,
Ha keresnéd, a Hold van ott.

Megbűvöl a Hold fénye is,
Földöntúli ezüstvilág,
Ha a szava nem hamis,
Meghallgattatott az imád.

Hát öleld át a hűvös éjt most,
Hogyha otthont az ad,
Nincs ok, hogy miért épp most,
Célod már ez marad.

Hisz te farkasnak születtél,
Légy férfi, ha nem is alfa,
Mindig csak a Holdra üvöltsél,
Hirdessed csak: itt a bal...

Kreatív blogger díj

2010-07-30T19:34:00.003+02:00

Üdv!

Kaptam egy kitüntető díjat Fekete Hercegnőtől, de sajnos csak most szedtem össze magam annyira, hogy blogra is írjak, ezt megköszönjem, továbbadjam, és természetesen írjak hét ad-hoc dolgot magamról, hátha érdekel valakit. XD Kezdjük akkor utóbbival.

I. Imádom a római számokat. Gyönyörűek. Lehet, hogy használhatatlanná válnak nagyobb mennyiségek és törtek esetében, de nem hiszek benne, hogy egy normális civilizációnak a mindennapokban szüksége lehet ilyen nagy mennyiségekre.
II. Antiszociális vagyok (rá nem jöttetek volna az eddigi bejegyzésekből, ugye? XD), mégis a véleményem szerint a legszomorúbb dolgok a magányhoz kapcsolódnak. De azt sem tartom jó dolognak, ha egy hétköznapi embernek ötven "barátja" van.
III. Boldog vagyok, ha a választott hivatásomat gyakorolhatom, és nagyban fogok törekedni rá, hogy ebben tudjak elhelyezkedni, persze nem bármi áron. A munka sosem fontosabb az életnél.
IV. Azért gyűlölöm az önzést, az minden emberi gonoszság forrása. Ha valaki önzés nélkül gonosz, az elmebeteg, és szánandó.
V. Egész héten egy három méter hosszú, és legszélesebb pontján fél méter széles törmelékhalomról kapirgáltam le a földet, amiről ma tudtam meg, hogy egy elhordott fal maradványa, aminek a másik, viszonylag ép felét kedves kollégáim közben megtalálták már. Ez a dolog akkor is igazolta volna önmagam számára az erőfeszítéseimet, ha nem fizettek volna érte semmit.
VI. Még mindig jobban szeretem a mountain bike-omat a fekvőbiciklimnél, egyszerűen jobban érzem magam a nyergében, attól függetlenül, hogy nincs az az isten, hogy túrára elinduljak vele.
VII. Egy regényt írok az általános iskolás ballagásom óta, és a fenének nem tudom befejezni, pedig egyre közelebb járok hozzá. :)

A kreatív blogger díjat Shirayukinak továbbítom, aki a lehető legmeglepőbb dolgokat tudja megragadni kalandos életéből blogjában, Pucca-mentalitással lereagálva őket :D : http://shirayuki.blogol.hu/

Kis Zéta

2010-07-11T13:11:00.004+02:00

Üdv!

Nos, a fejemre továbbra is hullik a novemberi eső, de "Még élek, hát nincs itt semmi baj!". Szóval alapvetően jól érzem magam, a tegnapi napomról fogok nektek mesélni, ha végigolvastok. ;)
Apám egy túrára invitált kicsit ugyan eszméletemen kívül (Másfél-két óra alvás nem mindig elég), de nekivágtam az útnak. A bringám mostanra túllépte a használható kategóriát, és immár "jó" minősítést kapott tőlem. Bár az eddigi kísérletezések és egyedi adottságai folytán kénytelen voltam átkeresztelni "Fáni-ról (amit a lengő orra miatt kapott) Vas-ra (a Vas című film lényege: öt perc üvöltözés, fenyegetés, aztán fél óra száguldás a nyeregben). Bár inkább a Trigun Eszeveszett Wash-ára hasonlít modorában és szeszélyeiben. De kezdjük megszokni egymást, és egyre jobban haladok vele. Az első hetvenöt kilométer egy álom volt. Sík terep (Mohácson mi a rosseb lenne egyéb?! Történelmi tény, hogy százezer ember ott elfér.) Aztán egy dombosabb vidék következett, de a Mecsekhez közel mi mást is várjon az ember. A lábamat mindenesetre már éreztem, amikor egyetemi városomat megpillantva felzendülhetett torkomból az "Uránváros" című átiratom borzasztóan hamis verzióban.
Egy komolyabb pihenő következett Aranyosfodorkánál, akit még virtuálisan is alig ismertem, de nagyon pozitív hatást tett rám. Tapasztalatom szerint akinek a nappalija tele van könyvekkel, az udvara pedig virágokkal, jó ember szokott lenni. Aztán irány a csúcs, ahol egy elég nagy kudarcélményem volt. Nem elég, hogy eltévedünk két kilométerre, mert nem vagyok hajlandó tíz métert visszafordulni egy tábláért, de még csak meg sem tudtam mászni a célpontot, az utolsó háromszáz méteren lefordultam a bringámról és kénytelen voltam tolni... Ez van, kezdem megszokni a helyem.
Valami szép kilátást vártam, erre egy nagy adag bozót vesz körbe egy szocreál épületet. Talán okosabb lett volna, ha a szabadságszobornál állunk meg. Ennek ellenére nem bánom hogy apám visszafordított. Legalább felmentünk.A Domborzat ezután hegyvidékire váltott, komoly vigaszt nyújtott, hogy ennek a legtetejéről indultunk, már miután megmásztuk a Kis Tubes-t (kicsi egy nagy fenét! XD ). Komlóig hullámzott a táj, mint a sinusgörbe, de a komlói magaslat megmászása után... Magam sem akartam elhinni, de egy egyenletes lejtő. Aztán elmentünk a Szászvár tábla mellett... nehéz leírni, mit jelent ez. Még nem Tolna megye, de innen ismerem az utat hazafele. Aztán a Tolna megye tábla, (Mint Besenyő Istvántól tudjuk: nem megy.) ami biztosítja, hogy bárhol látod, három órányi távolságban vagy az otthonodtól. :) Itthon lenni, pedig mindig jó, különösen, ha beleszámítjuk a finom ennivalót, az érdekes bronzmeccset, és a barátaimat MSN-en. (Nameg Kázmérkát, a tündéri új macskánkat. :D )
Így hát jó volt hazaérkezni, de egy felejthetetlen élmény volt a túra. És kezdem megszokni a rekumbensemet... Már rég tisztában voltam vele, hogy ezzel érdemes túrárára menni, ha a partnered is rekus. Igazából csodálom magam, hogy Horvátországot kibírtam mellette, látva, hogy már most mire vagyok képes. Egy ideig nem megyek vissza a hegyekbe, mert most csúnyán megsértettem őket néhány megjegyzésemmel, legközelebb is áldozatot mutatok be a mecsek isteneinek. XD összességében a túra arról szólt, hogy edzzünk egy jó adagot, én pedig bontogassam szárnyaim egy fekvőbiciklin. örömmel jelentem, Kis Zéta egyre magabiztosabb.

November rain

2010-05-30T20:46:00.003+02:00

Üdv!

Ha valakit érdekel az elmúlt két hetem hangulata, megosztom veletek. Angolul nem tudók számára a videó alatt engedély nélküli (de nonprofit), saját fordítás. A dal unalmas, a szöveg egyszerű, a fordítás pocsék; én pedig sokat hibázok. Legyetek szívesek, nézzétek el ezeket nekem.

Guns n’ roses: Novemberi eső

Ha a szemedbe nézek,
Látom, a szerelem elapadt.
De édes, tudom te is ezt érzed,
Ha a karomban tartalak.
Mert nem örök itt semmi,
És tudjuk, a szív fordul, ha itt az idő,
És nehéz a gyertyát megtartani,
Ha hull a novemberi eső.

Már oly réges-régóta csináljuk,
Csak, hogy elüssük az időt.
De szerelmek jönnek és mennek,
És nem is tudjuk, ki idézte ezt elő.
Elsétálni…
Bár egy kis időnk lenne,
Mindent rendbe tenne,
És ha a zűrzavar végre békén hagy,
Tudnám, hogy még az enyém vagy,
Csak az enyém…
Ha én kellek s nem a tagadás,
Ne húzd ismétléssel az időt,
Mert így nem vár rám más,
Csak a hideg novemberi eső…

Talán csak idő kell… magadban,
Talán csak idő kell… magányosan,
Mindenkinek idő kell… magukban,
Te nem tudod, de idő kell… magányosan.
Tudom, nehéz nyitva tartani a szívedet,
Ha ellenségnek látszik a jó barát,
De ha meggyógyítanád összetört szívemet,
Az idő sem szórná rád varázsát.

Néha nekem is idő kell… magamban,
Néha nekem is idő kell… magányosan,
Mindenkinek idő kell… magukban,
Te nem tudod, de nekem idő kell… magányosan.

És ha elül végre a félelmed,
És az árnyék még megmarad,
Tudom, feléledhet szerelmed,
Ha ellenség már nem marad.
Hát ne érdekeljen a sötétség,
Az utunk nem veszik el sohasem,
Mert semmi sem tart örökké,
A hideg novemberi eső sem…

(Nem érzed, hogy kéne valaki,
Nem érzed, hogy kéne egy ember,
Mindenkinek kell valaki,
Egyedül nem leszel,
Egyedül nem leszel.)

Node, minden jó, ha jó a vége, szóval vidámabb dallamot is bocsátok közétek, hogy véletlenül se legyetek lehangoltak. (Riyu Kosaka: Love, shine, azaz, "Szerelem, ragyogj!", de nincs az az isten, hogy ezt is lefordítsam nektek japánról. :) )

Szeretet és béke! ;)

"Ha kommentelsz ide..."

2010-05-03T01:05:00.002+02:00

Üdv!

Ez egy interneten körbevándorló érdekesség. A kedvesemnél láttam, és mivel válaszolt nekem, kötelességem folytatni a láncot. A lényeg. Ha ide kommentelsz, akkor:
- Írok egy teljesen ad hoc dolgot, ami eszembe jut rólad.
- Megmondom, milyen zene, és melyik film jut eszembe rólad.
- Megmondom, milyen illat jut eszembe rólad.
- Mondok valamit, amit csak te és én értünk meg.
- Elmondom az első emlékem rólad.
- Megmondom, milyen állat jut eszembe rólad.
- Kérdezek valamit tőled, amit már régóta szeretnék tudni.
- Megmondom, mi a kedvenc dolgom veled kapcsolatban.
- Elmondom, szerintem hogyan végeznél az áldozataiddal sorozatgyilkosként.
- Megkérlek, hogy szállj be a játékba, és te is tedd ki a blogodra.

"CONvergenciát éreztem az erőben."

2010-04-26T20:17:00.004+02:00

Üdv!

Anime-téma, fusson, ki merre lát, és ki nem tud japánul legalább egy kicsit. Mi is az az Animecon? Keressük erre a kérdésre a választ ebben a bejegyzésben.
Lássuk, az ember fia (Nem Jézus, hanem én: armentum Dei) felkel hajnali (az apja már tíz perce úton van a munkába) fél ötkor, az előzőleg összekészített cuccát felkapja, reggelizik valami finomat, és kiszállíttatja magát a legközelebbi vonatig. Minthogy időközben értesülést szerzett két társa késéséről, ráérősen személyvonatra száll inkább a gyors helyett. Út közben átgondolja, hogy mennyire jól is döntött, hogy nem öltözött be semmilyen maskarába, és előre készülve az őrület rá gyakorolt hatásaira, Su-La-Ce "Reggeli beszélgetések Lin-csi apát kolostorában"-ját olvassa, hátha nyugalmat merít belőle. Azután megérkezik Mátyás király egykor fényes, mostanra szétrothadó fővárosába, ahol egy olyan helyre kell eljutnia, ahol legutóbb tízévesen járt. Nem probléma, szeretjük a kihívásokat. Üdvözlet a régen látott kettes metrónak, és igen, végre megint föld fölé mehetünk vele, hogy leszálljunk "Pillangó utca" megállónál, ahol még életemben nem szálltam le.
Ahogy átléped a metró ajtaját, megváltozik a világ. Sosem tudhatod, hol van a mesevilág határa, de amikor megtörténik, akkor megérzed. Általában ez néhány náladnál feszültebb rajongólány hatására következik be, mint esetünkben is. A helyzet a következő: előtte három személy sétál: egy gót-loli (nem, nem a citromfacsaró-alakú pajzsdudora miatt gót), egy pormaszkos, és egy copfos, akinek a fülhallgatójából számomra is tisztán hallhatóan bömböl a "Caramelldansen" (ami (tudtommal) skandináv származása ellenére egy jól megválasztott klippel az anime-kultúra egyik himnusza lett). Magamban megjegyeztem: "Ti sem az iparművészeti múzeumba jöttetek." Ahogy elkerülöm őket, a hátam mögött sikítva borulnak egy másik társaság nyakába, ez is megszokott dolog, csak mosolyogni tudok rajta. A sok Tudatlan meg körülöttünk csak bámul, és félnótásoknak hiszi őket."Ritkán hallasz ilyet, mi? Gyere gyakrabban templomba."
Még egy tizenöt perces séta, két fölösleges úton átkeléssel, és itt is vagyok. Egy posztmodern anime-templom, tele fanatikus hívekkel. Két kígyózó sor, azt is művészet megállapítani, hogy melyikbe kell állnom. Hát, jöjjön, aminek jönnie kell, sorban állás. A sor csak néha lépeget, köszönhetően a rendszeresen megérkező barátoknak. Ha egy barát a sorban áll, akkor egy egész kis csapat csatlakozhat hozzájuk. Senki nem szól érte. Ha valaki megtenné, őt néznék ki érte. Itt senki nem rohan, és mindenki boldog. Kikapcsolódni jöttek, és ezt nem tévesztik szem elől. Előny, ha egy ötezer fős társaságban mindenki barát. Komolyan, a legmogorvább emberek az árusok, pedig ők is kitesznek magukért. (Ezt visszavontam, a biztosnágis ogrék a legmogorvábbak.)
Ennek ellenére a helyzet egy hétköznapi halandó számára elviselhetetlen, sőt, kifejezetten ijesztő. Kicsit még én is megijedtem, ahogy egymagamban, levágott hajú Sámsonként tartottam a frontot. Az ember körül nyüzsögnek a nindzsák és a halálistenek. Mellettem egy démonkutyának öltözött lány hozza vissza a gumicsirkét barátainak. Vannak, akiket pórázon vezetnek, vannak, akik háromemeletes kaszát pörgetnek. Egyik leányzó visítva rohan magasba tartott karddal egy érkező felé, de aztán a nyakába borul, egyértelművé téve, hogy a sikítás az öröm jele volt. Mindenesetre furcsa látvány, ahogy Ichigoként átöleli Gint, mivel a két szereplő éppen most vívja halálig tartó párbaját a Shounen Jump-ban (Ha nem értetted, nem nézz utána, túl sok gürcölés ;-) ). De az itt lévők jól érzik magukat, és még egy magamfajta antiszociális is elvegyül annyira, hogy a PeCsa és a Hungexpo közti különbségeket ecsetelje újdonsült ismerőseinek (fogalmam sincs, kik voltak).
Közben észrevétlenül másfél óra alatt megszerzem a jegyeket, és indulok ki két fogadott társam fogadására. (Ebben a tagmondatban valami nem stimmelt...) Ehelyett megérkezik két Catus Sapiens Feminis (macskalány), és én ennek nagyon örülök, ugyanis hihetetlenül jól áll nekik az öltözék (Kár, hogy nem maradt kép róla.). Na, út közben hallgatom a félig magántermészetű, félig animés beszélgetést, na meg a környékbeli munkások füttyeit (nekik is bejön a macskafarok...); és visszaérkezünk a bejárathoz. "Out of the frying pan, and into the fire!"
A con a Pecsában egy nagy tömegnyomor volt, ahol az oxigén hiánycikk, és nem jut be mindenki. Itt több, jól elszeparált tömegnyomor, ahol a köztes tereken van levegő, és el is fér mindenki. De valahogy ettől az egész szétesik. mindegy, szóval vannak előnyök és hátrányok, szerencsére az emberek nem változnak. Kb. fél órába telik, mire mindenki feloldódik, és mint a veszett muslincák, végigkeringik a napot. Én egy ideig sétálgatok, próbálok szívem kedvese mellett maradni, mint egyetlen biztos pont mellett ebben a kaotikus világban (jó, az "Uchiha Sasuke egy buzi." a másik, ebben a helyzetben sokkal otthonosabban mozgó alapigazság), de rövidesen szétválunk, le kell ugyanis bonyolítanom egy másfél éve húzódó üzletet, amire két hónapja készülök anyagilag. Bütyök nem változott, pedig megjárta Belgiumot az elmúlt hétben, beszélgetünk egy adagot, aztán néhány mangával gazdagabban térek vissza. Innentől kicsit kiesek a káoszból, pár órán át őrzöm a cuccokat, amíg a két macskalány fel-alá cikázik. A hely persze rám is hatással van, egy óra múlva már Haineko kritikus Rangiku-hiányának felszámolására harsányan felkiáltok: "MATSUMOTOOO!!!", beszakítva ezzel szívem kedvesének dobhártyáját. Eszembe jutott a reggel olvasott könyv, és úgy éreztem, hirtelen az irántam érzett tisztelettől vezérelve ő is képes lett volna a fejemhez vágni egy sámlit.
Az idő eközben haladott sietve, a felfokozott hangulatú mangaolvasás közben megfeledkeztem a vékonyodó ózonrétegről és arról a tényről, hogy szegény tarkóm három éve nem látott napfényt, így sikerült rákvörösre változtatni formátlan nyakamat.
Az antiszocialitás ideje lejárt, vacsi után irány a vetítés! Aminek időközben vége, de legalább egy tombolasorsolást megnézhettünk, ahol egy megszállott rajongó sikerrel kunyerálta el az egyik főnyereményt a szerencsétlen nyertestől ("A kedves fiúk hoppon maradnak"). Az afterparty valahogy olyan hangulatú volt, mintha csakis a japán Josh és Jutta számait válogatták volna be, nem is maradtunk sokáig. Kivonultunk a Kőbány-kispesti pályaudvarhoz, ahol a domináns etnikai kisebbség is képviseltette magát, mi viszont féltünk. Féltünk, mert újra idegenek vagyunk a világban, akikbe bárki agresszív beleköthet, mert mások vagyunk, és ez társaim külsején is tükröződik. Ez az a másság, amit nap mint nap elrejtünk. Ha tudják is rólunk, nem beszélhetünk szinte senkivel róla, mert nem értenék meg.
Hogy mit? Milyen belépni egy másik világba, milyen óvodásnak lenni huszonévesen, milyen bizalmas viszonyba kerülni valakivel egy másodperc alatt, milyen szeretettel kinevetni másokat, milyen útbaigazítást kérni egy vaknak öltözött embertől, milyen megkeresni a régi barátokat, és minden kötöttség nélkül együtt sétálni és ismét szétválni velük, és milyen tökéletesen eltáncolni egy koreográfiát a szürkületben egy mp4-re. Milyen, amikor a rajongásod tárgya betölti a környezeted, milyen, amikor egy kis Japán keletkezik Budapest szélén. A legfurcsább, hogy ez az egész spontán alakul ki, egy közös akaratra. A szervezők megteremtik a feltételeket, néhányan meg is szedik magukat rajta. De ami igazán fontos, amitől eljönnek az emberek, és amiért egyedi lesz az egész, az valami végtelenül természetes és csodálatos, mintha több ezer szív egyszerre verne.
Mindazoknak, akik azt mondják, hogy rossz hatással van az anime-kultúra a gyermekeik neveltetésére, javasolnám: 1: A korhatár az korhatár. 2: Tudom, hogy kevés a pénz, de néha azért illik foglalkozni azzal is, amiért dolgozunk. 3: Egyszer jöjjenek el egy ilyen rendezvényre. Amint az első félelem elillan, hamar megmutatkozik, milyen fából faragták ezeket az eltorzított világnézettel rendelkező embereket. Vagy... talán most már az is rossz dolog, ha valaki tud felhőtlenül boldog lenni. Ezt már nem tudhatom.
"Menjünk hazaaa!!! YUSUUUUUKKEEEEEEEE!!!"

Szeretet és béke!

Kultúrák halála

2010-04-23T18:49:00.005+02:00

(Geronimo)
Üdv!

Történelmi elmélkedés, fusson ki merre lát!
Ma fűnyírás közben, miután megcsodáltam egyre szebbé váló kertünket, eszembe jutott Geronimo esete. Ez egy régész agya, néha egy történelmi epizód beugrik, látszólag minden indok nélkül. Aki nem ismerné eme nemes férfiút, tudja, hogy az utolsó nagy indián törzsfőnököt tisztelheti benne. Geronimo, eredeti nevén Goyathalé az apacs nép csirikava törzsének utolsó nagy vezére volt. Az utolsó ember, aki nem ismerte el az Egyesült Államok mai napig teljesen jogtalan hatalmát az Észak-amerikai kontinensen. A huszadik század elején hunyt el, fogságban. Miután összeállított egy sereget, amitől már az amerikai kormány is félt, tárgyalásra hívták, ahol is elfogták, és élete végéig amerikai fogságban sínylődött, nemzetközi hírneve ellenére. A wikipédián a mai napig úgy szerepel, hogy a fogság kifejezetten kényelmes volt, és hogy önként adta meg magát... Siralmas. A koponyája kiállítási tárgy egy egyetemen. Az amerikai szenátus az elmúlt év novemberében emlékezett meg a nagy vezér tetteiről maximális tisztelettel halálának századik évfordulója alkalmából, csak éppen a földi maradványait felejtették el visszaadni, amit az apacs nép éppen százegy éve követel. El szeretnék temetni egy honfitársukat... Olyan nagy kérés ez?
Minden nép halálra van ítélve. Babylon, Róma, mindenki, még a máig makacsul kitartó Kína is. Mi meg aztán pláne. Mi lesz velünk, ha eltűnünk? Hogy fog emlékezni ránk a szláv környezet, ami ellen több, mint egy évezrede kitartunk? Azt fognak rólunk mondani, amit akarnak? Ez igen valószínű, elvégre már most is büntetlenül megtehetik ezt. Árpád egy lovas bohóc volt, a magyar népnek pedig nincs létjogosultsága. ( - Jan Slota) Nem akarom ezt a népet védeni, csúnya dolgokat műveltünk mostani szomszédainkkal. Csak elgondolkodom, mi marad meg belőlünk? A leglátványosabb része a kultúránknak a külföld számára a cigányság, sok esetben azonosítanak is minket velük. Azért jelentős a különbség, de ez nem igazán számít senkinek. Az Egyesült Államokban egyenesen minden Kelet-Európai nép is összemosódik. Szó szerint és átvitt értelemben is.
Na, ez a bejegyzés kezd félrecsúszni. Nem akartam a nemzetekre kitérni. Menjünk csak vissza az indiánokhoz. A minap találtam egy megjegyzést egy monopólikus hatalmú nemzetközi videófeltöltő oldalon; mely szerint a rap a négerek műfaja, az igazi amerikaiak Európából jöttek. Na jó, lassíts, Kukluxikám. Az igazi amerikaiak vörös bőrrel születnek, és kis híján kiirtotta őket a te nagyra tartott rasszod. Szerencsére nem sikerült teljesen. Az amerikai őslakosok nagyobb bölcsességet hordoztak magukban, mint a jelenleg a területükön élő emberek. A fizikai adottságaikat ne is említsük. Például a nép nem szédül a magasban. ironikus, hogy a legendás amerikai felhőkarcolók aligha épülhettek volna meg az őslakos segédmunkások nélkül. Tina Turner hangja is megér egy misét, mondjunk hálát érte a cherokee vérvonalnak. Az amerikaiak hallgatnak a témáról, és békében élnek együtt a nyomorba kényszerített őslakosokkal; és valahogy úgy áll a tudomány, hogy a kontinens átvétele történelmi szükségszerűség volt, és a kisebb torzsalkodásoktól eltekintve egész simán ment. Lóf*szt. Előre megtervezett, kapzsiságból elkövetett, szakszerűen végrehajtott, többszörös szószegés árán kicsikart, alattomos és egyben brutális, lelketlen népirtás.
Meg lehet csinálni. A halottak nem panaszkodnak, a túlélők félnek (ha vannak). Érdekes módon Ulysses Grant és Sherman, meg a többi legendás tábornok sosem ült az emberjogi bíróság előtt, az elnöki székben annál gyakrabban. És ennyi. Az Egyesült Államok fürdik a dicsőségben és a vagyonban, legveszélyesebb ellensége néhány felbosszantott afgán, akik csak haditechnikában különböznek a kora-középkori beduin törzsektől. A föld ősi birtokosai pedig rezervátumokba zárva tengetik az életüket, hálát adva a Nagy szellemnek (már, aki meg tudta tartani a vallását), hogy még élnek.
"Mindenkit szeretettel köszöntök 2124-ből, híreket mondunk. A mai napon tartották a Nagy Magyar háború megemlékezéseit, a háború befejezésének ötven éves évfordulóján. A háború az egykori Magyarországon hatalomra kerülő szélsőjobboldali mozgalmak mondvacsinált okai miatt (mint az egyébként is román többségű Tiszántúl elcsatolása) kétmillió emberéletet követelt, és Magyarország szétesésével fejeződött be. A gyengén felszerelt magyar haderők gerillaharcaikkal súlyos veszteségeket okoztak a hősiesen harcoló román-szerb-szlovák koalíció katonáinak. A konfliktust végül a NATO közbeavatkozása döntötte el a szövetségesek javára. A háborús hős Inolescu tábornok emlékművének megkoszorúzásánál megjelent a román és a szerb miniszterelnökön kívül a szlovák kormány több tagja, és a magyar kisebbségi önkormányzat vezetői is. A megemlékezést szélsőséges székely huligánok randalírozása zavarta meg, akiket a rendőrség szerencsére sikerrel oszlatott fel. A tüntetés során több rendőr súlyosan megsérült. A tüntetők fő követelése továbbra is a szlovák állam tulajdonában lévő Szent korona kisebbségi önkormányzat kezébe juttatása volt. A szlovák kulturális és örökségvédelmi szakértők már többször kifejtették álláspontjukat, miszerint a magyar kisebbség technikailag nincs felkészülve egy ilyen értékű régiség megfelelő, minőségvédelem szempontjából is kielégítő tárolására. A magyar kisebbség egyébként az elmúlt időben komoly segélyeket kapott a szlovák kormány részéről, így helyzetük messze jobb, mint Szerbiában élő társaiké. Ceterum censeo Aquincem ante delendam. (Egyebekben javaslom Budapest elpusztítását.)"
Gyorsan fordul a történelem. Száz éve a viszonylag független Magyarország a Kárpát-medence egyetlen hatalmas tartománya volt. Jelenleg külpolitikailag instabil, hadserege jelentéktelen, és belpolitikai valamint gazdasági gondokkal küszködik. Száz év múlva mi lesz? Vigyázzunk, amikor igazságtalanságot látunk a világban, mert mások is látják. És talán ötletet is merítenek belőle...
Éljen a szabad Tibet!

(Tendzin Gyaco, a tizennegyedik Dalai Láma)

Haj

2010-04-17T18:27:00.006+02:00

Üdv!

Ezúttal jelentéktelen életem egy kis momentumát emelném ki. Hát, levágattam a hajamat. Négy és fél év óta először Istenigazából. Furcsa... Nem tudom, kinek mit jelent a haja, nekem elég sokat. Talán ez egyetlen rész magamon, amit szépnek merek nevezni. Használhatatlanul töredezett, és ezt a hozzám közel állók is elismerték. Hosszú volt, és szabad, most rövid és olyan jelentéktelen, attól függetlenül, hogy a vágás nagyon jól sikerült. Négy évvel fiatalabbnak nézek ki, és három évvel idősebbnek érzem magam. Különös. Nem tudom, mennyiben fog változni a világ hozzám-állása. Érdekes dolgok vetődtek fel bennem. Na, mindegy, képes igazolás:

Előtte:

Utána:

Mindenki növesszen magának hosszú hajat, hacsak nem akadályozzák napi teendői. Nagyon kellemes érzés.

Szeretet és béke!

Okoskodás utólag

2010-04-12T15:34:00.003+02:00

Üdv!

Politikai témájú bejegyzés, fusson ki merre lát! :) Eljött az ideje, hogy jó történész-módszerrel egy utólagos okoskodásba kezdjek a választások eredményeiről.
A mostani népszavazás kimenetele meglepő volt. Bármilyen eredmény meglepő lett volna, beleértve a legutóbbihoz viszonyított változatlanságot is. Az első alkalom, hogy egy párt biztosan birtokolja a mandátumok több, mint ötven százalékát, és két harmados többségre is esélye van.
Nem várok koalíciókat. Hogy őszinte legyek, az ilyesmitől amúgy is hányingerem volt. Az alapötlet nem rossz, de hogy alapjában kisebbségben lévő pártok elnyomják azt az erőt, aki a szavazatok többségét birtokolta, elég furcsa leképezésű demokráciaként értelmeztem, legyen szó '98-as, 2002-es vagy 2006-os parlamentről. (Utóbbi kettőben a végül is vesztesnek minősülő párt nagyban köszönhette magának az eredményt, koalíciós partnereinek ellehetetlenítése után. Ez a stratégia csak most fizetődött ki.)
Jelen esetben a koalíciók felállítása majdnem hogy lehetetlen. A Jobbik elszigetelt, senkivel nem tárgyal, és senki nem tárgyal vele. Jobbos pártként a Fidesz esélyes lenne a szövetségére, de ez egyik fél részéről sem vonzó kilátás. Többet veszíthetnek, mint amit nyerhetnek. Az LMP létjogosultságát vesztené, ha a korábbi két fő parlamenti erővel szövetkezne, a szélsőséggel való szövetség pedig legalább ennyire destruktív lenne (Lehet más a politika? Persze! Diktatúra! XD). Az MSZP-vel szintén nem állnak szóba, mindenki más okok miatt, de a fő indok, hogy az emberek nagy részének a hócipője tele van áprilisban is még az elmúlt nyolc év miatt velük. A Fidesznek talán szüksége sincs szövetségesekre, és az MDF-kihullásával olyan nézet sincs, ami egybevágna az övékével.
Most nézzük pártokra bontva a helyzetet:
Először is "Üdvözlet a győzőnek"! A Fidesz nem huszonkét év és tizenkét nap alatt egy 37 fős idealista ifjúsági szövetségből az ország domináns pártjává és összefogó polgári erejévé nőtte ki magát (Civil Mozgalom? Esküszöm, röhögnöm kell...). Ezt a teljesítményt kénytelenek vagyunk elismerni. Most a kezükben a lehetőség. A magam részéről örülnék egy kétharmados többségnek. Nincs sok veszteni valónk. Próbáljuk ki, milyen az, amikor nem két ellenséges erő gyengíti egymást, hanem egységesen haladunk egy irány, remélhetőleg a jobbítás szándékával.. Diktatúra, egy demokratikus erő kezében... Nem tudom, mi lesz ebből, de ez az utolsó nagy esélyük. Innen csak lefele vezetnek utak számukra. Reméljük, a népámítás mellett másra is telik majd.
"Vae victus", avagy "Jaj a legyőzötteknek". Nagyon csúnyán kikapott az MSZP, de körülbelül erre lehetett számítani. A mostani választással kapcsolatban szinte az egyetlen biztos pont a jelenleg hatalmon lévő párt bukása volt. Lehet hivatkozni a világválságra vagy Gyurcsány Ferenc kínos leszereplésére egy egyébként kiváló pártkongresszusi beszéd nyilvánosságra kerülése folytán (no lám, vannak még árulók...), de ezek csak katalizátorok voltak, hogy a helyzetet még szörnyűbbé tegyék. Az emberek nem veszik be még egyszer a vezérváltást a választás előtt, hiába duplázzuk meg. Elfogyott Horn Gyula lendülete, a pártnak nincs feje, nem tartom kizártnak a széthullást sem. Fogalmam sincs, eddig mi tartotta össze őket. Gyurcsány Ferenc volt az utolsó karizmatikus vezérük, akárhogy köpnek rá ("Az egyetlen, akitől közülük tartani kell, az a Gyurcsány nevű ember." -Orbán Viktor, 1991!). Mesterházy Atilla beszédet mondott a párt előtt a választások éjszakáján az eredményhirdetés után. Ha hihetünk a híreknek, a párt egyetlen nagy neve sem képviseltette magát mellette. Utolsó szög a koporsóba. Nem tudom, kinek mi a véleménye, de ez a tény nekem elég volt ahhoz, hogy ötven évig csak akkor szavazzak az Magyar Szocialista Pártra, ha csakis és kizárólag szélsőségesek képviseltetik magukat. A legfőbb ok, amiért részt vettem a szavazáson, az ő megbuktatásuk volt, pedig a szellemi érésem az ő hatalmuk alatt ment végbe. Változtatniuk kell, és vére valami olyasmit produkálni, aminek több köze van a baloldali eszmékhez, különben a szocialista politikai szemléletnek ebben az országban jó időre vége. Elvégre, a fő bázisuk az a korosztály, aki a leggyorsabban fogy.
Jobbhorog, egyenesen a szívembe. Én ezektől félek, meg kell mondjam. Hát a rosseb sem gondolta volna, hogy MIÉP parlamentbe kerülése és ottani leszereplése után ekkora fordulat beállhat. Számítottam a radikálisok megerősödésére, lásd előző bejegyzés. De tizenhat és fél százalék, az sok. talán azért lepett meg annyira, mert a fő támogatottsági zóna Kelet-Magyarország (az FKGP feloszlása hatalmi űrt hagyott a szarmata rónákon, különös, hogy ez még most is kiütközik), ahol ugyan vannak kapcsolataim, de nem igazán szoktam politika után érdeklődni. Elkeseredett a hangulat, és '45 régebben volt, mint '89... Szóval, maradt a jobbszél. A nyugati hatalmak már hőbörögnek a szélsőségek előretörésén. Nem tudom, mit vártak. Szlovákiában a kormánykoalíció tagjai a szélsőségesek, akik támadják az ott élő honfitársainkat. Ezek cseszegettek minket három éve a Magyar Gárdával (Melynek nevéhez eddig semmilyen erőszakos bűncselekmény nem kötődik!)? Nesztek, ez kellett? Szép volt. Ott van még a fő etnikai és egyik fő vallási kisebbség (értsd: romák és izraeliták) ellenes politika, ami egy komoly löket lehetett, azt hiszem. Tagadhatatlan, sokak szemében népszerű ez a nézet. Kommentálásnak csak ennyit:
"Bátyám, van a faluban antiszemitizmus."
" Hát az nincs, de igény vóna rá."
Ami igazán megijesztett, az a pártvezér megjegyzése volt a választások eredményeire: "Az ország kétharmada Jobbik-szavazó, csak még nem tud róla." F*sza. Szóval TE megmondod, hogy mit akarok. Hát jó, én meg addig beszélek, amíg még megtehetem. Én nem írom felül senki tudatát (ez különböztet meg tőlük), de kérek mindenkit, olvasson utána a Magyarországi Nyilas-uralomnak. Nem változtak az eszék, csak a lehetőségek. Féljünk négy évenként, nehogy folyamatosan félnünk kelljen.
LMP. Pozitív, határozottan pozitív. Közép, zöld, szóval máris szimpatizálok velük (tudtátok, hogy növelnék a benzinárakat?). De még nagyon tapasztalatlanok, bele kell szokniuk abba, hogy hogyan kell vezetni az országot, így a hatalomra kerülésük komoly zűrzavart okozott volna a politikai életben, és ez kisugárzott volna mindenre (Megéreztük volna? XD). Kisebb csoda, hogy bekerültek, remélem, tartósan maradnak; hűen az elveikhez. Őszintének tűnnek, reméljük, nem rontja meg őket a hatalom. Erre eddig még nem volt példa, de van még remény. :) Lássuk, mint tudtok kihozni hét százalékból, fiúk! A Fidesz is itt tartott tizenhárom éve. :D
MDF. Siralmas. Nem tudok mást mondani. A rendszerváltás vezető pártja nem jut be a parlamentbe. Dávid Ibolya hangja szinte sírt, amikor az eredményről beszélt, de ismét visszatért a nyugodt tartományba, amint a lemondását eszközölte. Ez nem egy hatalomra éhes vezér nyilatkozata volt. haragudtam rájuk négy éve az első forduló után mutatott gőgjükért ("Ordító egér"...), büntetést érdemeltek érte, de az országnak jót tett volna, ha maradnak. Nem hiszem el, hogy a szélsőjobbosok ennyivel többet érdemeltek náluk. Bízok a visszatérésükben, őszintén.
SzDSz. Nem találok szavakat. Az Szabad Demokraták Szövetsége reménytelen kelepcében van. Kuncze forog a sírjában, pedig él és virul. Retkes (a megnyerő nevű új vezér) az eredményeket látva kész dühkitörést vágott le egyenesen a népre irányozva. Bizony, csúnyán elárultuk a liberalizmust. Talán nem ártott volna valamit csinálni az elmúlt négy évben, vagy legalább egységes irányban haladni. A jelenlegi SzDSz nem egy párt... A liberalizmus legnagyobb veszélye, hogy ha nincs egy támadhatatlan vezér, a sok szabadelvű százfelé széled. Megtörtént, és a mélybe rántották magukkal a másik nagy rendszerváltó pártot is. Nem ártottak volna az eszmei ellenpont ellen (lásd: Jobbik.)
Négy párt... nem hiszek azoknak, akik azt mondják, haldoklik a demokrácia. Ez a parlamenti felállás az a kombináció, ami az ország népében jelenleg a legkisebb felháborodást kelti (saját benyomás). Erős centrumot képez egy önmagában is erősen centralizált párt. Orbán Viktor nem egy diktátor (Bocsáss meg, Hofi elvtárs... :'( ), a kezdetektől fogva elkötelezett a demokrácia intézménye mellett, és jelenleg ő tartja kezében a gyeplőt. Erős egyéniség (termete ellenére... XD) és jóindulatúnak tűnik. Lassan formálódik a személyi kultusza (nem diktátori sajátosság, lásd: Nelson Mandela, Martin Luther King, Mahathma Ghandi), és képes összefogni a népet. Nem azért támogatom, mert elvakult vagyok; hanem azért, mert a politikai gondolkodásomnak 70%-ban megfelelő a viselkedése. A maradék 25% népámítás és 5% aljanépi viselkedés.
Reménykedünk... Nem tudunk mást tenni. "Békés és biztonságos jövőt az emberiségnek! Mi magyarok pedig majd csak kibírjuk valahogy..." ( - Nagy 'Bandó' András)

Sz. O. P. Á. S.-kampány

2010-03-28T11:27:00.002+02:00

Üdv mindenkinek! Heil, elvtársaim!

Mi, a Szocialista Orientalista Polgári Állami Sereg vagyunk azok, akik megmentik a hazát! Igen, mi képesek vagyunk rá, újult erővel, radikális váltással, Isten nevében, szigorú ateizmussal! Kétezer százalékos munkahelyszám-növekedés! Minden zsidót kefekötő munkára kényszerítünk, hiszünk a vallásszabadságban, és a katolicizmus felsőbbrendűségében! Az Európai Unió rövidesen átállhat a forintra, és hadat üzenünk a Független Államok Közösségének! Le Trianonnal, éljen Rákosi! Mérsékeltek maradunk, törődünk a gyengékkel és elesettekkel, és megvédjük a nemzetiségeket! Ingyenes egyetemi oktatás! Rendőrök egy év szolgálat után nyugdíjba mehetnek, és három sünt kapnak a végkielégítés mellé háziállatnak! Megtartjuk a szabad gyülekezés jogát, és kartácságyúval lövetjük szét a destruktív csőcselékeket! A közerkölcsök védelmében Kovit és Kiszel Tündét kivégezzük (állami vagyonelkobzással, természetesen)! Eltöröljük a vagyoni különbségeket, a vámokat, az adókat, és az elmosogatott tányérokat is! Mi hiszünk egy boldogabb, szebb jövőben. Nem, nem akarunk semmit. Nincs szükségünk autóra, fizetésre, lemondunk minden vagyonunkról, és a családunkat is a Dunába lövetjük, hogy jobban tudjunk koncentrálni az ország ügyeire.
De! Óvakodjon mindenki fő riválisainktól az Anarhoszindikalista Néppárti Demokrata Rabszolgatartó Istenfélő Segítség Királyi Alakulatától (ANDRISKA)! Lopnak, csalnak, hazudnak, és néha a bútor kárpitjába fújják az orrunkat! A miniszterelnök-jelöltjük tízéves gyermekként rendszeresen zaklatta a szomszédban lakó nyugdíjasokat, nitroglicerinnel megsemmisítette a másik szomszédban lakó németajkú családot, és kutyákat feszített keresztre. Titokban a szomszéd szláv népekkel és a franciákkal tárgyalnak Magyarország újrafelosztásáról! Hazaárulók! A nép ellenségei! Mocsadék gennyzsákok!
De minket a szeretet vezérel. Tehát, jövő hét szerdán ön is szavazzon Kinő Benőre, A Sz.O.P.Á.S. képviselőjére, egy boldogabb, tisztább, szebb jövőért! De komolyan ám! Lécci, lécci, lécci! Különben fejbe lőjük magunkat! Ugye nem akarja, hogy az ön lelkén száradjon? De? Ja, akkor bocs...

Munka, Otthon, Család, Oktatás, Közteherviselés (MOCSOK-program)! Osztag, Hadtest, Isten, Haza! Béke!

Tudjátok, kedves olvasóim, kezdem megérteni azon történelmi korok embereinek gondolkozását, amelyek a politikai szélsőségek felé sodorták a világot. Akik a legjobban siránkoznak a szélsőség megerősödésén, azok az elsődleges felelősek. Nem kampányolok, nem érvelek. Csak tele van a túrabakancsom. Így vágok neki életem első szavazásának. "Köszönjük néked, Rákosi elvtárs!"

Na, hogy a feszültséget oldjam, egy vicc a végére:

Rákosi elvtárs autója véletlenül elgázol egy úton átszaladó disznót egy kis falu határában. A jóindulatú pártfőtitkár a faluba küldi sofőrjét, hogy keresse meg a gazdáját, és kárpótolja. Tíz perc múlva a falu népe a vállán hozza a sofőrt, ujjongva. Rákosi elvtárs kinéz az autóból, és megkérdezi sofőrjét:
-Kovács elvtárs, hát mi történt itt?
-Esküszöm, nem tudom! Csak annyit mondtam nekik, hogy Rákosi sofőrje vagyok, és hogy elütöttem azt a disznót...

Szeretet és béke!

Fontos közelmény

2010-03-25T20:23:00.000+01:00

NYÍLNAK AZ IBOLYÁK!!!

Midori no Hibi

2010-03-17T06:16:00.005+01:00

Üdv!

Ismét egy animés, sőt mangás bejegyzés következik, így már nem csak azokat intem óva ettől a bejegyzéstől, akik a japán rajzfilmes kultúrától viszolyognak, hanem azokat is, akik a képregényektől. Hozzátenném, a mangának csak eredetét tekintve lehet bármi köze a Marvel-stílusú képregényekhez, körülbelül olyan különbséget látok a kettő minősége között, mint a lányregények és az ókori költészet között, de ez persze csak saját vélemény (Amúgy meg hol van az kőbe vésve, hogy Homérosznál nincs jobb? Jó, kb. kétszáz helyen az Égei-tenger körül már vagy kétezer éve, de ez kit érdekel?)
A témám egy shoujo (angol ejtés szerinti írásmód, híve vagyok egy világnyelv kialakításának), azaz lányoknak készült manga, amit talán nagy számú feminin és gyerekes jellemvonásomnak köszönhetően nagyon élveztem. A cím Modori no Hibi, angol fordításban a Midori days, azaz Modori napjai címet viseli. A manga Kazurou Inoue alkotása, aki mindennél jobban szereti a mangákat, persze csak a zombik után, és egyes fejezetek közti szünetekben részletes, képekkel illusztrált leírást ad párbeszédeiről a manga istenével. Mint ebből is kitűnt, a humora nem mindennapi, de ez már megszokott a hasonló témájú művek alkotóitól. 8 kötetes a teljes történet, 85 fejezetet foglal magába (középtájt egységesen 16 oldalasak, a történet bevezetésénél és befejezésénél kissé kiterebélyesedik ez a szám).
Na, akinek a kedvét még nem vettem el ezzel a sok adattal, annak elkezdek mesélni. Merthogy ízig-vérig meséről van szó, persze valós környezetbe bújtatva. Két főszereplőnk Sawamura Seiji (Szávámura Szeidzsi) és Kasugano Midori (Kászugáno Midori), a japán nyelvben kevésbé jártasak számára fontos megjegyeznem: ők egy fiú és egy lány. :) Seiji iskolájában a veszett kutya becenévre hallgat, az egész osztálya tartja tőle a két méter távolságot, és olyan közveszélyesen jó verekedő, hogy egymaga komolyabb fenyegetést jelent a rivális iskolák huligánjai számára, mint a saját iskolája szervezett bandája. Az ijesztő Sawamura azonban valójában tisztelettudó, és igencsak esetlen. Történetünk kezdetén éppen megver egy bandát, majd rohan szerelmet vallani egy lánynak, begyűjtve ezzel jubileumi huszadik visszautasítását (láthatóan mindenki fél tőle). Mindeközben egy lány, a már említett Midori három éve figyeli a távolból, és próbálja az érzéseit tolmácsolni neki, de soha sem meri megszólítani. Eddig nincs is probléma, egyszer véletlenül egymásba botlanak, és kész is a tucat-shoujo, csakhogy itt jön egy igen groteszk, ám legalább annyira meseszerű csavar. Midori álomra hajtja a fejét, és azt kívánja, bár a szerelmével lehetne. Sawamura ugyanebben a pillanatban dühösen forgolódik az ágyában, hogy ő márpedig barátnőt szeretne, teljesen mindegy, hogy milyen. Ebben a pillanatban Seiji jobb keze átváltozik, és innentől kezdve egy jó ideig csukótól felfelé Midori derekában folytatódik; és egyiküknek sincs semmi fogalma arról, hogy hogy a fenébe tudnák ezt visszacsinálni.
Ez egy finoman fogalmazva is érdekes élethelyzetet termet mindkettejük számára; ami számunkra viszont sok nevetést és néhol megható pillanatokat adhat. Annál is inkább, ugyanis a szociopata Seiji senkit sem képes tolerálni hosszú távon, és egy idő után nagyon is igényelné a magányt; a korábban félénk Midori viszont olyan jellemcserélő adrenalinlöketet kap szerelme közelségétől, hogy folyamatos, szinte törhetetlen lelkesedéssel elkezdi egyengetni Seiji életét. A jellemek ütközése még az egyszerűbb dolog, másik két súlyos problémával is meg kell birkózni: Midori jelenlétét titokban kell tartani, hacsak nem akarnak mind a ketten egy tudományos kísérlet alanyaivá válni; ezen kívül Midori eredeti teste kómában fekszik díszes otthonában, a hozzátartozói pedig halálra aggódják magukat miatta. Ezen kívül még egy tucat probléma adódik, amit részben főszereplőink, részben a velük lépten-nyomon érintkezésbe kerülő ismerőseik okoznak.
Mert az élet zajlik, és szerelmeseinket nem hagyják ám magukra ismerőseik sem. Ilyen például Seiji osztályának diákképviselője, aki hivatalosan nagyon utálja a fiút, a gyakorlatban viszont fülig szerelmes belé; vagy az osztály otakuja, akinek fő mániája a bábok és a kis figurák, így szinte azonnal beleszeret a véletlenül felfedezett Midoriba, akiről fokozatosan kiderül, hogy élőlény (a lüke lány eltüsszenti magát előtte XD). Az elmebetegebb kategóriába tartozik Seiji bajkeverő nővére, aki rettegett bandavezér, és az egyetlen, akitől öccse fél; vagy az osztály hallgatag zsenije, Nao, akinek az apja rendszeresen finom sebészeti beavatkozásokat akar végezni Seijin és Midorin (egy láncfűrésszel), de a lány egy mázsás kalapáccsal általában idejében közbelép (Midorit szereti, de Seijit utálja). Midori ismerősei sem tétlenkednek, felbukkan Kouta, a kissé lányos fiú, aki kiskora óta a legjobb barátja, és természetesen titokban érzéseket táplál Midori irányába, de a Seijivel töltött idő ezt egy igencsak... érdekes... irányba viszi el. Persze még rengeteg kisebb-nagyobb szerepet kapó kis szereplő van rajtuk kívül is, mint Modori folyton aggódó anyja; Lucy, a folyton jókedvű japomán amerikai cserediáklány; vagy Miyahara, Seiji folyton bajba kerülő önjelölt első-tisztje. Ez a színes társaság rengeteg kis mellékszálat produkál, amik a manga történetének nagy részét kiteszi. Ahogy találkoznak ezzel a furcsa párral, lassan megváltoznak, sokak életét éppen Midoriék teszik rendbe, mások rajtuk próbálnak segíteni (a főszereplők kb. fele idővel tudomást szerez erről a különös együttélésről).
Furcsaság, hogy a főszál végig rejtetten kanyarog, csak a vége felé tud ismét előbukkanni. A rengeteg szoros/vidám/zavarba ejtő pillanat között egyre gyakrabban bukkannak fel keserű gondolatok is. Ugyanis még az állandóan lelkes Midori is tudja, hogy ez az állapot nem tarthat örökké, és valamikor vissza kell térnie saját testébe, ez pedig a Seijivel töltött idők emlékeit is el fogja törölni. Persze ez egyre rosszabb kilátás mindkettejük számára, tekintve, hogy egyre közelebb kerülnek egymáshoz, és még az érzelmi analfabéta Seiji is kezdi felfogni, mit érez kényszeredett társa iránt.
A romantikus szál inkább az aranyos kategóriába sorolható, mindezek ellenére egy kellően törékeny ember lelkébe mélyen bele tud nyúlni. A manga fő erőssége véleményem szerint az igen egyszerű alapokon nyugvó gyilkos humora. A rajzoláshoz nem értek, egy szakértő ismerősöm véleményét idézem: "Néha a fejemet fogtam, milyen primitív..." De még ő is hozzátette: "...de egyszerűen nem tudtam letenni." :D Mint ebből is kitűnik, érdekes a történet. A rövid, jelenetszerű fejezetek miatt tetszőlegesen megszakítható az olvasás. Az alkotó egyébként nagyon jól dolgozik a szereplőkkel, és olyan jó karaktereket képes létrehozni, hogy a vége felé az egyes szereplők felbukkanásával az ember fia már a fejéhez kap: "Na, ebből mi lesz..."
A mangából természetesen egy tizenhárom részes anime is készült. Ezt a keménymag-rajongókon (lásd: én) kívül senkinek sem ajánlom. A történet drasztikusan lerövidül és összekuszálódik. Nagyon fontos és nagyon jó szereplők esnek ki (Példának okáért Nao, Lucy, és Kouta önjelölt rajongói kulbja), mások pedig karakterben megcsonkulnak egyes jeleneteik kimaradásai miatt (Takki, az otaku mondjuk az összes jelenetét megtartja, de másfél epizódba összezsúfolva, így kiveszik a fokozatosság, és hirtelen "sok lesz belőle"). Midori és Seiji viszonyára ennek megfelelő hangsúlyt helyeznek, de egyszerűen nem telik el annyi idő, hogy addig fejlődjön, ahol a nyolcvanötödik fejezet végén tart; szóval ennek is olyan elkapkodott érzete van. Kiveszik a felhőtlenség az egészből, amit a rendszeres vicces jelenetek biztosítottak a mangában; még a mangában többnyire sugárzóan boldog Midori jelleme is inkább borúsnak látszik az animében. Több idő kellett volna hozzá, vagy adni legalább egy teljes évadot a kifejtésre, esetleg több szeretetet kellett volna kapnia a történetnek, vagy nem tudom, de ez így nagyon nem kóser... Összességében a mozgóképes verzió számomra nagy csalódás volt; bár a rajzolása érzésem szerint szépre sikeredett.
Ettől eltekintve a Midori no Hibi a kedvenc mangám marad. Véletlenül találtam rá, a címben szerepelt egy internetes ismerősöm álneve, belekukkantottam, és megtetszett. Úgy tapasztaltam, nem igazán olvassák, de aki már végigolvasta mosolyogva gondol vissza rá. Ha valakinek esetleg ettől a borzalmas leírástól megjött a kedve, annak adok két címet:

Az angol verzió:
http://www.onemanga.com/Midori_no_Hibi/

A magyar verzió (másodlagos fordítás, az angolból, ha valaki stabil angol nyelvből, annak azt ajánlom, maradjon az elsődlegesnél, aki meg japánból, az pukkadjon meg! ;-) ) :
http://www.manga.hu/index.php?id=42&content=forditas

Béke!

Énismereti képzés

2010-02-26T23:24:00.003+01:00

Üdv!
Egy ismerősömnél láttam egy kérdőívet, amit nemrégiben a párom is kitöltött, és nekem is megtetszett, szóval csatlakozok hozzájuk. Ego sum Zoltán, armentum Dei!

*Alapok
Becenév: Zoli, Pici, Hülyepici, Atomnyul, Bimbi ( egyszer megöllek, Amaru…)
Horoszkóp: bak
Kínai horoszkóp: Sákány. (rulez)
Szerencseszámod: 4
Vallás: Református keresztyén, taoista világnézettel.

*Külső
Magasság: 174 cm
Súly: 60-62 kg. („Gííízdá..”)
Szemszín: Barna.
Hajszín: Barna.
Szemüveg/kontaktlencse: Kéne.
Szeplők: Nincs.
Tetoválás: Csak lelki sérülések esetén, még nincs.
Piercing: Amíg nem akarom a holttestemet távolról irányíttatni, nem.

*Milyen színű a … ?
Fogkeféd: Kék és fehér… Bár nem tudom, megvan-e még.
Biciklid: Kék (Fecske névre hallgat), Fekete (Fáni névre nem hallgat).
Autód(tok): Zöld! :D
A bögre, amiből utoljára ittál: Mélyvörös, bordós árnyalatú. (Kerámiát csak pontosan!)
Telefonod: Ezüst.
A toll, amivel utoljára írtál: Kék.
A körmöd: Áttetsző, mint általában egészséges embereknek.
A szék, amin ülsz: Fekete.
Ágyneműd: fehér (Vagy lilás, helytől függ.)
Szőnyeged: Zöld! :D

*Személyiség
Jellemezd magad két szóval: balfék, makacs
Alapvetően pesszimista vagy optimista vagy? Mikor melyikre van szükség.
Félénk vagy inkább bátrabb? Bátor.
Lenézel másokat? Ha okot adnak rá.

*Szerelem
Hiszel a szerelemben? Igen.
Létezik “szerelem első látásra”? Az nekem lassú…
Most szerelmes vagy? Igen.
Első csók? Nem, már sokadik.
Jelenleg szabad vagy? Semmilyen tekintetben sem…
Visszautasítottál valaha valakit? Igen.
Téged visszautasítottak már? Még szép. (Ilyen fejjel? :D)
Félénk vagy, ha randizásra kerül a sor? Csak a saját hibáimtól félek.

*Szex
Beállítottság: Heteroszexuális.
Bizonytalan vagy a beállítottságodban? NEM!
Szűz vagy? Nem, bak.

*Előfordult valaha, hogy …
Aludtál a szabadban? Sátorfedezetben.
Voltál már szerelmes? Folyamatosan az vagyok.
Csókolóztál haverral? Nem.
Ittál alkoholt? Igen, jó sz*r volt.
Nyomtál már rágót a pad aljára? Nem.
Vezettél autót? Hivatalosan nem.
Elejtetted a mobilodat? Nem tartok számon ilyesmiket.
Találkoztál valakivel, akit neten ismertél meg? Elég sokkal. Animék kapcsán.
Voltál Disneylandben? Nem foglalkoztat a dolog.
Voltál chat-oldalon? Egyszer megpróbáltam, de nem tudtam feljelentkezni.
Vágtad már saját magad a hajad? Igen, hat évesen, fényképezkedés előtt.
Tettél olyat, amit megbántál? De még mennyit…
Lógtál suliból? Nem jellemző.
Bungee-jumpingoltál már? Nem.
Ütöttél már meg valakit? Indulatból sosem.
Puskáztál már? Nem jellemző.
Voltál már letartóztatva? Nem.
Törtél már be más házába? Nem.
Voltál már temetésen? Igen.
Használtál már öngyújtót? Kezdődő piromániám van.
Voltál már színpadon? Többször, különböző okokból.
Füveztél? Nem.
Gyűjtesz képregényeket? Még nem.
Nézed a híradót? Néha.
Ötnél több rap-albumod van? Erre inkább nem válaszolok, a rapperek érdekében.
Van iPodod vagy mp3 lejátszód? Túl drága.
Szereted a Disney filmeket? CSAK a rajzfilmeket.
A “lol” kifejezést élő beszédben is használod? A ’dalol’ szóban gyakran.
Dohányzol? Soha.
Hetente eszel gyorskaját? Nem.
Voltál külföldön? Párszor.
Szereted a videó-játékokat? Nincsenek, szerintem szeretném őket.
Volt, hogy megnyomkodtad a lift összes gombját egyszerre? Nem, billentyűzetét már igen.
Volt, hogy megittál egy egész doboz tejet egy óra alatt? Kiskoromban állítólag…
Ültél repülőn? Nem.

*Múlt
Legrégebbi emlék: Anyukámmal sétálok egy úton, és olajfoltokat követek.
Valami, amit jó lenne elfelejteni: Minden alkalom, amikor megbántottam a szerelmemet.
Mit csináltál 2000 szilveszterén, az ezredfordulón? otthon voltam, és azon gondolkoztam, hogy miért olyan fontos ez.
Mit csináltál, mikor a szeptember 11-i támadásokat meghallottad? Megérkeztem az iskolából.

*Jelen
Hogy érzed magad? Közepesen fáradt vagyok, kicsit fáj a fejem.
Mit viselsz? Bélelt alsó, izzadt póló, két zokni, szűk alsó.
Mire gondolsz? K-On!
Mik a terveid mára? Midori no Hibi-t olvasok, aztán szunya.
Most hol vagy? A szobámban.

*Mikor …
… kezdtél iskolába járni? 6 évesen.
… találkoztál először a legjobb barátoddal? Negyedikes koromban.
… mentél utoljára vásárolni? Négy órája, éhes voltam.
… vettél utoljára új nadrágot? Tizenkét évesen, a húgomra lett jó. ^^
… gyújtottál utoljára gyertyát? Mindenszentek napján.
… voltál utoljára suliban? Tegnap.

*Filmek
Rendezés vagy producerkedés? Rendezés.
Gondoltál valaha arra, hogy a filmbizniszben dolgozz? Igen.
Milyen szerepben tudnád elképzelni magad egy filmben? Halott, reménytelen szerelmes, mókamester, rezonőr.
Melyik a legkevésbé ijesztő horror, amit valaha láttál? Marnabuta – Gyilkos hangyák (FÖLDRENGÉÉÉÉÉS!!! :D ), és egy pókos bizbasz, aminek a címére sem emlékszem, de hülyére röhögtem magam a legfélelmetesebb részén.
Milyen műfajú lenne a saját filmed? Abszolút.

*Zene
Melyik bandákat tudnád ÖRÖKKÉ hallgatni? Mély Bíbor, Neverland Express, P. Mobil, Bon Jovi, Neoton Família, Abba, Boney M, Dinami, Goombay Dance Band, Groove Coverage, IHM, Pa-dö-dö, Queen, Roxette, The Corrs
Mit hallgatsz most? Apámék beszélgetését.
Milyen bandát hallgattál öt évvel ezelőtt? Ja, hogy úgy… Mély Bíbor főleg.
Négy-öt éve milyen volt a zenei ízlésed? Rock, rock, ROCK!
Melyik énekeséhez hasonló hangot szeretnél? A hangom olyan, amilyet szeretnék.
Melyik filmnek van a legjobb zenéje? Ötödik elem, az összes John Williams és Hans Zimmer-féle, valamit Angelisék filmzenéivel ellátott alkotásoknak.

*Álmok és rémálmok
Gyakran vannak rémálmaid? Néha.
Általában miről álmodsz? Képtelen hülyeségekről.
Miről álmodtál legutóbb? A szász hadszervezetről.
Mi volt a legutóbbi rémálmod? Nem tudom.
Mi volt a legérdekesebb álmod? Csatában kettéhasítottak derékban.
Volt olyan álmod, ami valóra vált? Soha.

*Suli
Suliba jársz? Igen.
Ha igen, hová? PTE, BTK, Történettudományi Intézet, Régészeti tanszék, Népvándorláskor főszak.
Hányadikos vagy? Harmadéves.
Milyen osztályba jársz? Zilált.
Kedvenc tantárgy? Történelem; Antik irodalomtörténet I.
Hány órád volt ma? Három.
Mik voltak ezek? Történeti földrajz II.; IX. szd.-i régészet, Magyar honfoglalás.
Kijössz az osztálytársaiddal? Amennyire kell.
Kaptál ma jegyet? Nem szokásom.
Kedvenc tanárod? Általános iskolás történelem-angoltanárom.

*Sport
Kedvenc sportod? Kerékpározás.
Sportolsz valamit? Biciklizek, néha futok, (nagyon) néha testet építek.
Ha igen, mióta? Mióta járni tudok.
Ha igen, milyen gyakran? Amikor tehetem, és nem a gépem előtt rohadok.

*Mi az első dolog ami eszedbe jut…
Láncfûrész – Favágás.
Iskola – scola, -ae, feminimum
Tehenek – „Mondd azt, amit éééén… Döglött tehén!”
Egerek – Mr. Csingiling

*Az elmúlt 3 napban …
Beszéltél telefonon? Igen.
Voltál moziban? Nem.
Sírtál? Nem.
Cigiztél? Nem.
Megittál egy üveg vizet? Igen.
Olvastál könyvet/újságot? Igen.
Néztél tévét? Nem.
Zuhanyoztál? Igen.
Fényképeztél? Nem.
Hallgattál zenét? Igen.
Mondtad valakinek, hogy szeretlek? Igen.
Mondtad már valakinek, hogy utálod? Nem.

*Kedvenc
Kedvenc szín: Zöld! :D
Kedvenc évszak: Tél, tavasz.
Kedvenc hónap: Április.
Kedvenc nap: Betelgeuse.
Kedvenc napszakod? Éjszaka.
Kedvenc illat: Nincs.
Kedvenc ruhadarab: Toguro-kabát.
Kedvenc hangszer: Dobok.
Kedvenc horrorfilm: Most kikapcsolódsz, vagy rettegsz? Ha muszály: Predator 1.
Kedvenc vígjáték: Csupasz pisztoly 2 1/2
Kedvenc elmélkedős film: Most kikapcsolósz, vagy gondolkozol?
Kedvenc mese: Grimm: Széttáncolt cipellők
Kedvenc mesehős: Csizmás kandúr
Kedvenc sorozatod: Yu Yu Hakusho, a szemfiú
Kedvenc reklámod: Nincs.
Kedvenc zenéd: ROCK!
Kedvenc tárgyad: Sajátok közül a plüssmacim.
Kedvenc része a szobádnak: Ágy.
Kedvenc része a házadnak: Zöld szoba.
Kedvenc könyved: Homérosz: Íliász
Kedvenc újságod/magazinod: Nincs.
Kedvenc autómárka: Rühellem az autókat.
Kedvenc lánynév: Mindegy, domináns legyen benne az „i” (kiv.: Ingrid)
Kedvenc fiúnév: Zoltán, Attila

*Válassz
Szemüveg vagy kontaktlencse? Szemüveg.
Film vagy mese? Mese.
Könyv vagy újság? Könyv.
Kakaó vagy kávé? Köpnömkellpő...
MSN vagy skype? MSN.
IWIW vagy myVIP? Ezek egyébként nem értelmes kérdések.
Sport vagy lustulás? Is-is.
Futás vagy biciklizés? „I want to ride my bicycle, I want to ride my bike…”
Fehér vagy fekete? Fekete.
Tél vagy nyár? Tél.
Hideg vagy meleg? Hideg.
Víz vagy homok? Víz.
Rendőr vagy tűzoltó? Bulbasaur. (Hülye kérdésre hülye válasz.)
Labda vagy lufi? Is-is.
Hajó vagy repülő? Nem tudom, te látod.
Angyal vagy ördög? Is-is.
Sírás vagy nevetés? Nevetés! 
Egyedüllét vagy társaság? A magány szebb szó, inkább az.
Nokia vagy Sony Ericsson? Nokia. („ÁLLJ! TITI!” „NO, KIJA?”)
Ceruza vagy toll? Ceruza.
Zuhanyzó vagy fürdőkád? Zuhanyzó. (Gyorsabb.)
Gyorsbüfé vagy étterem? Gyorsbüfé, de csak átvitt étteremben.
Szénsavas vagy szénsavmentes? MENTES? THIS IS SPARTAAAA!!!
Busz vagy vonat? Vonat. (L)
Szemceruza vagy szájfény? Inkább szájfény, ne bántsák a szememet.
Motor vagy autó? „Fulladjatok meg a saját mocskotokban.”
Foci vagy röpi? Futball.
Páros szám vagy páratlan? Nem mindegy?
Orbit vagy Winterfresh? Orbit, DOS alatt.

*Egyéb
Hány éves leszel 5 év múlva? A mostani életkorom 21 év.
Szerinted akkor házas leszel? Remélem.
Melyik filmet láttad utoljára? Fogalmam sincs.
Kit tárcsáztál utoljára? A páromat.
Ki hívott téged utoljára? Ő.
Kitől kaptál utoljára smst? Húgomtól. (Téves volt.)
Jobban szeretsz smst írni, vagy telefonálni? Igen, kicsivel.
Van háziállatod? Igen, bár inkább a családomé.
Mit csináltál tegnap éjfélkor? Londiniumot ostromoltam egy számítógépes játékban.
Hova mentél utoljára? Ide, ahol most vagyok.
Mit szeretsz a télben? A hideget, hogy a többiek kevésbé bírják, hogy megszülettem, és a havat (minél nagyobb, annál jobb).
Mit szeretsz a nyárban? A nyári esőt, a bringaidőt, és a párommal töltött időt.
Mit szeretsz a tavaszban? Zöld! :D
Mit szeretsz az őszben? Hogy a végén tél van.
Társaságkedvelő ember vagy? Nem.
Melyik a kedvenc éttermed? Nincs.
Melyik a kedvenc kávézód? Nincs.
Mit ettél utoljára? Fahéjas palacsintát.
Melyik a kedvenc desszerted? Süti! :D
Melyik a kedvenc levesed? Paradicsomleves. (Igen, de én szeretem.)
Szereted a kávét? Nem.
Naponta mennyi vizet iszol? Ha a teát is beleszámítjuk, rengeteget. Ha nincs tea, szintén.
Mit iszol reggelente? Tea, tej, semmi; mikor mi van.
Hason fekve alszol? Változó.
Fel tudod tölteni benzinnel a kocsitokat? Persze, csak tönkreteszi az üléshuzatot.
Szereted a Snoopy-t? Aranyos, bár fogalmam sincs, mi az.
Tudsz pókerezni? Nem.
Jártál valaha Kanadában? MIÉRT PONT KANADA?!
Ismersz valakit, akinek ugyanakkor van a szülinapja, mint neked? Valamikor ismertem.
Szeretnél gyerekeket? Nos: „NO CHANCE IN HELL!!!!!!!”
Beszélsz idegen nyelveket? Angolt nagyjából.
Voltál valaha kórházban? Sajnos igen.
Tenger vagy medence? Medence.
Gyakran hordasz ékszereket? Szinte soha.
Melyik a kedvenc tévéműsorod? Csatatér.
Ki a legviccesebb ember, akit ismersz? Kállai János.
Plüssállatokkal alszol? Csak, ha egyedül vagyok.
Milyen a mobilod csengőhangja? Hangos.
Megvannak még a gyerekkori ruháid? Egy zöld zoknit őrizgettem, de anyám kidobta.
Milyen színű a fal a szobádban? Zöld! :D
Alvás közben be van zárva a szobád ajtaja? Ha tehetem.
Sokat flörtölsz? Ez a szó pont annyira undorító, mint amit jelent.
Olvasol napilapokat? Nem.
Nézel valamilyen szappanoperát? Fanfiction-öket olvasok.
Ha lenne rá lehetőséged, úsznál delfinekkel? Ha tudnék olyan gyorsan úszni, biztosan.
Melyik a kedvenc szendvicsed? Sonkás melegszendvics.
Van olyan ember, akire stílusikonként tekintesz? Sok, de nem szokásom tisztelni őket.
Melyik a kedvenc bőrszíned? Változó.
Milyen színű cuccokat szeretsz viselni? Zöld! :D
Mit szeretsz magadban a legjobban? Nehéz kérdés.
Milyen színű a szemhéjfestéked? Zöld! :D (lenne)
Milyen színű a szempillaspirálod? Zöld! :D (lenne)
Milyen hosszú a hajad? Vállig ér.
Melyik családtagodat szereted legjobban? Mirca!!! XD
Mennyi ideig tollászkodsz a fürdőszobában? Négy naponta két perc. (borotválkozás).
Otthon meztelenül járkálsz? Ha az felel meg a hőmérsékletnek, és egyedül vagyok.
Mi idegesít leginkább a lányokban? Ha az egyenlőségi harc átmegy feminizmusba.
Mi a fontos számodra egy kapcsolatban? Viseljenek el.
A külső számít? Igen.
Szeretnél piercinget? Amíg nem akarom a holttestemet távirányíttatni, addig nem.
Milyen hangerőn nyomatod a szobádban a zenét? Meat Loaf.
Milyen színűek a függönyeid? Fehérek.
Hol szoktál vásárolni? Üzletekben.
Most mire gondolsz? Hogy lehet Enikőnek múlt hétről Bleach-mangája?
Gyakran beszélgetsz a szüleiddel? Viszonylag.
Szereted a gyerekeket? Nem, kevés kivétel van.
Milyen alkoholt ittál utoljára? Bor, azt hiszem.
Félsz az elkötelezettségtől? Nem.

"És mégis rozoga föld!"

2010-02-08T18:51:00.002+01:00

Üdv!
Ma kultúrélményem volt. Kellemes fásultságban lépkedek ki egy bevásárlóközpontból, teszek vagy három lépést, és megcsapja a fülem egy hang. Egy gyerek sétál keresztbe előttem, két-három évvel lehetett idősebb nálam, közben kétszáz decibellen üvölti az Oroszlánkirály c. Disney-produkció kezdődalát ékes zulu nyelven: "NÁÁÁÁÁÁÁ, TUHEDNYÁ, JÁBÁRI KHIJÁRÁ!!!"
Egy perc nevetésre kénytelen voltam megállni az erőteljes hidegben. Komolyan elgondolkoztam, hogy tényleg a legdepressziósabb országban élek-e Európában.
(Amúgy az idézet a L'art pour l'art társulttól származik, de csak átirat, Gallileo Gallilei híres mondására: "És mégis mozog a föld!")

Elfajzott világ

2010-01-25T22:59:00.002+01:00

Üdv!

Nem hiszem, hogy a cím magyarázatot igényel. Nézzetek körül!
Látjátok, ahogy az alkohol kábulatában tántorognak az emberek? Néhányan csak bohócot csinálnak magukból, néhányan fizikailag bántalmazzák azokat, akiket védeniük kéne. Nem képesek többé boldogok lenni önként vállalt narkotikus állapotuk nélkül. Közben a szervezetük kétségbeesetten kiált, kiveti magából a mérget, de még így is marja, és évtizedek alatt el is pusztítja. Mindeközben el is vesz legalább egy évtizedet a bódult állapot, ami alatt alkothatnának, és szeretetet adhatnának a körülöttük lévőknek. nekik mégis inkább ez kell. Undorító.
És látjátok, ahogy azok, akik egy kis hatalomhoz jutnak, azonnal elkezdik kiforgatni mások zsebeit? A becsületüket készpénzre váltják, és nem képesek mértéket tartani. nekik nem elég a megélhetés, nem elég egy nyugodt, csendes élet, mesebeli gazdagságot akarnak. Hajtják magukat, amíg a szívroham el nem viszi őket. Ennyit ért. Emberek milliói pedig úgy nőnek fel, hogy az ő gazdagságukat tartják célnak, ami nélkül boldog sem lehet senki. Ilyen áron? Undorító.
Látjátok azt is, ahogy az alattuk lévők lopnak a megélhetésért. Mindenki. "Az átkos kommunizmus idején azt mondtuk: 'Lopnak itt mindent, ami mozdítható.'. Örömmel jelenthetem, ezen a problémán túlléptünk." (kópirályt: Fábri Sándor) Ez van, nincs más út. Robotolhatsz tizenhat órát naponta, magukra hagyhatod a gyerekeidet, hogy csak hétvégéken lásd őket; nem lesz elég. Hát csalj és lopj, ahol tudsz, vagy éhen halsz. Undorító.
Nézzétek, milyen (de)generáció készülődik munkába lépni! Boldogságra vágyik, és nem hajlandó érte dolgozni. Tizedéves egyetemisták, és huszonöt évesek, akik még életükben nem dolgoztak. Közben minden hétvégén buli, senkinek nincs beleszólása az életükbe, persze a számla nem az ő nevükre megy. Kihasználják mások szeretetét, és ülnek a nyakukon, amíg azoknak a gerince nem törik bele. Undorító.
Nézzétek, mit tettünk a szerelemmel! Maroknyi ember kétségbeesetten ragadja meg a neki kijelölt lény kezét, és szorítja magához, hogy megvédje ettől az őrülettől. A többiek "szabadok". bármikor hajlandóak összefeküdni bárkivel, aki felkelti az érdeklődésüket, mint az állatok. Vagy megházasodnak érdekből, ugyan minek is szenvednének érzésekkel, csakis anyagilag van értelme a házasságnak. Aztán megdöglenek ötven év múlva, és egy gránittömb marad az összes vagyonukból, amiből ötszáz év múlva remek épületkő lesz majd. Nem képesek bízni a másik nemben, ezért a sajátjuk felé fordulnak. Ez nem normális. Ha az lenne, képesek lennének szaporodni. Szerelemre szinte senkinek nincs többé szüksége. Undorító.
Nézzetek túl egy kicsit a betontengeren, amiben éltek, amíg zöldet nem láttok! De hisz érzitek! A hó egy hét alatt elolvad, akármilyen vastag legyen. Tízezer faktoros napolajatok ellenére is leégtek délben, hatszor egy nyáron. A folyók vize, amikből száz éve még biztonságos volt az ivás, bűzös méreg, semmi más, a hal is menekül belőle. A városokban megfojt a köd, ami tiszta vízpára lenne nélkülünk. Fogy a hal, pusztul a talaj, szárad a szavanna, fogy az erdő... "We kill the world." (Boney M)
Ijesztő, ugye? Példátlan, romlott világban élünk. Ennél rosszabb sosem volt. Ugye? NEM! A helyzet az, hogy mindig ilyen volt. Mesélek egy kicsit, mi volt több, mint ezerötszáz évvel ezelőtt. A helyszínünk a Római birodalom, legyen mondjuk Pannonia (nagyjából a mai Dunántúl), hogy helyben legyünk. időpont: az V. szd. eleje. A provincia, ahogy az egész római birodalom, egy nagy káosz. Az emberek vedelnek, mint a gödény, a vezetők lopnak és korrumpálhatóak, a közerkölcsök a béka feneke alatt, rablóbandák járják a környéket, akik lusták dolgozni, ezért inkább el eszik mástól, ami kell. Tőlünk délre már nincs miből hajót építeni, kiirtották az összes cédrust, a hajó nagyobb hasznot ígért, mint az erdő, az erdővel pedig eltűnt a talaj is, és maradtak a mediterráneum gyönyörű fehér sziklái. Bár nincsenek feljegyzéseink róla, valószínűleg ugyanígy nézett ki a nagy Babiloni birodalom is, mielőtt elpusztította egy szomszéda. Így hullt szét a Szovjetunió, vagy a spanyol gyarmatbirodalom is. Széthullott valami, a REND. Ez tartja az emberek életét kordában, ettől lesz valami működőképes. Amint ez megszűnik, elkorcsosulnak az emberek a természetellenes környezetben, amit önhittségükben emeltek. Ekkor jön egy kőkorszaki szellemi szinten álló horda (hunok, germánok, amoriták, afgánok), és elpusztítja, és a maga képére, természetközelire formálja világot, hogy kezdődjön minden elölről; mert idővel ők is elkezdik keresni a kényelmet, ami elkorcsosuláshoz vezet.
Hiába hoztuk léte több ezer éve a hivatást, amely figyeli elmúlt koraink hibáit, nem tanulunk belőlük. Azt hisszük, mi okosabbak vagyunk, vagy azt, hogy mindez egy fejlődés része. Nem. "Csak toporgunk, csak toporgunk, csak toporgunk, csak toporgunk csak top..." (Milan hadnagy, Magas szőke férfi felemás cipőben). A történelem ismétli önmagát, kimutathatóan ciklikus. De "A világon semmi sem tart örökké." (falfirka Pompei-ből). Mert szaporodunk. Fogynak az erőforrások, amiket felélhetünk. Nem sok ciklust bírunk már ki. Lassan megfulladunk a saját szemetünkben. De én ezt már nem érem meg. És utódokat sem fogok hagyni, hogy kitegyem őket ennek. A természet túléli. Földanya erősebb. Lehet, hogy gerincesek nélkül, de tovább fog folytatódni a földi élet. Metropoliszaink romjain fognak futkározni az új fajok. Talán lesz köztük még egy olyan ostoba, mint az emberiség. Kétséges.
Uff, én beszéltem, Szeretet és béke!

300, avagy Thermopülai Hollywoodból nézve

2010-01-22T19:54:00.004+01:00

Üdv!

Nos, először egy címmagyarázat. A '300' egy amerikai történelmi-kaland-fantasy-izé film, 2007-ben került a piacra, rendezője Zack Snyder. Hollywood (nyugodjon békében a magyalfa-erdő, ahol a kerületet felhúzták...), mint tudjuk, az Egyesült Államok filmiparának központja, Thermopülai pedig annak a csatának a helyszíne, amelyet a film megörökít.
Hogy egy kicsit otthon érezzem magam, egy kis történelmi háttérinfó. Tehát! A legendás marathoni futás után a perzsa birodalom nem igazán mert ujjat húzni a Balkán-félszigeten elhelyezkedő görög városállamokkal (sem az északra lévő agyament thrákokkal, és makacs makedónokkal, akik százötven év múlva komoly fejtörést fognak még okozni), egészen addig, amíg az energikus, fiatal és forrófejű Xerxész nem került a trónra. Őfelsége vetett egy pillantást igencsak hiányos világtérképére, és nehezményezte, hogy ötven-hatvan városka egy zsebkendőnyi félszigeten csakúgy ellenáll a világ legnagyobb (akkoriban egyetlen) birodalmának, úgyhogy összeszedte csepp seregét (200.000 fő Hérodotosz szerint, ha a fele, az még akkor is az ismert világ lakosságának egy ezreléke), és Hellász felé vette az irányt. Útközben megkorbácsoltatta a tengert, mert elsöpörte a hidacskáját (sosem tudtam máshogy elképzelni ezt a csávót, mint egy óvodást XD), és szerény csapatával továbbhaladt, rabolva és pusztítva az útba eső területeket. A görögök érzékelték, hogy ennek nem lesz jó vége, és egy jelentős egyesített sereggel útját állták a Balkán-félszigetre vezető egyetlen sima út legszorosabb részénél, a Thermopülai(hőkapu)-szorosnál. Három napon keresztül vitézül tartották magukat: a görög phalanx a leghatékonyabb közelharci harcmodor, ha az ellenfél egy irányból tud támadni; a megerősített athéni és szövetsége flották pedig meggátolták a hátukban készülő partraszállási kísérleteket. Aztán beütött a kánya, egy áruló megmutatta a sereg hátába vezető utat. A hadsereg vezére, Leonidasz spártai király vállalta, hogy háromszáz honfitársával (no meg vagy ötszáz szövetségessel, főleg az ősellenség tébaiakkal, 'dögöljetek meg ti is, ha már nekünk muszály' elven XD) feltartja az ellenséget, amíg a sereg nagyobbik része rendezetten visszavonul. Ezzel halálra is ítélték magukat, mivel ilyen vészesen megfogyatkozva, bekerítve már esélytelenek voltak a méd lovasság, az egyiptomi harci szekerek, a szkíta íjászok és a Tízezrek tömegei ellen. Végeredményben hősi halált haltak, és bár a perzsa hadsereg egy ideig diadalmasan menetelt tovább, a görög flotta elvágta az utánpótlásukat, és amint maguk is megfogyatkoztak némileg, nagyjából egyenlő feltételek mellett összecsapott az összgörög és az összperzsa sereg Plataia-nál, ahol az utóbbi teljes egészében megsemmisült, még Xerxész barátunk is majdnem otthagyta a fogát (egy bátor hajóskapitány mentette meg, nyomában a bosszúszomjas athéni hajókkal, és Kis-Ázsiáig hajózott vele, ahol is partraszállásnál köszönetképp halálra korbácsoltatták: "Miért nem voltál gyorsabb, veszélyezteted az életem?". Tapsoljuk meg őfelségét, Xerxészt még egyszer, ellenállhatatlan uralkodói karizmájáért.) Azt a háromszázat, aki ott maradt a mai napig hősként tisztelik göröghonban.
Nos, ez az esemény ihlette meg Frank Miller képregényrajzolót, és az ő művét dolgozták át csaknem tíz év múlva ebbe a filmbe. A film meglehetősen rendhagyó, eltér a hangulata a mostanában rendezett hellén témájú történelmi filmektől (Nagy Sándor, a hódító; Trója). Ahogy a rendező fogalmazott, olyan az egész, mintha egy csatában megsérült harcos lázálmában újraálmodná elesése előtti utolsó perceit. A történet maga két fő szálon fut. Az egyikben Leonidasz király küzd hű harcosai élén a gaz ellent ritkítva; a másikban felesége, Gorgó (szabad kiröhögni szegényt) próbálja elérni, hogy ugyan segítsenek már neki otthonról is a sok népek. Mellékszálként ott van még Ephialtész, az áruló története, meg Diliosé, bár, mivel az egészet ő meséli (csak a végén tudjuk meg, ki a narrátor), nem igazán számítanám ide. A történetben patakokban folyik a vér, az ember egy pillanatig nem unatkozik, némi fekete humor is jutott bele, és nagyokat lehet szomorkodni közben, szóval egy tizennyolcas karikával megtoldva roppant élvezetes alkotás.
Hiányoltam a történelmi realitást, bár igazság szerint talán nem is vártam. A spártaiakon kívül a többi görög szinte nem is harcol. A görög hoplita vértezete egy sisakra és egy köpenyre redukálódott, még jó, hogy a pajzs meg a lándzsa megmaradt (módosítva). A perzsa sereg a csúcsok csúcsa. Halhatatlanjai krómozott fémmaszkban vonulnak fel két katanával a hátukon; páncélozott rinocérosz küzd a soraikban, Xerxész trónszékét ezer rabszolga cipeli, a hóhér szerepét pedig Yabba távoli unokatestvére tölti be.
Mindent összevetve tetszett. A két dolog amit nagyon jól eltaláltak: a spártai mentalitás ("A spártaiak nem azt kérdezik, mennyi; hanem azt, hogy merre!" -IV. Agis), és a phalanx-harcmodor (anyám, komolyan mondom, ilyet én még nem láttam, a szemléltetés jobb volt, mint bármilyen magyarázat). Ez pedig megadja a film alaphangulatát. A Spártában játszódó események nagy részét unalmasnak találtam. Szépen volt megoldva Leonidasz halála, és volt néhány fordulat, amire nem számítottam (pedig ismertem a csatát!). A befejező jelenttől mindig libabőrös leszek.
Összegzésképpen, ha a csatáról akarsz megtudni valamit, rossz helyen kopogtatsz, ha egy jó történelmi-kaland-fantasy-izé filmet szeretnél nézni, és nem irtózol a vértől, nézd meg. (Javaslat: angol szinkronnal, ha megfelelő szinten bírod a nyelvet).

"Arra menő, mondd el a Spártaiaknak, hogy pihenünk,
Ős hagyománya szerint hullt el a hősi sereg."

Szimónidész (József Attila fordítása)

Végső fegyver

2010-01-12T19:00:00.003+01:00

(Üdv!
A most következő bejegyzés Atomnyul egy új keletű novellája, darabolás nélkül elég évezhetetlen, de azért rendelkezésetekre bocsátom. Igen terjedelmes (hét és fél A4-es oldal), kérem, csak megfelelő mennyiségű szabadidővel álljatok neki. Elnézést azoktól, akik már olvasták.)

Vuximund vett egy nagy levegőt. Most már semmi értelme nem volt dühöngeni. A háború elveszett, a bátyját megölték, a népe a rómaiak kegyétől függ. És ő vezette a tárgyalásra küldött csapatot. Azért ő, mert nem maradt más.
Sokszor kívánta, bár lehetne olyan, mint a bátyja, Gabin volt.
Gabin született kvád király volt. Magas termet, széles vállak, csatában úgy tombolt kalapácsával, mintha Tohr lelke szállta volna meg; hangja zúgott, mint a szarmata földek szélvihara; jéghideg kék szemei soha nem engedtek fel, jelezve az ellenségnek és alattvalóinak: nincs kegyelem. A nép szerette, és hűségesen követte, mert megbízható volt. Mindig bátor, mindig egyenes. Ez lett a veszte. Amint lejárt a fegyverszünet, betört a római birodalomba. Néhány kisebb győzelem után a császár tárgyalni hívta. A bejáratnál elvették a fegyvereit, és amint kettőt lépett odabenn, megölték. Állítólag puszta kézzel bezúzta egyik támadójának a koponyáját, amikor már három kardot döftek bele. Vuximund csak mosolyogni tudott ezen a történeten: igen, ez volt Gabin.
És mi volt ő? Nos, jó családba született falu bolondja. Sovány volt, gyönge, még a kardját sem tudta megemelni fél kézzel, szerencsére sosem volt még csatában. Folyamatosan vigyorgott, mint valami idióta, és bár szerették, senki sem vette komolyan. Életében az egyetlen eredménye, amit elért, hogy megtanult néhány nyelven, elég szépen tudta forgatni a szavakat. Azon az emlékezetes „tárgyaláson” ő lett volna a bátyja tolmácsa, ha nem betegeskedik az indulás idején, és nem torlaszolja el a szokatlanul kemény tél a hágót, amin át kellett volna kelnie. Így viszont kimaradt a merényletből, és a nép a bátyja halálhírére azonnal őt emelte a trónra. (Mindig van néhány dögkeselyű, aki hatalomra segít egy gyenge királyt, hogy aztán szabadon lophasson.) Vuximund nagyon nem akarta ezt a tisztséget, sem semmi mást, ami ezzel járt. Csodálatosan jól érezte magát a kunyhójában szunyókálva, a nagy néha arra vetődő kereskedőkkel beszélgetve, vagy éppen esténként meséket mesélve a törzs gyermekeinek az istenek és óriások tetteiről, vagy épp törzsük múltjáról.
Szerencséjére azonnal megjelent az ellenkirály is, Uthimer személyében, aki bátyja legtehetségesebb parancsnoka volt a csatatéren, és rengeteg érdemet szerzett bátorságával. Először még kifosztott néhány várost Pannoniában, aztán tavasszal visszatért kvád földre, készen arra, hogy fegyvereseivel megtörje az ő hatalmát. Minden egymás közti vérontást elkerülve egymaga ment tárgyalni vele, és közölte, hogy semmi oka nincs, hogy megtartsa a királyi címet. Uthimer sokkal alkalmasabb volt erre, mint ő. Bár kicsit lenézte a primitivitása miatt, tudta, hogy jó ember, és született vezér. Uthimer hitt neki, mert azért titokban kedvelte a „kis nyomorultat”, de sajnos a koronázás elmarat, ugyanis Valentinianus cézár hatalmas sereget hozott magával, amivel szétszórta az ismét ellene forduló Uthimer seregét, maga a vezér is alig menekült meg. Persze a nagy túlerővel szemben elszenvedett vereség nem sokat csorbított a tekintélyén, és továbbra is kész volt trónra lépni, de előtte le kellett zárni a háborút.
Valentinianus közölte, hogy nem hajlandó tárgyalni a királynál alacsonyabb rangú személyiséggel. Vuximund visszaemlékezett Uthimerrel folytatott vitájára, miközben a római követek bevezették őt és kíséretét a Brigetio erődítményébe:

–Én megyek.
–Totál megzakkantál, Nyílvessző? –szólította Uthimer soványsága okán kapott becenevén– Széttépnek.
–Nézd, kettőnk közül én vagyok a jobb tárgyaló. Nincs szükségem tolmácsra.
–Ez nem változtat azon, hogy gyönge vagy. A bátyádat is kicsinálták, téged szimplán ledarálnak. Vagy ha élve is jössz ki, k*rvára nem esne jól, ha rád kényszerítenék a lakosságunk felének láncra verését.
–Soha nem ártanék a népünknek. Lehet, hogy gyenge vagyok és gyáva, de nem hagyom, hogy a népem bármit elveszítsen, ami az övé. Jobban megszoktam a megaláztatásokat, mint te, és nem tenne jót a tárgyalásnak, ha agyonütnél egy római követet.
–Pfh… Ha oda bemész, akkor nem gyáva vagy, hanem őrült. Mi van, ha téged is kinyírnak?
Vuximund elvigyorodott:
–Nem nagy kár értem. Így is, úgy is leváltasz aztán. Jelenleg én vagyok a király, és ők a királlyal akarnak tárgyalni. Egyébként, nincs miért megölni engem. Nem vagyok rájuk veszélyes.
–Hah… –sóhajtott egy nehezet Uthimer– Rendben, látom elszántad magad. De ha engedni mersz nekik, nem ajánlom, hogy vissza gyere ide, mert sírva fogsz könyörögni, hogy bárcsak megöltek volna a követségben.
–Bízhatsz bennem. –válaszolt Vuximund, és elindult kifelé a septiben felhúzott sátorból.
–Te, Nyílvessző… –szólt utána Uthimer.
–Hm? –fordult vissza a „király”.
–Te nagy ívből lesz*rod ezt az egész háborút, talán a germán büszkeséget is. Mi a tökömért sétálsz bele a veszélybe önként?
Vuximund elmosolyodott egy pillanatra, de síri komolysággal nézett vissza kijelölt utódjára:
–A bátyám gyilkosának szemébe akarok nézni.

Vuximund elmosolyodott. Most az egyszer kiállt magáért. Talán ez volt az utolsó momentuma életének, éppen ideje volt.
Időközben közeledtek az erőd főépületéhez. Vuximund végignézett követtársain: vele tartott Arth, családjának leghűségesebb és legdrabálisabb testőre (legalább két fejjel magasabb volt, mint ő, és körülbelül háromszor annyit nyomott), valamint Thrax, a szarmata követ, és az ő testőre. Thrax egy idős ember volt, és bár nem született szarmata, gyönyörűen beilleszkedett a szövetséges lovas nép társadalmába, a legjobb diplomatájukká válva. Láthatóan a szarmatákra nem haragudtak annyira a rómaiak, mint rájuk, hiszen ilyen alacsony rangú személlyel is beérték. Thrax felé fordult, és tiszta germán kiejtéssel annyit kérdezett:
–Ideges vagy, öcsi? –kacsintott.
–Nem. –válaszolt iazig nyelven (ami Thrax törzsének nyelve volt) Vuximund– Csak meg szeretném kérni, hogy határolódjon el tőlem a tárgyalás alatt. Nem kívánom veszélybe sodorni.
A két római diplomata idegesen nézett hátra, és bár a germán kérdést megértették, a szarmata válasz kifogott rajtuk. Thrax a szeme sarkából észrevette zavart arckifejezésüket, így ő is ezen a nyelven folytatta:
–Nem volt rossz, kölyök. Látom, nem véletlenül hívnak „rókák ajándékának”. De szövetségesek vagyunk évszázadok óta. Kitartok melletted, már csak azért is, mert szimpatikus vagy.
Vuximund sóhajtott:
–Ez esetben nem tudom garantálni a biztonságát, bátyám.
Thrax elvigyorodott, és félrehúzta kaftánját, hogy megmutassa a nyaka tövében húzódó hosszú heget:
–Három olyan sebet ejtettek már rajtam, ami halálosnak minősül az orvosok szerint. Nem olyan könnyű megölni. Csak nyugodtan tárgyalj, ahogy szeretnél, öcsi, én melletted vagyok; főleg ha egy kis borsot törhetünk az orruk alá.
–Dank, bruder. –köszönte meg germánul Vuximund, hogy egy kicsit még jobban összezavarja a hallgatózó diplomatákat.
A menet megállt, hogy egy vaskos ajtóhoz érkeztek. A két követ megfordult, és jelentették:
–Valentinianus cézár odabent várja önöket. Kérem a fegyvereket eldobni.
Vuximund Thraxra nézett, aki intett a fejével „Gyerünk!” A széles ajtópántok kitárultak, és bent egy teljes tárgyalóbizottság várta őket egy hosszú asztalnál. Középen babérkoszorúval Valentinianus, körülötte katonai vezérei, tolmácsai, és pár diplomata meg pénzügyi szakértő. A cézár maga igen fáradt embernek látszott, arca vörös volt, és éppen a halántékát masszírozta. Vuximund még az utolsó fél mondatot is elkapta: „…ilyenkor jön rám a fejfájás.” Az ifjú germánnak egy gonosz kis gondolat fogalmazódott meg a fejében: „Na, fog még neked jobban is fájni a fejed!” Valahogy ez az ember piszkálni valónak tűnt neki. Végül is, megölette a bátyját, miért ne bosszanthatná fel egy kicsit?
–A megfelelő üdvözlés után helyet foglalhatnak. –jelentette be egy diplomata latinul, két tolmács pedig egyszerre fordította le germán és iazig nyelvre.
Vuximund nem tudta, mi a megfelelő üdvözlés, de a mellette álló Thrax kisegítette, széles karmozdulattal üdvözölve a cézárt:
–Ávé, cézár! –majd az uralkodó bólintására leült a háta mögé tolt székre.
–Á, WC-zár! –intett hanyagul Vuximund, egyenesen a babérkoszorús főnek címezve a csak latinul értelmezhető szóviccet, majd leült.
Thrax kis híján elnevette magát. A császár arcán megrándult egy ideg, de végül is annyiban hagyta, mivel akár a rossz kiejtés eredménye is lehetett. Az egyik katonai elöljáró odahajolt az egyik tolmácshoz, és valamit a fülébe súgott. A tolmács bólintott, majd germán nyelven Vuximundhoz szólt:
–Felkerem, tetesse le szolgájának a fegyvereit. –fordított a tolmács pocsék kiejtéssel. Vuximund elfintorodott, és Arthra nézett:
–Arth, készen állsz a halálra?
–Bármikor, uram.
Vuximund elégedetten válaszolt germánul a tolmácsnak:
–Sajnálom, de a testvérem elmondása alapján a római etikett szerint zajló tárgyalásokon sokkal ésszerűbb fegyverrel megjelenni.
A tolmács nyelt egyet, és lefordította latinra a mondatot. A cézár szemöldökei közelebb kerültek egymáshoz, s maga válaszolt a tolmácsnak:
–Mondd meg neki, hogy nem vagyok valami türelmes ember.
A tolmács fordított, Vuximund közben (mivel már az eredetit is értette) felkészülhetett a reflexszerűnek tűnő válaszra:
–Tudom, a felesége is valószínűleg minden éjszaka erre panaszkodik…
Thrax arcán úgy rángatóztak az izmok a kitörni készülő nevetéstől, hogy testőre komolyan aggódott a jó öreg egészségéért. A tolmács izzadni kezdett, pedig november volt, a terem pedig nem volt fűtve:
–A… azt mondja isteni felségednek, hogy… ő… reméli, a felesége jól tűri a türelmetlenségét, mert ez bajt okozhat a családban.
Valentinianus a plafon felé fordította a tekintetét, és megeresztett egy olyan latin káromkodást, hogy az összes római illetőségű szent elpirult az égben. Vett egy nagy levegőt, hogy megnyugodjon, majd ismét a tolmácshoz szólt:
–Kérd meg, hogy térjen a tárgyra.
A tolmács (ismét pontatlanul) fordított, Vuximund pedig lelkesen bólogatott:
–Igen, ez nagyon fontos dolog! Ha nincs megfelelő bemelegítés, akkor a hölgyek számra igen csak kellemetlen lehet… –magyarázott, miközben kezével hevesen mutogatott a tolmácsnak, kétséget sem hagyva, hogy miről van szó.
Immár Valentinianus is tisztán látta, hogy miről beszél a másik fél, és felháborodottan pattant fel, a padra csapva két kezével:
–Szórakozol velem, te mocskos germán?
–Hát, ha már így megkérdezte… –válaszolt Vuximund latinul.
Valentinianus egy pillanatra megakadt, majd lassan tagoltan újra kérdezett:
–Te… tudsz… a nyelvünkön?
–Nem Catullusi tisztaságban, de ha akarja, folytathatjuk így is.
–Akkor mi a francnak nem válaszoltál nekem latinul?
–Hát, azt hittem, a tolmáccsal akar beszélgetni… –vont vállat a germán.
Valentinianus a homlokára csapott, aztán felszisszent, mert ismét belenyilallt a fájdalom a fejébe. Fáradtan zuhant vissza a helyére:
–Akkor folytassuk latinul… mi is a neved, kölyök?
–Vuximund, kölyök! –válaszolt mosolyogva.
–Hogy mered… ?! –nyúlt a kardjáért az egyik katona a császár mellett, de társai lecsillapították. Közben Vuximund mentegette magát:
–Bocsánat, azt hittem, a „kölyök” egy római üdvözlési forma. Mondtam, hogy nem vagyok jó a latinban, ő ragaszkodott hozzá, hogy így beszélgessünk! –nézett körbe elkámpicsorodva.
Valentinianus felnézett egyik tanácsadójára:
–Biztos, hogy ez a fogyatékos a király?
A tanácsadó bólogatott, ő pedig elgyötört tekintettel nézett vissza Vuximundra:
–Akkor, hogy minél hamarabb túlessünk ezen a tárgyaláson, közölném a feltételeim: ötszáz talentum arany, ezer rabszolga, és a marhaállományotok fele.
–Na, állj, állj, állj, ez így nem fog menni… –vakarta a fejét Vuximund, utánozva a cézár iménti fejfájós mozdulatait– Kicsit bonyolult a dolog.
–Mi ezen olyan bonyolult, te agyhalott barbár?! –kiáltott rá a cézár immár dühösen.
–Na, először is: honnét szerzünk ötszáz mérleget? Mert ennyi súlyt nem lehet egyen kimérni, leszakadna a mérleg.
–Hooopfff… –fojtotta morgásba káromkodását a cézár.
A germán tolmácsból előtört egy elfojtott kuncogás, de a többiek rosszalló tekintetére hamar megkomolyodott.
–Na, másodszor meg… az a szituáció, hogy nincs ennyi rabszolgánk. Kölcsön szeretnénk kérni a birodalomtól ezer női, és ezer férfi rabszolgát, és kérünk egy év haladékot. Nálunk majd összefekszenek, a nők szülnek ezer gyereket, és azokat odaadjuk, a rabszolgákkal együtt, és le van róla a gond. Ez működik?
–Idefigyelj, kölyök, a rabszolgákat a ti szabad embereitekből kéne összeállítani, csak hogy te is megértsd. –Valentinianus ritkás hajába túrva visszafogta magát, de az egész kísérete ijedten hallgatott, félve a nagy uralkodó haragját. Vuximund viszont naiv nyugalommal és gyermeki lelkesedéssel ült ott (kiötölve közben a nagyobbnál nagyobb ökörségeit):
–Jaj, elnézést, kölyök. –mentegetőzött– Uh… akarom mondani, WC-zár, vagy mi.
–Uhhhh… –fejelte le az asztalt a cézár, újabb égető fejfájási rohamot biztosítva.
–Na, szóval, az a helyzet, hogy a harmadikat tartom a legnagyobb ökörségnek. A marhaállományunk felét? Hát mi a francot érnek maguk azzal, ha az összes tehenünket és bikánkat félbe vágjuk, és elküldjük magukhoz? Ráadásul hogyan hajtanánk őket?
A szarmata tolmács önkénytelenül felnevetett. Thrax felemelte az ujját, és komoly arcot vágva tiszta latinsággal megszólalt:
–Ez nem tréfadolog. A népem régóta foglalkozik marhák hajtásával, és megfigyeltük, hogy amennyiben egy marhát félbevágunk, többé nem lehet terelni, sőt, ha magára hagyjuk állítva, akkor még fel is borul.
–Hogy a fenébe tanult meg két ekkora idióta latinul? –kérdezte Valentinianus hörögve. A feje majd szétrobbant az idegességtől és a fejfájástól. A segédei és altisztjei immár nem megfélemlítve ültek, hanem küszködtek a nevetéssel.
–…nem tom… –tette az ujját félnótás arckifejezéssel az ajkára Vuximund– Végül is, magának is sikerült.
Minden rekeszizom megfeszült római oldalon. Aki most elneveti magát, annak holnap repül a feje. De talán Valentinianus észre sem vett volna semmit, ami körülötte történt. Még soha, senki nem beszélt vele ilyen hangon.
–A k*rva anyádat! –ordította magából kikelve a cézár.
Vuximund felpattant, és egy tűzrőlpattant menyecskéhez méltó mozdulattal a csípőjére tette a kezét:
–Azért megkívánnék némi tiszteletet! –megrázta a csípőjét, hogy a mozdulatot nyomatékosítsa– Én vagyok a kvád király.
A terem felrobbant. A kijelentés elementáris erővel ütött be, és az egész római asztal harsányan felröhögött. Thrax szintén hatalmasat kacagott, és még a két testőr is, akik egy kukkot nem értettek az egészből, elnevették magukat. Valentinianus kivételével, akinek mélyvörösből hupililára váltott az arca:
–Én meg római cézár vagyok, b*zd meg az anyád! A magadfajta kis sz*rdarabokat megeszem reggelire!!!
Vuximund kuncogott egyet, majd visszakérdezett:
–Maga trágyát eszik reggelire?
Újabb robbanás, és a nevetés hangereje megháromszorozódott. Az egész római asztal dőlt a nevetéstől, az egyik katonai tanácsadó éppen abban a pillanatban esett hanyatt nagy csattanással. Thrax lecsúszott a székéről, és hajlott korát meghazudtolva a földön fetrengett a nevetéstől. A hangzavarban alig lehetett hallani, ahogy Valentinianus szabályosan felsikított indulatában. A hangszálai szinte szétszakadtak a fejhangú üvöltésben, ami ezután következett:
–SZÉTTÉPETLEK A FLAVIUS AMPHITHEATRUM PORONDJÁN A VADÁLLAT… ÁHH… MEGÖDLESZ, MEGDÖGLESZ, HOGY… ÁHH… ÁÁÁHH… –hangja elcsuklott, és a fejéhez kapott jobb kezével– Mi a… te… fattyú… segítsetek… segítsetek… segít…
Vuximund a nevéhez méltó ravasz mosollyal nézte végig, ahogy a cézár összerogyott. A társai túl erősen nevettek, hogy segítsenek rajta, úgy fél perc kellett hozzá, hogy folyamatos nyögdécselése felhívta a figyelmüket, hogy valami nagyon nincs rendben. Az egyik pénzügyi szakember kapcsolt leghamarabb, és odamászott hozzá, a hátára fordítva és megrázva urát.
Valentinianus arca alig mozgott, füléből pedig vér csordult ki. A hivatalnok arcáról egy pillanat alatt lefagyott a mosoly:
–Orvost! Orvost! Cornelius! Fuscus! Gyerünk már! Agyvérzése van!
A csapat összegyűlt, és körülállták a császárt. Az egyik diplomata odarohant a germánhoz (Arth csaknem fegyvert rántott rá, de Vuximund egy karmozdulattal visszatartotta):
–Mi… Mi történt? Maga látta?
Vuximund megvakarta a fejét, és a lehető legbutább képet vágta:
–Őőő… Szerintem nagyon felidegesítette magát… Igazán nem akartam felbosszantani… őőő… azt hiszem, mi megyünk. Ha felébred őfelsége, adja át neki, hogy gyors felépülést kívánok… őőő… izé… Szóval, jobb is, ha nem zavarok.
Thrax, aki már úgy-ahogy rendbe hozta magát, melléállt, és komoly arccal bólintott:
–A szarmata törzsfők is a legjobbakat kívánják nemes legyőzőjüknek. Távozunk, amint ismét alkalmas, természetesen felkeressünk önöket.
–Hol van már az az átkozott orvos? –kiáltott fel valaki a tömegből.
–Krisztus, segíts! Dől belőle a vér! –hallatszott egy másik hang.
–Teljesen üres a szeme. –mondta valaki sötéten.
Thrax és Vuximund kemény, diplomatához méltó nyugalommal gyalogolt ki a katonai táborból. A kaput nem őrizte senki, az őrök nem sokkal az orvos után futottak el mellettük. Mindenki látni akarta, mi történt a cézárral. Így, amikor kiértek a kapun, biztosak lehettek benne, hogy hallótávolságon kívül vannak. Thrax itt elismerően hátba vágta ifjú társát:
–Tudod, öcsi, azt hiszem, ezt a tárgyalást nem fogják egyhamar elfelejteni a rómaiak. Mindenesetre szép volt. Elmondanád, miért csináltad?
Vuximund ravaszul mosolygott:
–Bosszút álltam a bátyámért. Igazából csak akkor jutott eszembe, amikor megláttam, milyen ideges fickó; hogy nem csak a csatatéren lehet megölni egy ellenfelet. Vegye úgy, hogy én vagyok… a népem végső fegyvere.

Epilógus:

I. Valentinianus 375. november 17-én elhunyt agyvérzésben. A római tisztségviselők, akik jelen voltak, inkább hallgattak a pontos körülményekről. Vuximund lemondott uralkodói címéről, és hazatért, ahol hősként ünnepelték. Egy hónap múlva megérkezett az új római uralkodó is Brigetioba, ahol is találkozott Uthimer kvád királlyal.
Uthimer arca finoman megrándult ahogy meglátta az előtte trónoló négyéves kisfiút babérkoszorúval a fején:
–Ez meg mi a tököm?
A kísérő diplomata szigorúan ráncolta homlokát:
–II. Valentinianus, római cézár.
Úgy beszélik, Uthimer a kemény, fegyelmezett római testőrség jelenléte ellenére olyan nevetőgörcsöt kapott, hogy kis híján az elhunyt cézárt követte a sírba tőle.

Váradi Zoltán, 2009. XII. 22. 1:05

Történelmi tény (Ammianus Marcellinus feljegyzései), hogy I. Valentinianus egy tárgyalás közben kapott agyvérzést, a germán követek bosszantó magatartása következtében. A történetben lejátszódó események csak néhány ponton követik a valósakat, a lezajlott párbeszéd pedig teljes egészében a képzelet szüleménye. A megnevezett szereplők közül csak I. Valentinianus és Gabinius (Itt: Gabin) nem kitalált figura.
A történet folyamán tett ügyetlen próbálkozásaim a kvád nyelv részeinek rekonstruálására minden tudományos alapot nélkülöznek. Az kvád népcsoport nyelvén semmilyen írásos mű nem maradt fenn. A mai nyelvek közül valószínűleg a némettel rokonítható legjobban, ezért ennek a nyelvnek egy mesterkélten archaizált változatát, valamint a gót névképzést használtam fel a germán szavak rekonstruálására.
A római korban nyilvánvalóan nem létezett vízöblítéses illemhely, így a történet első felében használt szóvicc csak magyar nyelven értelmezhető.

Köszönöm ezt a művet szüleimnek, akik nélkül a szerző nem jöhetett volna létre. Köszönöm Kelemen Viviennenek, akitől sokat lestem el a komoly és komolytalan hangulat variálásának művészetéből. Köszönöm ezen kívül a római és kvád népnek, akik olyan hosszú háborúkat vívtak, hogy a nagy számok törvénye alapján a legnagyobb hülyeségek is bekövetkeztek ez alatt.

I'm chaos incarnated!

2009-12-28T08:19:00.003+01:00

Üdv!

Lássuk, mi jön ki, ha nincs cél. Hogy mit is jelent a cím? "I", angolul én, németül tojás, bár azt máshogy írják. "am" vagyok (aki vagyok. :P). Khaos: (nem tudom görög jelekkel leírni a szellemi hiányosságaim és lustaságom miatt számítástechnikai téren): üresség. "incarnated": emberré válva. Tehát: "Tojás vagyok, üresség emberré válva." Hogy ebből hogy jön ki az, hogy "Én vagyok a zűrzavar megtestesülése.", arról kérdezzük nálunknál kulturáltabb (távoli) testvéreinket.
És miért is káosz? Mert jól hangzik, és imádom a szavat (dunántúli akcentus! ;) ). Egyébként éppen írogatok. Mikor mit... van egy ehhez hasonló Káoszregényem (ami annyira káosz, hogy jelenleg már dráma), van egy futó sci-fi, van egy tervben lévő normálisabb regény (amennyiben a hátam mögött édesen szundikáló Aprósággal valaha belekezdek), most fejeztem be egy történelmi novellát (atomhülye), és persze folyamatosan fut három-négy kisregény, fantasztikusabbnál fantasztikusabb (ford.: képzeletbelibbnél képzeletbelibb) témákkal. Node! Mivel nem vagyok író, hanem szakképzésben lévő sírrabló, elmesélem nektek azt is, hogy... nem, az talán mégsem. Még nincs felkészülve a világ rá. Várok még vagy tíz évet, amíg kellőképpen szétesik.
Találkoztam a közelmúltban néhány régi barátommal. Ez a pincebuli nagyobb hatással volt rám, mint az akörül lezajló raikiri (villámpenge, értsd: vizsgára való készülés). Jó volt őket újra látni, és tapasztalni, hogy megváltoztak. rengeteget változtam én is azóta, és utálnám is őket kellőképpen, ha olyanok maradtak volna, mint akkor, bár az akkori nemnek sem voltak jobb barátai, mint ők. Komolyan, még részegen is aranyosabbak, mint a legtöbb ismerősöm józanon, és nem tudom, hogy ezt annak köszönhetem-e hogy kakukkfű, vagy annak, hogy záptojás. Mivel eddig túl érthető volt a bejegyzés, egy kicsit megturbózzuk:
Amennyiben ellenkező hatásfokú varjúhegy, tudható, hogy félkegyelmű rákszerzetes alapcsontkeringő sátorbuggyos mentőhelikon. Kártól mentes bukkanókat a magyar nemzetnek, részsegítésben megragadott halk törtsöprögetés. Ellenben ha meggyepesedett krumplinagykövet (szándékosan huzagolva), annyi biztos, mind meghalunk (egyszer). Kibernetikus Gazsi bátyó, hátrányos helyzetű oxigén, félelem alszik a Kittenberger lóistálló. Pótvödör és a Sátán, tisztelettel!

Na, ez történik, ha valaki túl sok abszolút humort fogyaszt. Elnézést, valami komolyabbat, mondjuk egy saját szerzeményű időmértékes verscsökevényt:

Váradi Zoltán. Ez a nevem, mit adott nékem anno
Édesapám, ki büszke férfiú, lantot penget naphosszat, ha teheti,
S édesanyám, ki gyermeket nevel hivatásában, vagy százat,
S sok kín közepette hozott engem a világra, hogy aztán
Boldogan nézzen gesztenyebarna szemekkel, amiket
Majd tőle én is megöröklök, s ezekkel kérőn nézve
Könyörgöm önöknek, higgyék már el nekem azt, hogy
Messze visszhangzó hexameter magyar nyelvünkbe simulva igenis
Ütőképes versmérték.

Na, valami ilyesmi, elnézést kérek, kicsi sántítanak a verslábaim (a teniszkönyökhöz hasonlatos költőbetegség, kópirájt: Kovács András Péter).
Nem szeretem a karácsonyt, hála égnek már vége, ismét templomba menés nélkül múlt el. Nem hiszem, hogy Istennek ez fontos lenne, de ha már más sincs rendben, akkor úgyis mindegy. Különben is, sosem tetszett z a "nyalunk az üdvösségért"-hadművelet. Most vagy jó ember akarsz lenni, vagy nem. Nem leszel jó ember, ha csak félelemből vagy jó; bár a többiek számára ettől ténylegesen jobbnak tűnsz, és pozitívabb is a hatásod. De, ha már itt vagyunk, nem tökéletesen mindegy az eszköz, ha egyszer hatás ugyanaz? De, valahol itt lehet az igazság. A baj csak a potencionalitás. Ha a szándék nem vág egybe a cselekedettel, akkor elég egy kis körülményváltozás, és a cselekedet máris megváltozik. (Példa: ha a törvény szerint a gyilkosság nem minősül bűnnek, a legtöbb ember probléma nélkül rászánja magát.) Most elgondolkodtam azon, hogy ez a jó szándék esetében is megvan-e. Általában az emberek közül kevesen törekszenek arra, hogy korlátozzák a jó szándékot, de a tapasztalat az, hogy az könnyebben utat talál (keresztényeket bújtatók, pogányokat bújtatók, alamizsnaosztók, stb.). Pozitív gondolt az én blogomon? Hm... változnak az idők.
A jó szándékot tiltó intézkedések forrása többnyire egy diktatúra. Fúj, le vele, de akkor is az. Ahogy a legnagyobb személyi biztonságot garantáló törvényeké is. A diktátor egy kivételes képességű ember, akit a nép akarata emel fel, és tart is ott. vizsgáljunk meg két ilyen mocskos népelnyomót:
Joszip Viszarionovocs Dzsugashvili (Stalin): Könyörtelen, hidegszívű, undorító ember. Milliók felesleges halála terheli a nevét. Többen sírtak az országában a halálakor, mint ahányan ujjongtak. Amit adott a népnek: rettegés, ateizmus, rend, kultúra, ipar, haderő. A magam részéről rohadtul el lennék szomorodva, ha az anyanyelvem német lenne, és hogy nem az, azt nagy részben köszönhetem neki is, meg a vérszomjas hadseregének (Persze, az Amerikai Egybesült Állatok hadserege is képes lett volna... meg felsőbbrendű angolszász intelligencia... "laposabb voltál, mint a tehénsz*r ijedtedben" (kópirájt: Hofi Géza)). Mellesleg köszönhető neki egy viszonylag közeli rokonom halála is, aki olyan régen élt, hogy már a nagymamám sem ismerte. Két generáció, és csak a harag marad, az ok már rég halott...
Peiszisztratosz: Még mielőtt az athéni állam létrehozta a nagyra becsült demokráciáját, és sugárzó pompában tündökölt (húsz másik városállam konstans kirablásával, ahogy ezt előszeretettel felejtik ki a történelemkönyvekből), kiemelkedett körülük egy kivételes képességű ember. Zsarnoknak nevezték, és halála után nem sokkal hivatalos állameszme volt gyűlölni, és megrugdosni a szilánkokra tört szobrait. Miért? Mert végre valakinek volt pofája kiállni a gazdagok ellen. Egy ember, aki a parasztok és a szegények érdekeit védte. Tényleg, maga a sátán. Szabadidejében kultúrával foglalkozott, létrehozott egy gyűjteményt, ahol a legtöbb ma létező görög irodalmi emlék fennmaradt. Rúgjunk bele a csávóba, ha véletlenül a Tartaroszba (pokol) kerülnénk, és összefutunk vele. :P
Vajon miért mindig a történelemre lyukadok ki, ha szabadjára engedem a gondolataimat? Hmm... hivatás.

Szeretet és béke!

"Azt nemtom', de a Songokú az mindekit széccsinál!"

2009-12-08T23:19:00.004+01:00

Üdv!

Az anime-kultúrkör populáris elemeit feldolgozó bejegyzésciklusom második bejegyzése, jelenlegi célpontom: Dragon ball. (Az előző figyelmeztetések most is élnek.) A sorozat üstökösszerű tündöklése és gyors pusztulása aa magyar rajzfilmek közül immár tíz éves emlék, a nálam fiatalabb korúak számára felidézhetetlenül régi történet. Mostanra lecsillapodtak az ellenzők, részint mert immár kulturált keretek közt megtanulták a shounen(=fiús)-animék világát is helyén kezelni, részint mert rég volt. A sok anime-mazsola azóta is úgy beszél róla, mint az anime-kultúra alapkövéről, holott japán (ferde-)szemmel nézve csak egy a sok közül. A címben szereplő idézet egy korabeli humorműsor szüleménye, egész jót nevettem rajta, de sajnos a sorozat irányába támasztott komoly ellenszenvet tükrözte és népszerűsítette.
A manga Akira Toriyama munkája, aki a maga viszonylag egyszerű stílusában egy igen hosszú és tartalmas művet hozott létre. Az anime három részre tagolódik: Dragon ball, Dragon ball Z, Dragon ball GT. Az első történet a főhős felcseperedéséről szól (tizenegy/két éves korától nagyjából húsz éves koráig), a második egy űrben játszódó Sci-fi-vé változtatja az egész sorozatot, a harmadik pedig valami meghatározhatatlan szörnyedvény, ahol kevés sikerrel megpróbálnak visszatérni az elsőhöz (ez történik, ha a mangától függetlenül próbáljuk folytatni az animét. :P) A magnát sajnos eddig csak ötven fejezet hosszan tudtam olvasni (lassan lopják, hiába...) a mozgóképes verzió részei közül nekem csak az első sorozat tetszett, úgyhogy erről fogok most írni (ezzel a rajongók többsége ellen vagyok, de őszintén az én véleményem, hogy kutyát nem érdekel a sok hülye földönkívüli, tekintve hogy milyen bűn idiótává, unalmassá és öncélúan erőszakossá teszik a sorozatot).
Lássunk némi alapvető információt, és ezek hátterét! A Dragon ball világa egyértelműen fiktív. Az épületek egy része középkori jelleget tükröz, de jelen vannak a jelenkor hatalmas városai is. A technikai fejlettség magas: az űrsiklók egy gombnyomásra előugranak egy kapszulából, a rossz fiúk gépfegyverekkel és sugárvetőkkel hadonásznak, és értelmes gondolkodásra képes androidokkal is összefuthatunk. A főszereplőink nagy része azonban mintha egy más korból származna (nem is igazán érintkeznek egymáson kívül senkivel). A főszereplőnk, Son Goku, például egyenesen mitológiai alak, méghozzá egy XVI. szd-i kínai regényből származik, ahol Sun Wukong névre hallgatott, és egy majomistenség volt, amolyan bajkeverő, aki még a halhatatlanságot is úgy lopta el magának. Itt viszont látunk egy tizenkét éves fiúcskát, aki hihetetlen tehetséget mutat a harcművészetek irányában (puszta kézzel hasítja a fát), és olyan naivitással tekint a világba, hogy az már szinte fájdalmas. Gyökereire csak majomfarka emlékeztet, na meg egy különös és veszélyes képessége, amit a telihold hív elő (keverjük egy kicsit a vérfarkasokkal kedves adaptív japán kollégák :D ) .
A cselekmény felépítése egyszerű, a hosszúsága folytán mégis sok kaland belefér. Három harcművészeti torna az alappont, az előttük illetve utánuk eltelő időben főhősünk járja a világot (az első sorozat folyamán szinte végig az ő útjait követjük), edzi magát, és segít az embereken, akik az útjába akadnak. A történetnek fontos momentuma még az úgy nevezett sárkánygömbök (magyar ford.: kristálygömbök) felkutatása, amelyekből összesen hét van, és amennyiben valaki összegyűjti őket, megjelenik a nagy sárkány, aki képes teljesíteni a megidéző egy kívánságát (szintén keleti hiedelem, mely szerint a sárkányok varázsereje a gyomrukban lévő gyöngyből származik). Az alapszerkezet így a következőképp néz ki: gömbkeresés-torna-gömbkeresés-torna-gömbkeresés-torna-lezárás. Így eléggé unalmasnak hangzik, de minden egyes tornának és gömbkeresésnek más előzménye és más tétje van, így én magam is csak utólag jöttem rá erre az egyszerű szerkezeti alapra.
Útközben renegeteg barátot szerez, akik mind-mind egyedi jó és rossz tulajdonságokkal ellátott szereplők. Az első, akivel összefut (és akivel kalandja elkezdődik), Bulma, a jó műszaki érzékkel megáldott gazdag lány, aki elhatározza, hogy egy megfelelő fiút kívánjon magának. Legjobb barátja, Krilin, aki eleinte mint riválist kezeli őt (szegény hamar elmarad főhősünk mögött),hihetetlen aranyos szereplő, aki folyamatosan a nagyképűség és az önbizalomhiány között lavíroz, de végig a jó szándék vezeti kis szemétkedései ellenére is. Kettejük közös edzője Zseniális Teknős (Muten Roshi), aki egyik oldaláról a klasszikus "harcművészmester" (az első két hónapban csak olyan feladatokat végeztet a fiúkkal, mint a tejkihordás, vagy a földművelés, amit ők nagyon utálnak, de utána örömmel tapasztalják, hogy igencsak megerősödtek ettől), másikról pedig egy osztályon felőli perverz, ami számos poént eredményez a történet folyamán. A jó öreg két alkalommal álruhába is öltözik, hogy titokban szembeszálljon tanítványaival, nehogy azok túlságosan elbízzák magukat, és lankadjon a lelkesedésük az edzésben. rengeteg szereplő feltűnik még, mint Yamcha, a jóképű harcos, aki retteg a lányoktól; Chaos, az arckifejezéseket teljesen hiányoló folyton gúnyolódó kis manó; Ten-Sin-Han, egy eleinte igencsak gonosz háromszemű harcművészeti megszállott; vagy akár 8-as, a gyáva harci robot. Ők négyen eleinte mind ellenségnek tűnnek, aztán Goku, többször legyőzésük után, baráti jobbot nyújt nekik, és lassan ők is belátják, hogy az önzésük feladása a helyes út a boldogság felé.
Persze vannak gonoszaink is. Ők többnyire a sárkánygömbök megszerzésével próbálnak világuralomra jutni (kivétel Zseniális Holló, aki a bátyjáért, és Ifjú Sátán, aki az apjáért akar bosszút állni), a jóindulatú Goku pedig valahogy mindig beléjük botlik, és megakadályozza őket ebben. Ilyen Pilaf császár, akinek két alattvalója és egy kastélya van összesen, de még azt is elpusztítja saját kétbalkezessége folytán (ő a jópofa gonoszunk). Ilyen a Vörös Szalagrend Hadserege (ki ne hagyjuk a Szalagrendet, mert beüt a kánya) is, amely hatalmas arzenállal készül parancsnoka számára összegyűjteni a gömböket, mígnem Goku puszta kézzel (na jó, van egy botja is) elpáholja őket. Idővel megjelenik Zseniális Teknős mester riválisa is, Zseniális Holló, aki jól képzett tanítványait próbálja régi riválisának tanítványai ellen hangolni, de végül is kudarcot vall. Aztán persze megérkezik az elemi gonosz is, akit egyszerűen Sátánnak neveznek, és úgy született, hogy a Mindenható kiűzte magából az összes gonoszságot, ami egy testbe koncentrálódott. Ő ugyan még elbukik, de majd a fia jelent komoly kihívást hőseink számára.
A cselekmény alatt Goku felnő. Az egész sztori köré összpontosul, és a legtöbb shuounen-animéhez hasonlóan eposz jellegű, ha szabad egy ilyen idegen műfajhoz hasonlítanom. Az egyes tornák egymástól három évre vannak, ez alatt az idő alatt mindig sokat erősödik, és rengeteg emberen segít. Mindenki irányába jóindulattal viszonyul, sokszor azt is későn veszi észre, hogy meg akarják támadni (szerencsére nem egy törékeny alkat); és a sorozat végén sátánian gonosz ellenfelét is megmenti a biztos haláltól, amivel még őt is gondolkodásra készteti, és a későbbi történetben már mint a jó oldal segítője tűnik fel. Sokszor kell mesterei tanítására hagyatkoznia, hogy túljusson a próbatételeken, és pár alkalommal eltávozott nagyapjának emlékei mentik meg az életét. Rengeteget nevet, és tudatlanságával is sokakat megnevettet (első nagyobb harcát egy autóval vívja, aminek romjai alól kibújó illetőt egészen addig ellenségesen méregeti, amíg meg nem tudja róla, hogy lány, onnantól udvarias vele). Közben persze a szerelem is rátalál, egy ijesztő külsejű de alapjában lágyszívű démonkirály roppant aranyos és csinos, bár kissé hisztis lányának képében (tizenkét évesen elígérkezik neki, és amikor a lány húsz évesen rátámad, hogy miért nem tartotta be az ígéretét, közli, hogy fogalma sincs, mi az a házasság, de ha már így alakult, persze tartja a szavát XD). Sosem cselekszik gonoszságot, ami megerősítést is nyer azáltal, hogy egy varázsfelhőn lovagol, amit csak a tiszta lelkűek tudnak megülni (rajta kívül ketten a sorozatban). Bámulatos erejét és harcművészeti tudását használja arra, hogy jobbá tegye a világot, és megvédje azokat, akik megérdemlik. Bár barátai mindig mellette állnak, élete nagy csatáit mindig egyedül kell megvívnia, és rendszerint komoly erőpróbát jelentenek neki.
A történet kiborítóan naiv, úgyhogy csak azoknak tudom ajánlani, akik szeretik ezt a stílust. A rajzolás jócskán elavult, de nekem mindig is tetszett. A humor olyasmi, mint a rajzolás. Mostanra teljesen máshol tartanak, sokkal kiforrottabb az animék világa, de még mindig nosztalgikusan tekintenek vissza erre az időszakra (ez olyasmi mint a vasútnak a gőzvonat). A közönség körében igen ünnepelt alkotásnak számított a maga korában, saját kategóriájában a Yu Yu Hakusho taszította le a trónról, az is csak jó idő után. a legfőbb kritika, ami hazánkban érte (az értelmetlen erőszak hegyekben áll), az első sorozatra semmiképp sem igaz, különösen, hogy a főszereplő homlokegyenest más irányvonalat képvisel. A másik kettő sorozatra már inkább passzol a leírás de figyelembe kell venni, hogy nem úgy kell kezelni az animéket, mint az Európában gyártott rajzfilmeket. Ez egy fontos lecke volt, és tanultunk belőle (lásd: A+ majd később Animax csatorna)
Mindenkinek köszönet, aki eddig kibírta, a következő témám semmiképp sem lesz animés. ;-)

"I love you!"

2009-11-11T00:14:00.004+01:00

Üdv!

Nemrég megjegyezték, hogy a blogom tele van gyűlölettel. Nos, ez igaz, és kifejezetten örülök, hogy ilyen módon magam is ráébredtem erre a tényre. Nem ez volt az eredeti célom, de nem tehetek róla... A szavaimat itt bárki olvashatja, és elég sokszor tapasztaltam már meg, milyen súlyos csapásokat szenvedhet el az, aki a világnak feltárja gyengébbik oldalát. DE! Kivételesen sebezhetetlennek érzem magam, és mintegy ellenpontként (vagy vegyük inkább csak érdekes kísérletnek), mesélni fogok arról, milyen, amikor a gyűlöletnek az ellenpontját érzem.
A címben szereplő angol kifejezést azért választottam, mert van valami hihetetlen ereje a maga globalitásában. Mondhattam volna: "Szeretlek!", "Ich lieb dich!", "Amo te!" vagy "Ngijakuthanda!", de nem. Legyen inkább csak a véleményem szerint legszéleskörűbben ismert angol mondat. Amiről szó van, az a szerelem. Rövid leírás: egyedi lelkiállapot, intenzív érzelmi hullámok, és vegyes érzetek kísérik; fő feladata a fajfenntartás biztosítása, összetettsége lehetővé teszi a bonyolult emberi agy összezavarását, széleskörű érzelmi skálája pedig minden olyan funkcióhoz megfelelő érzelmi hátteret biztosít, amire a szent cél érdekében szükség lehet. Elnézést ezért az undorítóan rideg megfogalmazásért, aki már valaha is érezte, annak nem kell magyaráznom, aki meg nem, annak úgysem nyújthatok teljes képet, de legalább az okokkal és a móddal legyen tisztában. Nosza, lássuk, hogy kapcsolódik ez hozzám!
Nem tartom magam normális embernek, de az már egész kicsi koromban eldőlt, hogy semmi rendhagyó nincsen abban, amit a másik nem irányába érzek. Tisztelem a lányok azon részét, aki megfelel a "lány" kritériumaimnak, és (számomra eddig úgy tűnt) a nemem átlagához képest jobban megértetem magam a többségükkel. Velem született képesség, érzékenyebb vagyok az átlag fiúknál. Kezdettől fogva vonzott a lányok társasága, óvodás koromban még azon is gondolkodtam, nem jártam volna-e jobban, ha lánynak születek. (Fura, miken jár egy ovis esze...) Nem tetszett, ahogy a fiúk egymással viselkednek; néha kifejezetten kellemes az őszinteségük, de néha elborzasztanak azok a brutális módok, ahogy a kegyetlenebbek végzik dolgaikat. Egy ideig kicsit kirekesztve éreztem magam a két nem között, de lassan megtaláltam a helyem a fiúk világában (nem kis segítséggel férfi felmenőimtől, és persze gyerekkori fiú barátaimtól). De hogy szerelmes legyek... Nem, nem, az a férfivá válás előszobája. ahhoz időnek kell eltelnie.
Hetedikes voltam, amikor először végigfutott a hátamon ez a dermesztő tűz. Emlékszem, az első nap volt őszi szünet után. Egy osztálytársam volt, nevezzük Mosolygósnak. Ez jellemzi. A mai napig rengeteget mosolyog. Melegszívű teremtés, kiváló humorérzékkel. Világ életében kicsit különc volt, és nagyon különc fiúkat fog ki magának. De egy nagyon jó barát, és tele van szeretettel. Máig így tekintek rá. Az ember békésen befordul a folyosón, és meglátja. Messziről, csak egy a tömegből, mégis megszűnik körülötte mindenki. Eleinte még csak egy kellemetlen érzés, hogy valami nincs rendben e körül a személy körül, de később tudatosul, hogy ez valami más. Beletelik vagy egy hétbe, mire a csepp kis agyaddal (mellyel ezalatt az idő alatt legalább tíz zsúfolt A4-es oldalnyi információt rögzítettél) felfogod, hogy igen, a többség ezt nevezi szerelemnek. Talán nem lenne helyes annak nevezni, amilyen éretlen akkor voltam. Talán nem szabad annak nevezni egy viszonzatlan érzést. De nekem az volt. Akkor, és még utána vagy két és fél évig. Persze ez sem volt egyszerű. Nem hazudhattam róla, és nem mondhattam el, de látszott rajtam. Mindenki tudta, talán még ő is. Nem tudom, ez nem derült ki soha. Amikor évek múlva elmondtam neki, egy vállrándítással elintéztük. Elvesztette a jelentőségét. Egy olyan érzés, amiért évekkel előtte még ölni tudtam volna. Röhej. Mindazonáltal azt kell mondjam, jelentős szerepe volt az életemben. Megtanultam azt, hogy milyen szerelmesnek lenni; és megtanultam kezelni. Segített átvészelni egy nagyon nehéz időszakot az életemben. Erőt és bátorságot tudtam meríteni a kötődésből, ami felé húzott. Egyértelműen pozitív hatás volt az életemben. Amúgy Mosolygós elég kelendőnek számított akkoriban a baráti körömben. Egy sráccal egy nap kiültünk egy ablakba, kicsuktuk saját magunkat, és a külső párkányon beszélgetve tudtam meg, hogy ő is éppen ugyanígy érez iránta. Egy ideig hallgattunk, miután feltártuk a lapjainkat egymás előtt, aztán megfogadtuk, hogy soha, semmilyen körülmények közt nem veszünk össze egy lányon. Azt hiszem, itt kezdődött a barátságom azzal a személlyel, akit a legjobb barátomnak tartok.
Valami nagyokos egyszer azt mondta (b*zi Kant, tetves Leibniz, rohadt Spinoza, vagy átkozott Freud (a melléknevek egy érdekesen alakuló filozófiavizsga eredményei)), hogy egy érzést csak egy hasonló, de sokkal erősebb érzés írhat felül. Hát, ez is beütött. Lejárt az általános iskolás énem ideje, elsős gimnazista voltam. A lány neve legyen Arykan. Nem volt rossz, nem volt jó, nem volt okos, nem volt buta, nem volt se szép, se csúnya, nem volt hétköznapi és nem volt kiugró. Önmaga volt, és a mai napig az. Erős egyéniség még ha elég kényes is. Nem lett volna esélye Mosolygós ellen, csak éppen az a helyzet, hogy akkor Mosolygóst már vagy egy éve nem láttam. Lassan kimosódott az emlékeimből, és meggyengült a kötődésem hozzá, így Arykan rövid időre átvehette a helyét. Büszkén jelentette, hogy sikerült a biciklis kirándulásra a legszebb színű bringát kiválasztania, aztán szomorúan tapasztalta, hogy a váltókarok letörtek, így kénytelen volt végig a legkisebb fokozaton utazni. Én hátramaradtam vele, és elbeszélgettünk. Megtetszett... Amikor elváltam tőle, úgy éreztem, igen, szerelmes vagyok. Talán tévedtem. Sosem tettem semmilyen mozdulatot az irányába, és erre nem lettem volna képes, ha tényleg belezúgok. Mindenesetre másfél hónap múlva már másfelé tekintgettem. Arykannal csak az érettségi bankett folyamán beszélgettem el erről. Azt mondta: "Szólhattam volna. Lehetett volna belőle valami." Máig úgy gondolom, nem volt igaza.
Hogy ilyen hamar vége lett, az nagyrészt vagy teljes egészében egy újabb lánynak köszönhető. Jelentős személy következett az életemben; a neve legyen Jégvirág. Soha nem neveztem így, de most, hogy beugrott, talán ez a legjobb név neki. Elsős gimnazista koromban sétálok hazafelé, amikor szembejön velem egy helyi haverom húga, és rám köszön. Többször láttam már, és nagyon aranyosnak találtam, de semmi több. Akkor, abban a pillanatban, mintha a villám vágott volna belém. Elkaptam a tekintetét, és... vége. Két év négy hónap rabság szavatolva. Nagyon szépnek láttam, és egy hetedikes lánynak tényleg nagyon aranyos volt. Ritkán beszélt, és gyenge hangja volt. Sokat mosolygott, az arckifejezése mégis mindig szomorú volt. Sosem mutatott sokat magából... talán nem is volt mit megmutatnia. Talán ez vezetett félre. Nem tudom. Most már nem is érdekel. Akkor viszont más nem is nagyon érdekelt. A szerelmem természetesen viszonzatlan volt, de ez mintha csak tüzelt volna. Hirtelen (de nem túl hirtelen...) gyakori vendég lettem a barátom házánál. Ezúttal óvatosabban jártam el, de nem járhattam sikerrel. Amikor a nyári szünet végeztével egy furcsa beszélgetés végén a barátom rákérdezett, én nem hazudtam. Jégvirág persze jelen volt. Én hátat fordítottam, és elsétáltam. Aznap délután magához hívott, és közölte velem a számomra legemlékezetesebb mondatát: "Tőlem ne remélj semmit." Pff... Kiölni a reményt egy szerelmesből.... Reménytelen. XD Na, mindegy, hosszan sorolhatnám még az eseményeket, ahogy egy télen keresztül kerültem, hogy a tavaszi felizzás során (nem tehetek róla, a tavasz mindig olaj a tűzre, legalábbis nálam) már úgy tűnhessek fel, mint aki túl van a dolgon; vagy ahogy két éven keresztül kerülgettem a válaszadást, és játszottam a reakcióimmal, hogy felé egyértelmű legyen, mit jelent nekem, a baráti társaságunkból pedig senki ne legyen tisztában vele. A magam módján szánalmas voltam, de sokat tanultam. Megszenvedtem a pillanatnyi boldogságokért. Erősnek éreztem magam, ha a közelében voltam, és nem mutathattam gyengeséget. A barátaim legtöbbször őrültnek tartottak, azok miatt, amiket vállaltam a közelében. Viszont hozzá igyekeztem mindig kedves maradni, persze nem túl feltűnően. Utólag kiváló kísérletező időszaknak tűnik. Aztán változni kezdett, és mit mondjak, nem tetszett a változás vektora. Még azt is elviseltem, hogy közben két fiúja is volt egymás után, kifejezetten fanatikus voltam. De el kellett tűnnie a szívemből, mert valami olyan közeledett, amire nem számítottam.
Megtörtént az, amit akkor lehetetlennek tartottam: valaki egyszerűen jött, és felülírta. A mai napig nem találok szavakat a jelenségre. Legyen a lány neve Kisróka. Anélkül szerettem be, hogy egyszer is találkoztam volna vele. Egy kedves idegenként tűnt fel, először azt hitte, lány vagyok. :) Elkezdtem beszélgetni vele. Az első, amit éreztem, az a bizalom volt. Feltétel nélküli. Persze próbáltam magam visszafogni, de nem ment. Rövidesen már ő volt az első (és mind a mai napig az egyetlen), akinek elmeséltem, milyen érzés volt lemondani Jégvirágról, végleg. Ez maradjon is kettőnk közt. Elvégre most már Kisrókáról van szó. Nem a bizalom volt az egyetlen, amit indukált. Mindig el tudta érni, hogy mosolyogjak. Képes volt változtatni rajtam. Én, az antiszocialitás mintaképe létrehoztam a kedvéért az MSN-fiókomat. És képes volt vágyat ébreszteni bennem arra, hogy megvédjem. Jégvirág természettől való ellenpontja: tűzvörös haj, tele élettel és ötletekkel, nagyon bőbeszédű, sokat nevet, és néha-néha sír is; és mindenek felett: mindig őszinte. Tisztességes a barátaival és mindenki mással is. Hogy milyen, amikor szeret... ezt csak én tudhatom. Olyan volt az egész, mintha az egy érzésbe fagyott szívemet olvasztaná fel a kedvességével. Ettől függetlenül nem fogtam fel, hogy szeretem. Ostoba voltam, és tapintatlan vele. Mintha neki kellett volna elszenvednie öt év reménytelenségét, amit én átéltem; holott ő is egy balul sikerült kapcsolatból menekült, egy olyan féregről, akiről inkább nem ejtenék szót ilyen tiszta érzések közt. Szerencsére nem tartott soká ez az állapot. Egy szeptemberi éjszakán egymás karjaiba futottunk a világhálón. Aznap hivatalosan nem szabadott volna csatlakoznom. A szüleim már aludtak, és hivatalosan én is, amikor bekapcsoltam a családi számítógépet. De neki szüksége volt rám. És nekem rá.
Nem akarok többet beszélni Róla. Titkaink vannak. Terveink vannak. Ez a jelen, és nem a múlt egy vakvágányra futott ága. És ennyi. Kisrókával szemben nem kell hazudnom, nem kell titkolóznom. Egyszerűen működnek a dolgok. Mióta vele vagyok, egyszerűen boldog vagyok. Nem arra pazarlom az energiáim, hogy egy viselkedést erőltessek magamra, hanem arra használom őket,hogy őt boldogabbá tegyem.
Ha ebbe belegondolok, könnyen lehet, hogy ez az egyetlen szerelmem egész életemben. De továbbra sem ezen a véleményen vagyok. Néha eszembe jutnak Mosolygós könnyei, ahogy a halott kiscicáját siratja. Itt jöttem rá, hogy bár én utálom ezen nemes állatokat, ha egy lány is így tesz, akkor az többnyire hidegszívű és érzéketlen. Tisztán emlékszem Jégvirág szavaira, amiket akkor mondott, amikor egy srácot ígérete betartására kényszerítettem, és berángattam a sárba: "Mint a rossz óvodások...". Itt jöttem rá, hogy a büszkeség nem ok a kegyetlenkedésre. És bár ezek az emlékek már nem többek, mint azok a beszélgetések, amiket a barátaimmal folytattam a múltban, akkor egyértelműen komolyabb hatással voltak rám. Nem is beszélve arról, amilyen hatást Kisróka gyakorol rám most. Folyamatosan alakít, még ha nem is akarja. Erőt ad, megvéd, SZERET. Értelmet ad az életnek. Leírhatatlan dolog.
Most, hogy ezt leírtam, már nem érzem magam többé sebezhetetlennek. Ha visszagondolok, ezek a lányok egytől egyig képesek voltak egy szóval, vagy egy pillantással összezúzni. Mégis végig megérte az egész. Mert az vagyok, aki. Bármi kimaradt volna az életemből, nem ugyanaz lennék. Ti, akikben megbízok, olyannak szerettek, amilyen vagyok. Mindenkinek hálásak lehettek, akikről itt szó esett. És még rengeteg embernek, akik hatással voltak rám, köztük magatoknak is.
Miért olyan különleges hát annak a pozíciója, akit valaki valamikor megszeret? Azért, mert a szerelem kizárólagos és felsőbbrendű. Minden jó férfi mögött áll egy jó nő is. Aki enélkül él, az valami nagyon fontosat hagyott ki. Nekem, mióta csak először belém mart a dermesztő tűz, szükségem van egy lányra, akire vigyázhatok. Ha ő is vigyáz rám, akkor másra már nincs is szükségem ezen kívül. Hát ilyen az, amikor szerelmes vagyok.

"Szeretlek, Amaru!"

Kezeljük a világválságot!

2009-11-07T17:31:00.002+01:00

Üdv!

Nos, a mai témánk a globális problémák kezelése. Miért ne? Ha egy fradi-drukker az utcán vállalhatja Közép-Európa országhatárainak átírását, akkor az egyenes arányosság nevében én miért ne vállalhatnám egyetemi hallgatóként a hálószobámból, nyugodt "munka"körülmények közül? Figyelmeztetek mindenkit, közel sem biztos, hogy nem teljesen nyugodt a hangulatban, öngyűlölet mar, és túl vagyok egy igen szerencsétlen Euripidész-adaptáción (a Janus Egyenetmi Színház jóvoltából, JESz!!!).
Na, thát, mik a globális problémáink?

1. : Világválság: Igen, most ez az aktuális. A helyzet a következő: az emberiség egy tizede retteg, hogy olyan anyagi színvonalra kerül, mint a maradék kilenc. Remélem, érződik a probléma súlyossága ebből a megfogalmazásból. Európán kívül vannak és voltak emberek, sőt, még az Albánok (Európa déli része) és a Kazahok (Közép-Ázsia) is az emberiség körébe tartoznak. Nos, az anyagi problémák megoldását a kolostori életben találtam meg. Az emberek ott egy csuhában gyönyörűen megélnek, némi kenyér és víz kíséretében, néha elfogyasztanak élelmet is. Nincs elektromosságuk, alkohol is csak mértékkel, meleg víz nista, fűtés csak megfagyás ellen (egyébként mire kell?). Nincs utazás, csak egy gyönyörű környék, meg persze dögunalom, amit nevezhetünk spirituális elmélyülésnek is, de az milyen gáz már...

2. : Túlnépesedés: Sokan vagyunk. Ebben most nem Európa a hibás. Vagy mégis? Na, mindegy. Mifelénk úgy ragaszkodnak az életszínvonalhoz, hogy kevesen vállalnak kettőnél több gyereket. De, ugyebár, ahol nem biztos, hogy egy gyerek felnő (Afrika, Dél-Amerika), tíz kell minden családba, egy csak túléli. Nem, mind túléli, köszönhetően az áldott Európai egészségügynek. Na, mindegy, könnyen megoldható, bár a náciknak voltak a leghatékonyabb eszközeik a népességszabályozásra, ők velejükig romlottak voltak, meg is döglött majdnem az összes, így humánusabb módszerekre van szükség. Kérek mindenkit, holnap munkába menet lőjön le egy embert, így szabályozván a világ népességét. Ja, igen: Ne vállaljatok gyereket. Én nem fogok.

3. : Adósságválság: Mind személyi, mind világszinten. Először is, melyik barom találta ki, hogy valaki a nélkül elvehet bármit, hogy fizetne érte? Köszönöm, nincs több kérdésem. Engem konkrétan megvernének a helyi boltban, ha azt mondom, hogy a sajtért majd akkor fizetek, ha befektettem a gyomromba, és kitermeltem az árát munkában. A megoldás baromi egyszerű: ha nincs pénz, nincs adósság. Cserekereskedelem. Ha csinálsz nekem egy kardot, adok érte egy tehenet. ha átversz, rád uszítom a bikát, te meg levágod a fejem a karddal, egyel kevesebb túlnépesedő személy.

4. : Globális felmelegedés, erdőirtás, légszennyezés, földszennyezés, vízszennyezés, tűzszennyezés, és hangosabb szellentések: Kérem, mindenki olvasson a sorok közt ebben a bekezdésben. Tökéletesen jelentéktelen, nem tartozik az emberi világhoz. Kérem, senki ne vegye figyelembe, hogy hatmilliárd emberi élet kényelméért huszonötbillió földi élőlény életét veszélyeztetjük. Teljesen jelentéktelenek, nem beszélnek emberi nyelveket, valószínűleg érzéseik sincsenek. Senki ne is foglalkozzon azzal, hogy Földanya táplál minket, és hogy életképtelenek vagyunk az öreglány nélkül. Majd foglalkozunk ezekkel a dolgokkal, ha nagyon égető lesz, ha az emberiséggel minden rendben van. Akkor viszont (ha megérjük) kénytelenek leszünk ezt is megoldani. A javaslatom: mindenki, aki valaha is a szabadba hajított legalább egy maroknyi szemetet (igen, b*zmeg, cigarettacsikk is annak minősül) kapja kezébe a legközelebbi szúró- vagy vágófegyvert, és okozzan magának elég súlyos sérüléseket, hogy elvérezzen.

Na, oké, azt hiszem, a legfontosabbak megvannak. Él még valaki? Na akkor még sok dolgunk van.

Béke veletek, szeretek mindekit. Ha csak hozzátok hasonlóak élnének a bolygón, tizede ennyi problémánk nem lenne.

Naruto... menekül már valaki? :)

2009-10-12T18:51:00.003+02:00

Üdv!

Elnézést a szokatlan címválasztásért, és azért is, mert eltérek az általános témáimtól. De leginkább azért kérek elnézést, mert tesztalanynak használok minden balsorsút, aki még sziporkázó egyéni stílusom, és színpompás témaválasztásaim ellenére is veszi a fáradtságot, hogy magához vegyen egy keveset gondolataimból a világháló ezen félreeső zugában. Meg szeretném próbálni, milyen az, amikor valaki értelmesen próbál írni egy populáris témáról. Eddig három stílusban olvastam megnyilvánulásokat róla:
-Hivatalos: a legritkább, leírja a fő jellemzőket, nem könyörül a gyengeségeknek, kiemeli a jó vonásokat (keveset talál), és egy ajánlót vagy intést rögtönöz a végére.
-"Rabid": "Agyamentülállatkirálytutkószupermindenekfeletti istencsászármindenhatóhúdeextráraszupersorozat mostazonnalnézdmegtetudatlansegg" Szerintem. :D
-Piszáklódó: "Namámilyenezmábuziseggnarancssárganindzsásgázkézmutogatósbigyóizé lyáójigéjboyhogyisvanezabaromságmán" Szerintem.
A célom, hogy leírjam a SAJÁT véleményem, mentes legyek az érzelmi kitörésektől, ne kerüljek egyik csoportba sem. Ja, igen, és hogy megmutassam, én mit tanultam ebből a történetből. Eddig. Kérem, aki előre érzi, hogy eza téma untatni vagy bosszantani fogja, távozzon, tökéletesen meg tudom érteni. :) (Utolsó figyelmezetetés: Nem viccelek, átkozottul hosszú és unalmas lesz!!!)
A mai témánk egy anime (Japán egyedülálló sítulú rajzfiljeinek közös megnevezése; jellegzetesség: nagy szemek, flexibilis karakterrajzolás, aktív érzelmi háttér). A "Naruto" címet viseli, és meglehetősen közismert. A népszerűség egyik fő oka, hogy az eredeti japán mellett angol és spanyol nyelven is készült szinkron hozzá; mindezt persze kellő (vagy túlzó) mennyiségű marketing támogatta meg. Míg az előbbiek egyszerűen nem hajlandóak a sajátjukon kívül másikakat elismerni; a másik csoport nem szokott hozzá az ilyesféle kultúrsokkhoz. Istenkém, bejött, van ilyen.
A magna (egyedi japán képregénytípus), amelyben a történet először formát nyer, Masashi Kishimoto műve. Róla csak annyit, hogy az ikertestvére is mangákat rajzol, szóval nem egyedi az elmebaj. :-) Az alapkoncepciónak: címszereplőnk Uzumaki Naruto (ford.: Spirális Örvény XD, vezetéknév és keresztnév a magyarral azonos sorrendben, végre egy nem-indogermán történet!) árva egy olyan világban, ahol a faluba szerveződött nindzsaklánok (bérgyilkosokból szerveződött szövetségek) a világ csaknem egyetlen hadereje. Megbízásból harcolnak, természetesen mindig a saját országuk hadseregét erősítik, ha egyszer háború van. Nem hangzik gyerekmesének, mégis eleinte úgy indul. Valahol a színfalak mögött az (eredeti, nem könnyített angol verzióban) igencsak véres történet nagyon is naiv, kivívva ezzel a legtöbb ellenző ellenszenvét.
Lássuk a szituációt: itt van ez a szerencsétlen srác, aki semmit nem tud a felmenőiről, nincs egyetlen barátja sem, ráadásul még hihetetlenül tehetségtelen is. Mindennek tetejébe még egy jótét lélek belezárt egy démonrókát is, hogy biztosan mindenki féljen tőle, és egyedül maradjon. Elképesztő akaraterő fejlődik ki benne tizenkét éves korára, azaz történetünk kezdetére. Elhatározza, hogy azzal áll bosszút az őt körülvevőkön, hogy mindegyiknél erősebb lesz. Semmi más célja nincs ezzel, csak hogy megmutassa, mire képes. Ahogy halad előre a történet, rengeteget változik, és ezt elsősorban azoknak az embereknek köszönheti, akikkel kalandjai során találkozik. Nos, rövid időn belül belekerül a nindzsák kegyetlen világába, és összefut néhány jó baráttal, és számos ellenséggel. A következőkben róluk (néhányukról) fogok írni. Csak a vele egykorúakról beszélek majd, mert velük kapcsolatbantaláltam érdekesnek a dolgok alakulását.
Uchiha Sasuke: Naruto csapattársa (három fős a csapat), a legendás Uchiha klán egyik utolsó leszármazottja. Őstehetség, az évfolyam legjobb diákja, a legtöbb lány odavan érte, a legtöbb fiú irigyli, mégis folyamatosan komor. Valójában ez az áldottnak tűnő fiú keserű és boldogtalan. Lehetett hat éves áfával, amikor a bátyja az egész klánját lemészárolta, csak őt hagyta életben. Két célja van az életében: elpusztítani a bátyját, és újjáépíteni a saját klánját. Ahogy a történet előrehalad, elhagyja a faluját, a nindzsavilág leggonoszabb hatalmaihoz fordul (konkrétan elkezdi végigjárni őket), hogy elég hatalma legyen a bosszúja beteljesítéséhez. Mostanra túl van a bátyja megölésén, de nem képes megállni. Keresi a bosszúja célpontjait, és soha nem ügyel a saját biztonságára. A viszonyuk Narutoval több, mint érdekes: egymás legjobb barátai, egymás riválisai, és egyben egymás tökéletes ellenpontjai. Amikor elhagyja a falut, Naruto esküt tesz harmadik csapattársuknak, hogy visszahozza. Nem tudni, melyikük az erősebb, és az Iliász óta közismert késleltetés ékes példáját követhetjük végig kettejük konfrontációja kapcsán immár kétszáz képregényfejezet óta. Minden valószínűség szerint kettejük összecsapása lesz a sorozat tetőpontja. Sasuke minden olyan dolognak a képviselője, ami rossz irányba vihet el valakit.
Haruno Sakura (ford.: Tavaszi Cseresznyevirág) : A csapat harmadik tagja. Az egész életét eddig egyetlen dolog határozta meg: az előbbi figurába szerelmes. Persze a főszereplőnk meg belé szerelmes, így elég sajátos szerelmi háromszög alakul ki. Sakura a történet elején minden szempontból gyenge. Ezen nincs mit szépíteni. A csapattársai tetteiből meríti a bátorságot, amivel lassan megtanul hasznosnak lenni azok számára, akik aggódnak érte, és egy idő múlva azt is eléri, hogy a régi riválisa, akire mindig felnézett, a segítségét kérje a tanulásban (amikor tanulásról, iskoláról beszélünk, szigorúan mágiáról és harcművészetekről van szó). Mostanra belekeseredett a szerelme elvesztésébe (talán ez rosszabb, mintha meghalt volna), és lassan eljut addig a gondolatig, hogy nem védheti többé szerelmét, aki áruló lett, és fel kell oldoznia Narutot az esküje alól, külöben őt is elveszíti. Sakura tetteit mindig a szeretet vezérli, lelke mélyén mindig is egy kislány, és mindig hisz benne, hogy a dolgok megjavulnak.
Gaara (Halál): Na, ha eddig tragikus sorsokról beszéltünk, elértünk a mélyponthoz. A srácba egy nagy hatalmú homokszörnyeteget zártak. Éppen ezért egy egyedi védőmechanizmusa van: újszülött kora óta bármilyen rá irányuló támadást akaratán kívül hárít a környezetben lévő homok. Visszaemlékezéseiből megtudjuk, hogy ez a homokburok elpusztította az anyját a születése közben (nem szeretném elképzelni a jelenetet). Egy ideig a nagybátyja nevelte, akihez nagyon kötődött, de amint az megbízást kapott a fiú megölésére, azonnal megpróbálta végrehajtani, persze a homokförgeteg elpusztította őt is. Gaara ebben a pillanatban döbbent rá, hogy az ő feladata szenvedést okozni, mivel másra (úgy hitte) nem is képes. Mindez addig tartott, amíg nem találkozott Narutoval (aki hasonló cipőben jár, csak éppen neki egy kilencfarkú tűzróka az albérlője), aki a barátai védelmében megvívott vele egy élet-halál harcot, és sikeresen ráébresztette vele Gaarát, hogy vannak értékek az életben, amiket érdemes megvédeni. Gaara mostanra eljutott addig, hogy az ellene kiálló Sasukének felajánlja a visszautat a fényhez. Igazság szerint ő azt képviseli, hogy mindig van visszaút, és senki sem született gonosznak.
Nara Shikamaru (Ha Szarvasfiú): Különös figura, még csak nem is főszereplő. Történetünk kezdetén az egyetlen tulajdonsága: lusta. 200-as IQ-ja ellenére sem képes megfelelő eredményeket produkálni, mert kényelmesebb aludni egy fa alatt, mint gyakorolni... Aztán a nyakába szakad a felelősség. Elköveti ugyanis azt a hibát, hogy egy vizsga idején nem hagyja magát legyőzni nőnemű ellenfeleitől, így kiderül, hogy jó képességei vannak, ha tervekről van szó. Megkapja első küldetéseit, mint csapatvezér. Ez kihat egész életére. Elkezd felelősségteljesen gondolkozni, és jelenleg a korosztályának legkomolyabb tagja. Amikor legutóbb ügyködött, elpusztított egy ellenfelet, aki korábban azt is túlélte, hogy lefejezték, és persze nagyságrendekkel erősebb volt nála. Különös jellemfejlődését minden valószínűséggel annak köszönheti, hogy a rajzoló kedvenc szereplője. ^^"
Rock Lee (No comment...): Lee az a figura, akihez képes Naruto elbújhat tehetségtelenség terén. Az eddig felsorolt szereplők mind bírtak valamiféle varázserővel (Shikamaru az árnyékok segítségével képes béklyóba kötni ellenfeleit, Sakura kiválóan gyógyít, Gaara a homok ura, Sasuke képességei jórészt a tűzhöz, és hipnotikus erővel bíró szemeihez kapcsolódnak). Ő képtelen mozgósítani belső energiáit, ezért elhatározta, hogy olyan szintre fejleszti harcművészeti tudását, hogy még így is egyenrangú legyen a harcban "tehetséges" társaival. Legfőbb célja, hogy egyszer legyőzhesse csapattársát és egyben legjobb barátját, Hyuga Nejit. Ha tartósan követjük a történet fonalát, el kell ismernünk, hogy Lee képes megfelelni az önmaga által támasztott követeléseknek; meg kell hagyni, nem egyszer az életét kockáztatja ezért a célért. Olyan, mint egy fegyver nélküli katona a csatában. Lee fő erőssége a kitartás, ez határozza meg egész jellemét.
Hyuga Neji (Nap Spirál): Újabb tragikus sors készenlétben, de ez a nindzsák világa. Neji klánja kegyetlen szabályokra épül. A lényeg az elsőszülöttek, így a tiszta vérvonal védelme, így a család "kevésbé értékes" tagjait az uralkodó családtagok speciális mágikus béklyókkal látják el, megakadályozandó a lázadást, és persze az alárendelt családtagoknak kötelességük életüket áldozni a család fő ágának védelmében, ha úgy hozza szükség. Neji apja is így járt, az ikertestvére helyett kivégezték a falu és testvére megmentésének érdekében (feleslegesen). A gének különös játékaként azonban a fiúban erősebben van jelen a család vérvonalának minden pozitív tulajdonsága, mint a család főágának bármely tagjában. Neji történetünk elején a sorsával küzd, mint a kalitkába zárt főnixmadár. Naruto tépi el kizárólag az elméjében létező láncait, azzal, hogy sikerült legyőznie a nála sokkal erősebb Nejit; ezzel Neji értelmezésében "legyőzi a sorsot". Neji innentől nem hiszi többé, hogy a jövője megváltoztathatatlan. Mindezek ellenére Neji továbbra is elfogadja a sors döntéseit, és zokszó nélkül elvégzi, ami feladatot az élet rászab.
Hyuga Hinata (Nap Fénye): Neji unokatestére, ugyanazon család főágából, szinte minden tehetség nélkül. Halkszavú, gyenge lány, az apja gyakorlatilag kitagadja, mert nem képes megfelelni a család kemény elvárásaink. Hinata valószínűleg feladná, ha nem lenne a faluban Naruto, akire világ életében felnézett, mert képes küzdeni a sorsa ellen, és akkor is feláll, ha századszor taszítja földre a világ. Így viszont lassan összeszedi magát, és lassan megtalálja azt a harcstílust, ami megfelel adottságainak. De ami ennél is fontosabb, megtalálja a saját bátorságát. Naruto iránt érzett tisztelete persze lassan szerelemmé növi ki magát, ez már majdnemhogy mellékes a történet szempontjából. Hinata elsődleges erőssége a hit, ebből meríti erejét. Hisz önmagában, hisz a társaiban, hisz Narutoban, még az unokatestvére szabad akaratában is, aki kis híján megöli dühében, amikor ezt közli is vele.
Naruto Uzumaki: Nos, a főszereplő a végére. A bajkeverő kölyök a történet folyamán lassan férfivé érik. Jelenleg persze még csak tizenhat-tizenhét éves, de már nagyságrendekkel komolyabb, mint eleinte, ami nem is csoda az őt ért hatásokat figyelve. Számos esetben harcolnia kell újonnan szerzett barátjaival, mégpedig életre-halálra. Ja, igen: mind a mai napig nem ölt meg senkit, pedig rengeteg harcon van túl, és pillanatnyilag a falu legerősebb harcosa, amiből következik, hogy a legerősebb ellenfelekkel is kerül szembe. Amint láthattuk, a világ, amiben él, meglehetősen kegyetlen. Megesküdött, hogy ezen változtatni fog, és békét hoz a világba. Az ő ereje az akaratában rejlik, amivel mindig jót akar tenni. Az akaratában, amivel szembeszáll a nálánál erősebb csapattársával, hogy megvédje azt önmagától; amivel kis híján megölt barátja vérébe markolva bosszút esküszik a nála szintén sokkal erősebb ellenfelének, hogy a végén még az ellenfelét mentse meg saját őrületétől; amivel a mestere gyilkosának szemébe mondja, hogy nem képes őt megölni, bármennyire szeretné; vagy éppen ötödször áll fel vert helyzetből, hogy bebizonyítsa, nem vesztes. Hogy miért rohangál narancssárga dzsekiben üvöltözve? Mert nem nindzsa. és nem is akar az lenni, ha ehhez kegyetlenné kell válnia.
Szándékosan nem ejtek szót a komolyabb csatákról, és a viszonylag jó rajzolásról. Nem vagyok rajzoló, nem vagyok katona. De ember vagyok. Érdekes karaktereket fedeztem fel a történetben, ezért követem továbbra is mind mangában, mind animében.
Amikor először hallottam róla, azt mondtam: "Na, megint egy baromság, majd megnézem, milyen, ha levonult a mánia." Úgy is volt, vártam másfél évet, és elkezdtem nézni a sorozatot, majd olvasni a képregényt. Találtam benne valamit, ami tetszett. Egyszerűen tetszik, úgyhogy csak figyelemmel követem, néha utánaolvasok dolgoknak, amik ezzel kapcsolatosak. Persze nem vagyok elfogult: nem tetszik, hogy az animét olyan szinten telenyomták a mangából kimaradt részletekkel, hogy lassan filler-túladagolásban fog kimúlni, és nem tetszik a túlzott hírverés sem körülötte. nem is lesz a kedvenc sorozatom, akármilyen jól is fejezik be. De ettől függetlenül a történet érdekes marad (számomra legalábbis).
Tudom, hogy senkinek nem keltettem fel az érdeklődését, és az előítéleteket sem töröltem el, de talán megmutattam egy kicsit más perspektívából egy roppantul elcsépelt dolgot. Köszönöm azoknak, akik végigolvasták.

Jó éjszakát mindenkinek!

Tisztelet a tollnak, mely az idő földjét szántja (ferdén)

2009-09-25T19:45:00.003+02:00

Üdv!

Réges rég nem írtam, de csak most jött olyasmi, amiben érdemileg meg tudok nyilvánulni. Igen, unalmas történelmi okfejtés, ha nem szereti valaki, azt előre figyelmeztetem, mert nem szeretek másokat kínozni.
A lényeg a történelem meghamisítása. Vegyünk egy népszerű személyt (keresztény területeken): Hunyadi János, a középkori Magyarország zászlósura és kormányzója (eddig vitte szorgalmas munkával). Tyűha, de menő csávó... Az apja közkatona volt, (hacsak nem fattyúgyerek, mert ilyesmit is lehet hallani...), ő meg a király után a második ember. Legyen magyar! Meg román. Ja, meg szerb, mert Arany János (John Golden) így tudta. Hogy milyen hadjáratokat vezetett, arról az emberek többségének (nagyon helyesen), fogalma sincsen; de az azért beugrik, hogy délben harangoznak valamiért... Ja, persze, Nándorfehérvár... Ó, elnézést, Belgrád! Bocs, bocs, nem kívántam senkit megsérteni.
Volt vele ott egy prédikátor, Giovanni de Capistrano, aki septiben összerántott húszezer parasztot, és oldalba támadta az oszmán hadsereget. Ilyet mégiscsak egy magyar géniusz tud csak kivitelezni. Legyen hát Jani a neve, mint a haverjának. Megjegyzés: egy szót nem tudott magyarul életében, üldözte a szidókat (nem hajoltak meg a kereszténység előtt), és a parasztok csak pislogtak volna értelmesen, ha nem fordít neki valaki szép torokhangú ómagyar nyelvre. Na, de ki?!
Ó, igen! HYUNDAI... izé, na: HUNYADI MÁTYÁS (Matthias Corvinus, Matei Corvin, Matej Korvin, Král Mátej, Matyás Korvín, Mathija Korvin, Maciej Korwin, Mamuja... ki sem tudom olvasni cirill betűben, társai) Ő nem tartott igényt erre a sok névre, és, mintegy beintve az utókornak minden levelét úgy írta alá: Matthias rex. (Sajnálatos módon később lett egy második Mátyásunk is, a méltán gyűlölt Habsburg házból, így ezt a nevet a hivatalos történetírás szőnyeg alá söpörte, a köznép pedig a hivatalos dogmával tette ugyanezt, és továbbra is Mátyás királynak hívja.) Ő magyarnak vallotta magát, a román történetírás persze okosabb nála ismételten (okossági sorrend: román történetírás, Isten, Mátyás király). Hát hogy lenne már magyar, ha az apja román? Igen is, vegyük tudomásul, hogy ő volt a világtörténelem legnagyobb román királya.
Említést tehetnék még Petőfi Sándor (Alekszandr Petrovics) híres román költőről (aki az Alföld című versét lefordította románra, (vagy fordítva? kétlem...) ), aki ugyebár a közhiedelem szerint szerb származású, de immár egyértelmű, hogy szlovák, hiszen az apja orthodox vallású volt, és Szlovákián kívül orthodox vallású ország a földön sincs. Ne érdekeljen senkit, hogy a legfontosabb dolog számára a magyarsága volt. Véletlenül sem.
Jajj, ki ne hallott volna Ferenc Jóskáról (Francz Joseph). Igen, bazi nagy magyar uralkodó, akkora pofaszakállal, hogy róla nevezték el Európa legészakibb területét (a két ténynek csakis az abszolút humor érájában lehet összefüggése). Osztrák császár. Österreiches kaiser. Austrian emperor. Nem tekintendők az eredményei magyarnak, főként a magyar forradalom leverése után.
Az ő felesége egy bizonyos Erzsébet, népszerűbb nevén Sissi akinek gyönyörű szép, idilli élete volt (lányregény, szerencsétlen maga keresett a férjének szeretőket, nem igazán vonzotta a pompa, a férjéhez való első utazása során kétszer süllyed el a hajója 300 kilométeren, élete végén pedig gyengédel leszúrta egy anarchista Genfben (Geneva) ). Persze, NEM magyar.
Hol uralkodott az előző kettő? Wien (nem, nem Bécs, soha sem volt az.) Hol volt akkoriban magyarország megszállásának központja? Pozsonyban (Nem Bratislava, bármennyire is szép szláv hangzása van). És az erdélyi (Transsylvania) Magyaregregyből hogy a rossebbe lett Romana? Különös nekem ez a fordítás...

Vannak dolgok, amiket én nem tudok felfogni. Miért jó hazudni arról, ami megtörtént? Bármelyikőtök jobban érezné magát, ha az apja a nitroglicerin feltalálója, az anyja pedig volt miniszterelnöknő lenne, de közben ugyanaz a jó vagy rossz ember, mint egyébként? Miért fontos ez, kényszerünk van hazudni?

A román nép a havasalföldön és Moldvában megtelepedett pásztornép, a vlachok leszármazottja. Övék az a föld, mert senki más nem volt képes elviselni annak zordságát. Szívósabbak minden környező népnél. Évezredes elnyomás után száz-százötven éve megalakították saját királyságukat, felszabadulva az egyre agresszívabban terjeszkedő cári Oroszország vasmarka alól. Két világháborún át megfelelő diplomáciával a vereségükből is diadalt csikartak ki a végeredménynél. És legvégül volt bátorságuk letaszítani a trónról és kivégezni azt a diktátort, aki éveken keresztül zsarnokként rabolta ki őket, és luxusban élt, míg a népe nyomorgott a munka terhe alatt.

A szlovák nép a középkori Magyar Királyság érája alatt állt össze egy egységgé a honfoglalók által elpusztított Morva Birodalom és a cseh bevándorlók népéből. Nagyon szorgos népség, akik mindenféle munkát elvégeztek. A felvidék iparát ők és a szászok tartották életben. Télen mindenféle ipari munkát végeztek, nyáron még acsaládjukat is otthagyták, hogy az Alföldön arathassanak elég magas bérért, és eltarthassák gyermekeiket. A Habsburg-birodalom felbomlásával a rokon cseh néppel egyszerre (gondos szervezés után) kikiáltották függetlenségüket, és megőrizték a demokratikus állami berendezkedést, még a német megszállás árán is. Végigszenvedték, ami az elkövetkezendőötven évben Európa keleti felére nehezedett, és aztán békében elváltak Csehszlovákiától, máig a térség egyik legdinamikusabban fejlődő állama lettek.

A szerb nemzet a Balkán-félsziget egyik legrégebbi szláv népe. Kegyetlen szabadságharcokat vívtak, az Oszmán birodalom és Magyarország valamint a Habsburg-birodalom ellen (150 év? molyfing! nekik 400 jutott). Az eltelt évszázadok megerősítették őket. megőrizték vallásukat, és nemzeti énekmondóik örökítették tovább a nép fiainak hős tetteit, és a reményt, hogy egyszer újra szabad lesz szerbhon. És az is lett. Az új ország vérből született, és vérével véte meg magát a környező népektől. Amikor eljött a Nagy háború, büszkén dacolt a hatalmas birodalommal, amely északi szomszéda volt, és négy hosszú év alatt sem sikerült megtörni a szerb ellenállást. Egy nagy állam feje lett Szerbia, amelyet nem söpört el az első világháború, sőt, egy erőskezű vezető alatt a balkáni szlávokat egyesítve elég erős lett, hogy dacoljon magával a Szovjetúnióval is. A szerbek kitartóan harcoltak az állam fenntartásáért, és a mai napig az összes környező nép rettegi a szerb katonák haragját. A rettegés pedig tisztelet. Ez pedig sokat számít egy katonanemzetnél.

A magyar nemzetről nem kell sokat mesélnem. Tisztességesek voltak a fiai és leányai. Nagy emberek vezették őket, és nagy emberek szolgálták a királyokat. Európa pajzsa volt keletről és délről. Életben maradt a keresztények, az ortodoxok és az iszlám között. Életben maradt a feudálisok és a nomádok között. Életben maradt a szlávok, és a germánok között. Egyedi kultúrával, önálló állammal. Ezeregyszáz év nem hazudik. Élnünk kellett és élünk is. Védjük, amink van, minden eszközzel. Ezek vagyunk mi. Se többek, se kevesebbek.

Többnek akarsz látszani? Ettől leszel kevesebb.

Védelmező ösztönök

2009-05-22T11:05:00.003+02:00

Üdv!

Fiúnak születtem, ez van. Rohadtul nem kértem, de nem is kapálózok ellene, beletörődöm és kész. Ahogy abba is, ami vele jár. Itt... *megkopogtatja a fejét*
Az általános végén döbbentem rá, mit jelent ez. Akkoriban kellett először megvédenem magam. Akkoriban kellett először döntést hoznom a saját sorsomról. Akkor voltam először szerelmes... Nekem ez mindig is egy felsőbbrendű érzés volt. A vérségi kötelékeket, és a barátságot talán nem képes felülbírálni, de képes fontosabbá tenni egy személyt önmagadnál, és az emberi fajnál, melynek lételeme az önzőség, ez nem semmi. De térjünk vissza a témához.
Szerencsésnek nevezhetem magam, amiért a kisgyerekkorom ennyire megnyúlott, és ezt szinte csak a családomnak köszönhetem. De ekkor néhány dolog megváltozott. Továbbra sem nehezedett rám olyan súllyal az élet, mint a velem egykorúak többségére, de megéreztem a nehézségeit. Megtanultam visszaütni. Megtanultam, hogy egy fiú azért fiú, hogy durva eszközökkel is képes legyen megvédeni azokat a dolgokat, amik fontosak neki. Ez maradt az állatvilágból.
Persze itt jön be a probléma. Az emberiség mindent meg akar változtatni, ami egy kicsit is hasonlít a természetességre. Ne, még csak véletlenül se merészelj nem nyakig öltönybe öltözve végigvonulni a városon egy olyan meleg napon, amikor a bőröd is lekívánkozik rólad. Véletlenül se sétálj ötszáz métert, amikor egy kolosszáris vasszörny gyomrában kétszáz emberrel együvé zsúfolva is megteheted ezt az utat. Véletlenül se éld le ugyanabban a tíz négyzetkilométerben az életed, utazni kell, hogy jól érezd magad. Ja, és ami a legfontosabb: nehogy azt hidd, hogy erjesztett gabonapárlat, szőlőpréselet, főzött mákgubó vagy egyéb kemikáliák nélkül boldog lehetsz.
Ó, és ha már vissza akarunk kanyarodni a témához, nehogy azt merészeld hinni, hogy valamit, ami számodra érték, megvédhetsz, ha ezzel másokat elszomoríthatsz. Persze nekik jogos keretek között szabad azt bántani. "Nem úgy akarják... Ők nem is gondolták... De csak ő túl érzékeny..." NEM!!! K*RVÁRA NEM!!! Nem fogok megnyugodni a tudatban, hogy bárki taperolatja a lányt, akiért az életemet odaadnám, ha utána bocsánatot kér! (És persze még a sértett is visszafog, mert eddigi tapasztalatai azt tanították meg neki, hogy az, aki a védelmében hajlandó erőszakot alkalmazni, az ellne is feltétlenül fog.) Nem, rohadtul nem fogok belenyugodni, hogy más embereknek joguk van megríkatni az egyetlen testvéremet, csak mert még túl gyenge ahhoz, hogy megvédje magát. Nem fogok átsiklani a tény felett, hogy más emberek szimpátia híján elveszik annak a nőnek a megélhetését; aki testében hordozott és táplált kilenc hónapon keresztül, és védett, amíg nem voltam képes rá, hogy megvédjem magam. Nem nyugszom bele, hogy az ember, akitől azokat a tulajdonságaimat kaptam, amikre a leginkább büszke vagyok; arra van kárhoztatva, hogy élete végéig a mára gondolva robotoljon; miközben a természet arra rendelte, hogy csodát teremtsen a képességeivel. Hihetetlenül zavar, hogy egy általam nagyra becsült embert, akinek istenadta tehetsége van a szakmájához, és egész életében szorgalmasan végezte, elzárnak tőle és a megélhetésétől, mondván: veszteséges. Persze ez csak néhány példa.
Na, ilyenkor jut el az ember arra pontra, hogy megszűnik a négymillió éves evolúció és az ötezer év kultúra (culture=távolodás a természettől), és felébred a kancsimpánz a hypotalamus legmélyén, amely kész egy nagy kődarabbal véres péppé lapítani egy fajtársa koponyáját, ha bántják a szűkebb családját. Mi erre a civilizált világ reakciója: "NUUURSEEEE!!! NUUUURRSEEE!!! TAKE MR. GUMBY TO A BRAIN SURGEON!!!" (Monty Python repülő cirkusza: Gumby agysebész; szabad fordítás: "Nővér! Nővér! Vigye Mr. Gumbyt egy agysebészhez). Úgy is van, zárjuk be, vágjuk ki az agyát. Még a végén támad egy értelmes ötlete, és megvéd valami értékes dolgot...
Mert nekem ezek az értékeim. Hiszem, hogy ezek az emberek értékeket képviselnek. Hisznek benne, hogy szeretetért szeretetet kaphat az ember, és hogy vannak, akikben meg szabad bízni. És átkozott legyek, én is hiszem, éppen ezért nem akarok csalódást okozni nekik. Meg akarom magamnak teremteni a lehetőséget, hogy bármikor képes legyek megvédeni őket. Éppen ezért tűrök: "Ha majd egyszer nagy szükség lesz rá..." Rossebet. Le fogom élni az egész életemet gyáván, rettegve a tetteim következményeitől, mert a tömeg ellenem van, és képes összezúzni, meg velem együtt azokat is, akik fontosak nekem. Most megyek, és tanulom tovább, hogyan kell szakszerűen kirabolni egy sírt, ami más körülmények között a legsúlyosabb erkölcsi vétség lenne. Szép volt. (Emberiség-Zoli meccs állása: 50.000-1)

"Hisz nőnek nem születtél, s férfinak nem nevezhetlek..." (-Euripides: Orestes)

Szivatás

2009-03-30T08:44:00.004+02:00

Üdv!

Valamiért elkapott az írhatnék. Előre elnézést kérek, ha esetleg igénytelenebbre sikeredik az irományom, most nem gondoltam át úgy, mint az előzőeket.
Az ehavi kiválasztott téma a szivatás (szándékosan rövid í-vel, mert egy külön fogalom). Hevenyészett definíció: megalázással kísért gúnyűzés valakiből. Persze nem kell annyira elrettenni a dologtól, azért vannak finomabb modulusai is. Nem ezekről fogok beszélni.
Tegnap este a húgommal beszélgettem, aki azért a maga vidám és abszolúte hippis stílusában mesélt egy keveset kedves osztálytársnőiről. Szomorúan kellett tapasztalnom, hogy ő is azokon a dolgokon megy át, amiken én annak idején. Mind a ketten igen gyengék vagyunk. A legtöbb szempontból ez a kifejezés illik ránk. Burokban nőttünk fel, nyugodt családi, anyagi és külpolitikai állapotok között. Soha nem kellett szembesülnünk komolyabb konfligtussal, amíg ki nem léptünk szüleink házának kapuján. Ennek eredménye a harmóniára törekvő, viszonylag gondtalan magatartás. Hálás vagyok, hogy ez így alakult, mert rengeteg boldog percet köszönhetek neki, és el sem tudom képzelni, milyen lehet azoknak az embereknek az élete, akik otthon sem találnak nyugalmat. Éppen ezért mások számára talán nem lehetnek olyan nagyok a mi problémáink, de ezt átélni azért más dolog.
A problémák természetesen ezután kezdődnek. Mert ki kell lépni a laskás ajtaján, csak elméletben teheti meg egy ember, hogy örökre ott maradjon. Egy átlagembernek iskolába kell járni, majd később munkába, és ha neadjisten barátokat is szerez, hát azok sem fogják tiszteletüket tenni nála egy bizonyos ismeretségi fokig. Ezen kívül akadnak más elintéznivalók is. Sokan vannak, ők vannak talán többségben, akik erősebbek lettek a korai pofonoktól, és talán nem is tudják, mit jelent ez egy gentlemannek vagy woman-nek (gentle ugyanis nem csak azt jelenti, hogy kedves, és gyengéd, hanem azt is, hogy puha). Gyakorlatilag minden út, ami kivezet az otthon biztonságából, egy túlélőtúra. Idővel a hatás enyhül, de a görcs igazából sosem oldódik ki teljesen a gyomorból (sosem... nagy szó ez egy húsz éves gyerektől, de tény, hogy eddig nem múlt el). Túlélőtúra, amire védelem kell: a földet bámulni a szemkontaktusok elkerülése végett, a busz függönyét magunkra húzni, néhány szünetet a vécében eltölteni, a zuhanyzóban átöltözni testnevelésre, futni, kerékpárra pattanni, hogy a sebesség szigeteljen el a környezetedtől. Mert a kinézeted és minden egyes mozdulatod a gyengeséget sugallja, és a saját keserű tapasztalataidon keresztül hamar megtanulod, hogy ehhez sokaknak nagyon jó szemük van.
Beszéltem már az önző emberekről. Az egyik alfajuk (nevezzük csak szadistának), igen humoros típus. Az ő humorában egy komoly szegmenst foglal el a gúnyolódás. Nem tagadom, mindenkiben benne rejlik ez. Rengeteg komikus (főként ennek a műfajnak talán legnagyobb múlttal rendelkező művelői, a bohócok (megjegyzés: akiket ki nem állhatok)) erősen épít erre a humorforrásra, igen nagy sikerrel. A mi szadistánk nem csinál mást, csak éppen ezt átülteti a valóságba, egy olyan embert célozva vele, aki nem fog visszaütni. (Jegyezzük meg ezt az utolsó tagmondatot, a végén fontos lesz.)
Az eszközei természetesen változatosak, az önzők minden alfajából származtathatók. Ki így, ki úgy dolgozik. Szerintem ezt mindenki átélte már, szemtanúként, áldozatként, vagy elkövetőként, nem igazán kell magyarázni. Néha még tréfából is elmegy az ilyen. A szadistát a gonoszsága különbözteti meg másoktól. Ugyanis ő nem a barátait ugratja, hanem belerúg egy fejet hajtó emberbe. Ennek lehetnek fokozatai, az utolsó a szerencsétlenek meglincselése, de ez igen ritka. Azonban az ennél kisebb vétkeket sem szabad alábecsülni. Életre szóló sebeket okozhatnak.
Azonban szegény nebántsvirágainkat sem kell félteni. Alkalmazkodnak. Evolúció. A legtöbb ember keres egy baráti társaságot, "majd a tömeg megvéd" -elven. Működik, legalábbis többnyire, azonban a beolvadás veszélyét hordozza magában, ami rendszerint meg is történik; és emberünk innentől nem számít gyengének, vagy kilógónak, tehát kilépnek a látóterünkből. De van ugyebár nekünk egy testvérpárunk, teszem azt, akikből az imént kiindultunk, aki nem tud elvegyülni, mert más. Nagyon más. Abban a világban, ahonnét ők jöttek, az ilyesmik egyáltalán nem megszokottak. Nem szokás egymást bántani a saját jókedvünk biztosítása érdekében. Naná, hogy nem értik őket, amikor a "legkisebb hülyeségen is kiakadnak". Alacsonyabb az ingerküszöb, van ilyen. Nem néz horrort és pornót nyolc évesen, nem bunyózik alsó tagozatban, nem kínoz bogarakat az óvodában, nem rúg bele a szüleibe, ezek kimaradnak. És amikor kedvenc szadistáinkban feltámad életösztönük (pubertás kezdete, addig maximum másokat majmolnak az ilyesmivel), eleve előnyben lesznek a magasabb képzettség miatt ilyen téren. "Ne vitatkozz hülyékkel, mert levisznek az ő szintjükre, és legyőznek a rutinjukkal."
Szóval mi a fenét csináljanak elszigetelten? A válasz pofonegyszerű. Megvédik vagy megadják magukat. Megtartják azt, amit addig magukkal hoztak, és megvédik; vagy éppen teljesen feladják, és átalakulnak azzá, ami az új környezetük. Érzésem szerint ez a középiskolás beavatás alatt dől el. Az alapvető emberi tulajdonságok változatlanok maradnak 14-16 éves kortól, hacsak nagy sokk nem éri az embereket. Ez a beavatás pedig ugye ennek az első próbája. Ha valaki nem járt volna még középiskolába, elmondom, miről van szó. Intézményesített szivatás. A felgyülemlett feszültségek levezetése végett a felsőbb évesek szivatják az alsóbb éveseket. Kiélik egy hét alatt, aztán nyugi van, legalábbis elvben. A kicsik pedig nem aggódnak: "Majd mi is leverjük az újoncokon később!". Sok iskolában elfogadott gyakorlat. De mit jelent ez a nebántsvirágok szempontjából, akik már megtapasztalták a különbséget maguk és a világ közt, és ennek veszélyeit is? Dönteni kell. Másra is ugyanazt a megaláztatást mérem, amit én kaptam, hogy levezessem a haragomat; vagy békén hagyom őket, és a világ bosszulatlanul bánthatott addig engem. Én nem tartom helyesnek, ha valaki, aki annyira rosszul érezte magát korábban, ebben is részt vesz. Az semmin sem változtat. Én nem szivattam senkit. De meg sem védtem egyet sem közülük. Hát, van még hova fejlődni.
És a húgom? Készül. Készül a középiskolára. És pontosan tudom, hogy neki itt nem a tananyag az elsődleges ellenfél. Nekem sem az volt, pedig teljesen máshogy tanulunk; attól még mindkettőnknek a maximumot kellett belefektetni, tehát konstans, egyenlő érték. Élned kell egy olyan világban, ami nem tolerálja azt aki vagy, és megvédeni magad. Olyan lesz az ember, mint egy sündiszló. Ha veszély jön, összegömbölyödik, kívülre a tüskéit mutatja: harag, agresszió, erő, álnokság, ravaszság, őrület(!) és minden a világon, amitől félni lehet. Visszaütünk, hogy megtörjük a zaklatásunkra irányuló kísérleteket. Viszont a sün minél jobban kimutatja a tüskéit, közben annál inkább befelé fordul. Ez nem rossz dolog. Nem hiszem el azt, hogy rossz dolog. Mert akármennyire is idegen a környezeted, találni fogsz más sünöket, akikkel összekapaszkodhatsz, és egyszerre mutathatjátok kifelé a tüskéiteket. Némelyik az ellenkező nemből alkalmas lesz rá, hogy gyerekeket vállalj vele, akiket nektek kell majd megvédenetek. Hogy újabb nebántsvirágok hajtsanak ki, akik kilépve a tüskéitekből emelt házakból ismét ezt éljék át. Így viszed tovább egy békésebb világ reményét, és szeretetre képes embereket a következő generációba, hogy meglegyen az esély egy jobb világra.
Amíg az el nem jön, hát Istenem... Még mindig hazamehetsz, nebántsvirág!

Hun-guardian

2009-01-25T13:43:00.005+01:00

Üdv!

Engedjétek meg, hogy elmeséljem egy élményemet, ami szokás szerint a világhálón csatangolva esett meg velem (egy nem valós világban megtörtént események nagyon is kézzelfogható érzéseket tudnak kiváltani). Ha nem engeditek meg, akkor is ez lesz, max. nem olvasátok el. :) (Kópirájt: Galla Miklós) Előljáróban azonban mesélnék egy keveset a Kárpát-Medence népvándorláskoráról, két népcsoportra különös tekintettel. (Ha valaki úgy érzi, a szemei kezdenek leragadni, ugorja át a következő bekezdés fennmaradó részét.)
A "nagy népvándorlást" egy igen nagyhírű nép indította meg a IV. szd. legelején. Ők voltak az európai hunok, az ázsiai hunok leszármazottai. A kínai krónikák úgy nevezik őket: hsziug-nu. Jónéhányszor az ott ismert világ legnagyobb birodalmának védelmi vonalait, és lemészárolták az ország lakosságának egy jelentős hányadát. No nem rosszindulatból, az ő népük erre született, és éhen vesztek volna, ha nem rabolnak. A kínaiak egy idő után azonban csak elunták, hogy magasan fejlett kultúrájuk, technikai és létszámbeli fölényük ellenére így sárbatiporja őket egy általuk kevésre tartott, bár igencsak rettegett nép, és a hatalmas császár összes építészmérnökét, és igen sok földművesét az északi határra parancsolta, hogy létrehozzák azt a védműrendszert, amit ma úgy ismerünk: a kínai nagyfal. A hunok megértették a finom célzást, és lovasnép létére nem kívántak elvérezni ezen a védvonalon, és keletre fordultak. Itt lépnek be az európaiak (nomeg az indiai, kazahsztáni, és egyáltalán minden terület olyan) történelmébe. Tönkreverik a gótok államait, azokét a gótokét, akiket még a római császár udvarában is úgy neveznek "superiores barbarii", azaz felsőbbrendű barbárok. A gótok érzékelik a helyzet súlyosságát, egy részük behódol, másik részük pedig keletre menekül, a többi nép meg részint előlük, részint az ő üldözőik elől még keletebbre. Aki elég gyors, áttöri a római birodalom határszakaszát, és bent telepszik meg. Aki nem, azt a hunok leigázzák. A római birodalomnak más sem kellet, mint ez. Egy csomó pénzéhes született gyilkos, akik csata előtt vérfagyasztú kiáltást hallatnak "Húúúún!" (állítólag ugyanis innen kapják nevüket). Aztán felbukkan köztük egy Attila nevű jelentéktelen figura, aki hét éves regnálása alatt akkora rombolást visz véghez a mai Nyugat-Európa tájain, hogy a mai napig a pusztítás szinonimájaként értelmezik mind az ő, mind népe nevét. egy szerencsétlen orvérrzéses ügylet folytán eltávozik az élők sorából, és ezzel összeomlik birodalma is. a fiai polgárháborúját kihasználva a leigázott népek lerázzák magukról a jármot, és egy emlékezetes csata során háromszázezer hunt irtanak ki. A köznép agyonveri a hunokat, ha egyedül tévednek egy faluba, elég reménytelen lesz a helyzetük. Néhány királyfi még összefog párszáz embert, és megkísérli feltámasztani népét, többségük feje trófeaként végzi. Az európai hunok története hetvenöt éves periódus. Az utolsó említést az 500-as évek közepén kapjuk róluk, éppen gyilkolnak (mily meglepő), amíg őket is le nem gyilkolják.
Édes hazánk áldott földje rövid ideig germán uralom alatt áll, amíg meg nem érkezik egy újabb lovasnemzet, ezúttal erősebb páncélben és török nyelvvel, bár a módszereik hasonlóak nagy "elődeikéhez", az avarok. kihasználják az itt lefolyó csetepatét, és olyan erősnek bizonyulnak, hogy egy jó ideig meg tudják tartani az uralmat az egész Kárpát-medence felett. Az V. szd. végén járunk, de nem sokáig, ugyanis 300 évet ugrunk, mely alatt az avarok megőrzik hatalmukat, mégpedig úgy, hogy megukba fogadják a keletről érkező népeket, (akik közt természetesen nem szerepelnek hunok, ők ugyanis már háromszáz éve el vannak foglalva a halállal) például a kazárokról leszakadt törzseket és az onogurokat. Ekkor jön egy Karcsi nevű ipse, akinek a nevéhez hozzá szokták tenni, hogy "Nagy", no nem nagyzási hóbortból, de ugyan már hadd engedje meg magának ezt valaki, ha egyszer frank császárként keresi a kenyerét. Szóval ő kiküldi seregeit, akik nagy nehézségek árán kiűzik/kiirtják/leigázzák az itt ténykedő avarokat. Tarthat talán száz évig a frankok uralma. Nem verik meg őket katonailag, de valahogy szétesik a közigazgatás, és az itt élő népek (nevezzük őket szlávoknak, a fene sem tudja, hogy kerültek ide, nekik is csak elméleteik vannak), rájönnek, hogy igazából akár maguk is alapíhatnának államot. Jelzem, ez a IX. szd. második fele, a hunok kezdenek feledésbe merülni, ugyanis lassan négy évszázada kipusztultak. Azonban mielőtt szegény szlávok létrehoznának néhány jól működő államot, jön az újabb veszedelem, akik a magyar névre halgatnak, valószínűleg a "mag-" és az "-ar" névből, amik két különböző nyelven azt jelentik: "ember" (Szóval a magyar ember háromszoros szóismétlés...). Ja, az ő nyelvük egyébként finnugor, tehát semmilyen eddigihez nem hasonlít. Minden államkezdeményt szétvernek, és kijelentik jogukat a területre, amit csaknem egy évszázad múlva a katolikus egyház (tehát a nyugati világ) is elismer. Azóta (zirca 1115) év itt tengetik az életüket, véleményem szerint tiszteletre méltó kitartással. Mit tuduk róluk? Sok mindent. Mi.
Elnézést kérek a hosszú felvezetőért, szükségesnek ítéltem meg. Elnézést kérek annak pontatlanságéért, ennél többet nem ítéltem szükségesnek. Mert mit ad ég, a múltkor egy monopólikus hatalmú videofeltöltőn kutatva ráakadtam egy csinos kis válogatásra, a "Mulan" című igen igényes Disney-produkció hunjairól. Előrebocsátom, tetszik a mód, ahogy ábrázolják kedvenc nomádjaimat: vérszomjasak, kegyetlenek, rettenthetetlenek és komolyak, leszámítva Sanyu (a vezér, mellesleg a sanyü a királyi rang volt az ázsiai hunoknál) fekete humorát, amiegy üde színfolt. Egész kína retteg tőlük, de mint gonoszoknak, természetesen a történet legvégén óhatatlenül vereséget kell szenvedniük. Ezzel ugye nincs is probléma. csakhogy a készítő imigyen kommentálta a videót (fordítom): "A hun (magyar) törzsek megkísérlik kifosztani a nagy Kínát." Ahogy Hofi Géza mondotta: "No, itt álljunk meg egy szóra."
Angolul kevésbé tudók számára is nyilvánvaló: kedvenc britjeink úgy nevezik országunkat: "Hungary", sváb féltestvéreink pedig: "Ungarn". Utóbbiak megnevezése volt persze az eredeti. Ugyanis amikor felbukkantak eleink a német területen, gyújtogattak, pusztítottak, raboltak, egyéb megélhetésifoglalatosságokat végeztek, szegény német/germán parasztok kétségbeesetten kiáltoztak: "Jézusom, már megint az ongurok!" -utalva ezzel az avarok egyik törzsére, akik ugye száz-százötven évvel előttünk érkeztek a Kárpát-Medencébe, és szintén szerettek nyugaton portyázni. Szóval már ők se tudták kik vagyunk, és inkább egy addigra eltűnt nép nyilaitól való oltalomért imádkoztak a mennyei Atyához (csoda, hogy ennek ellenére is meghaltak? Rossz dolog ellen kérték a védelmet... :D ). Népünk elnevezése az akkor még meg sem született angol nyelvbe az akkor alakuló francia nyelv kérlelhetetlen finomító hatásán keresztül jutott el, csoda-e, ha szegény kapott egy "h"-betűt az elejére. a végeredmény: H-un(o)gur---> Hungar-. Az előtegban ugyebár ez eggyévált a "hun" megnevezéssel, a korlátolt angolszász intellektus számára cáfolhatatlan bizonyítékot nyújtva származásunkra. Ha már az ongurokkal összekevernek minket, a hunokkal miért ne? Elvégre, egykutya (ahogy az összes germán törzs, sőt, német nép is, de egyszer próbálj csak egy németet leosztrákozni!), ők nem látnak semmi különbséget. Jó legyen, nem tagadjuk, mi is szívesen rokonítjuk magunkat a hunokhoz, csak-csak egy nagy történelmi múltú népról van szó, aki nagy dolgot vitt véghez, igaz, inkább negatív értelemben.
De a java még csak itt kezdődött. A sok értelmes ember elkezdett kommentálni. Nem tudtam, sírjak-e vagy nevessek. Kiemelek néhányat, csak szemléltetésként. (Erős nyelvtani korrekciót vagyok kénytelen életbe léptetni, hogy érthetővé tegyem az, amit szerintem el akartak mondani ékevesztett angol nyelven):

Kezdőállítás: "A hunok mongolok, akiknek a törököktől és magyaroktól lettek gyerekeik, tehát a Hun Birodalomnak nem volt nemzete, kevert." -Mongolok? Ez új. Szóval a tatárjárás amolyan törzsi civakorás lehetett, tisztavérű testvéreinkkel.

Reakció: "Te rohadék b*zi román!" -áhh, nem sokat késett a hungarista front- "A hun hadsereg: mongolok, törökök, avarok, magyarok, és összes turáni testvérünk elpusztította a kib***ott cigány országotokat." -a történelmi ismeretek félelmetesek, csakúgy, mint a kulturáltság. Egyébként ha elpuszítottuk Romániát (ami akkor vagy már vagy még nem létezett), akkor hogy a fenébe van még itt mindig?- "Vissza Erdélyt!" -már vártam- "Éljenek soká a turáni országok!" -Hajrá, Oszama!- "üdvözlet MAGYARORSZÁGRÓL." -hát, bemutatkoztunk, ha valakinek nem lett volna még egyértelmű.

"Miben különböznek a magyarok és a hunok? Ugyanúgy néznek ki, ugyanolyan a nyelvük, a vallásuk, a szobraik... igen, tényleg különböznek." -mindenki nézzen tükörbe, és fedezze fel magán a mongolid vonásokat, és a nyelvünkben a 'strava' szót, amely teljesen egybecseng a 'temetés' szavunkkal, mellesleg az egyetlen ismert hun szó. Mellesleg nem tudnék megnevezni egy hun szobrot sem, de ő még magyart sem.

"Örülök, hogy olyan emberek is kommentálnak, akik tényleg ismerik a törtnelmet, és tudják, hogy a románok a dákok leszármazottai, a magyarok pedig csak a saját semmis történelmüket akarják igazolni." -megjött az első ténylegesen románunk. A helyében én is ki lennék akadva az előzőeken, de azt azért megjegyezném, hogy a magyar-hun szakadék négyszáz éves. A dák-román korkülönbség úgy kilencszás év, és itt is elmondható, hogy nincsenek hasonlóságok a nyelvben.

"A magyarok mongolok, azok pedig a legerősebbek a világon, és keményebbek nálatok." -jól hallom egy nyolc éves magyar gyerek önérzetes válaszát?

Válasz az előzőre: "HunGAYria." -ízlléses szóvicc a magyar és b*zi szavak összevonásából. Tényleg méltó válasz, vannak tippjeim rá, hogy ez a csávó hogy fog meghalni magyar nyelvterületen. :) Nem kell várni, ő is kapott, egy méltó ellenfelet:

"B*zi ám a r*banc s*gged zs*dó anyád, te *f*szszopó." -azért hogy valaki egy mondatban leadja a komplett angol nyelvtudását, az már mégiscsak rekord. Az antiszemita vonalat egy legyintéssel hadd intézzem el.

"A sólyom magyar címerállat..." -a németek nem tagadhatják közös származásukat az amerikaiakkal, elvégre a sasa meg csak sas. Mondjuk a a turul és a sólyom összetévesztése silány ornitológiai ismereteket feltételez, de Istenem, nem egy természetjáró típus.

"Mi alapítottuk az első birodalmat a világon." -Sumérok, Egypitom, ugyan! Hunok, az már kultúra! Most angolra váltok a hatás kedvéért- "We wrote rovás, before they could walk!" - igen, te már akkor írtál, amikor ő még csak tanult járni, de a 'scratch' szó már akkor sem ment... - "... Nem törődtek az arannyal, csak a tisztelettel!" -Abból már akkor is kiválóan meg lehetett élni, és érdemes volt érte egy nép létét kockáztatni.

Most átugrok pár oldal színtiszta káromkodást, eddig is volt belőle épp elég. persze néhány jóindulatú megpróbálta visszaterelni a beszédet a rajzfilmre, sikertelenül. Én sem hittem, hogy vége a rettenetnek, de a következőkre azért nem számítottam:

"A hunok azért jöttek ide, hogy szlávokat b-sszanak, és elveszítsék a mongolid vonásokat" -Mi ez, a b*zd meg és uralkodj elve? - "És addig *******, amíg végül már nem voltak b*zik" -a név alapján szlovák hozzászóló, jelzi a fennálló békés viszont. Valami történeti forrásokra is hivatkozik. Én régésznek tanulok, nem igazán olvastam eddig ilyenről, lehet, hogy Slotát kéne olvasnom Iordanes helyett...

Hát, ennyit emeltem ki, az egész megér egy tanulmányt. Hogy őszinte legyek, nem ezt vártam itt. Hozzátettem szelíd stílusban a magam véleményét, a kommentekhez és a videóhoz is (SZERK.: Azóta persze kaptam egy kötekedést egy honfitársunktól is, nevezetesen, hogy jobb lenne, ha nem a "tankönyveinkben olvasható liberális sz*rságot" olvasnám, megjegyzem az illető szerint a vérszerződés törzsei: hunok, csángók, szkíta-szarmaták, szeklerek, avarok, magyarok. Hogy a hétből egyet sem talált el, szerintem kellő bizonyíték, hogy ötödikben neki is jobban kellett volna figyelnie történelemórákon. Egyébként a kedvencem a csángó volt, ami soha nem volt törzs, és a népcsoport is úgy hatszáz évvel később jött létre. XD). Most pedig a három csoporthoz szólnék, akiket úgy is ismerek, hogy nem mutatkoztak be.

Kedves környező szláv népek: Elnyomtunk benneteket évszázadokon keresztül. Az elmúlt száz évben ezt visszakaptuk. Nektek utalták a területeket, amik a lakosaik szerint a tiétek. Néhány olyat is, ahol nem így van a dolog. Én nem akarom, hogy ez változzon. Csak tudjátok, jelenleg nem ez a probléma. Gazdaságilag el vagyunk meradva. Nem csak mi, ti is. Rátok is rátok telepedik az angol nyelvű agyhalál. Nem javulnak a dolgok, amíg nem teszünk érte. A Kárpát-medence bebizonyította már egykétszer, hogy képes fontos súly lenni a világhatalmakat lemérő serpenyőkben. De sosem akkor, amikor megosztott volt. Rohadt mindegy, mi a nyelved. Ha nem véded a kultúrád, rövidesen mindkettőnké angol lesz, és nem lesz min vitatkozni. Együtt kell működnünk, hogy túléljük.

Kedves honfitársaim: Tudjátok, tizenötmillióan vagyunk, nem pedig tízmillióan. Ha piszkáljátok a környező nemzeteket, akkor azoknak a testvéreinknek ártotok, akik köztük élnek, és több tiszteletet érdemelnek, mint mi. És kérlek, ne azzal foglalkozzatok, hogy milyen volt a múltunk, hanem, hogy lesz-e jövőnk. Mert jelen helyzet szerint ezt három betűben meg tudnám válaszolni.

Hülye angolok, angol-hülyék: Peace! Remember, the Huns extinction was at about 400 year before the Hungarian apperannce in the Charpatian basin. And do not make laugh on us. That time we could continue our way, and could have settled on the British Islands, and eradicate all of the anglo-saxon, and viking forces there. If we could withstand the attack of the Ottoman-Turkish Empire, and even Batu khan, William the concuerior... well he wouldn't be a concuerior. Then perhabs we would ask: "What's the difference between english and lombardian?" So don't be so proud of yourselves. We lost our position like that.

Ja, és mindenkinek: hagyjátok békén a Mulant. A legjobb Disney-egészestés az Oroszlánkirály után.

A komor hangulat feloldására még csatolnám egyik kedvenc költőm, Laár András egy versét, mely szintén közép-zugkeleteurópa problémáit ecsetelni, és szerintem híven tükrözi az angolszász tudomány gondolozását rólunk:

Laár András: A csehek

A csehek! A románok pláne!
Ki ne felejtsem a lengyelt.
És a bolgárok? Huh...
Na meg mink is...
Na meg a német...
Ki így, ki úgy.
De azért mind, mind...
Bizony.

Dögöljetek meg! (hadüzenet a sz*rkeverőkek)

2008-12-09T23:13:00.005+01:00

"Te! Sötétben bújkáló rémhírterjesztő ellenforradlamár! Reszkess!"

Dögöljetek meg, dögöljetek meg! Mit élveztek abban, hogy a háta mögött kibeszélitek a másikat? Mit élveztek ebben? A magatokfajtából tenyésztik ki a besúgókat. Elegem van a nyomorult szervezkedéseitekből. Elegem van az emberi jóindulat szándékos érdekszerű elnyomásából. Elegem van a jótét lelkek eltiprásából. Elegem van abból, hogy a túlélés érdekében folyamatosan a csavaros észárásotokat kell kutatnunk, és a becsületünkön esett sárfoltokat lemosnunk.

Lássuk a mechanizmust: Kiismerünk más emereket. Nincs ebben semmi hiba. Más embereknek beszélünk róluk. Mi ebben baj? Kicsit elferdítük az igazságot? Végülis nem hazudtunk, csaaak... a saját szemszögünkből meséltük el a dolgokat. És ezzel a saját igazunkra tereltük beszélgetőpartnereinket? Igen, hát ez így sikerült, mindenesetre nem volt szándékos. Az igaz, hogy ezzel más ellen fordítottuk őket, de hát nem akartuk... :'(
Indok 1: Ez a kis mitugrász meg kicsoda? Ejnye, de nem szeretjük a fajtáját! Miért is állnánk szóba vele. A segítsége azért jól jön. De nehogy már leereszkedjek az ő szintjére...
Indok 2: Elképesztő, hogy mit képzel ez magáról! Hogy merészel bármiben is jobb lenni nálam, amikor olyan szerencsétlen! Fogalma sincs róla, mi a fontos az életben! Foglma sincs az értékrend(em)ről. Tönkre kell tenni valahogy. Megmutatom neki, hogy én vagyok az erősebb.
Indok 3: Ha én nem teszem meg megteszi más. Inkább én legyek biztonsában (hiszed te), minthogy engem bántsanak. És nem igazán érdekel, mások mit rinyálnak.

Ok, megértem a problémáitokat. Azokat is, amiket ti problémáitoknak véltek. De nem érzek együtt veletek. Amikor én viselkedtem így másokkal, elborzadtam magamtól, és szégyelltem magamat. De változtattam is a viselkedésemen, úgy, hogy most már szemtől szembe állhassak veletek, és szétkiálthassam a világnak, hogy bármely zugában is éltek, biztos meghalljátok: TELE VAN A TÚRABAKANCSOM VELETEK!
Dögöljetek meg! Dögöljetek meg! Ha legközelebb mesterkedésen kapom egyikőtöket, beverem a képét! Nekem nem elég az a kár, amit egymásnak okoztok. Nincs mentség az emberi lelkek passzióból való megsértésére, ugyanúgy, ahogy nincs mentség az emberi életek hobbiból való elvételére. Mind a kettő ugyanannak a beteges és kicsinyes hatalomvágynak a véterméke, ugyanannak a rejtőző rosszakaratnak a torzszülött gyermeke, amely az önzés fegyvertárának egyik legélesebb tőre.
Nevettek rajtam? Tegyétek! Tovább folytatjátok, amit edig tettetek? Tegyétek! De nem vagyok egyedül, és ebbe a nyomortól sújtott kis országban egyre csak gyülemlenek a feszültségek. Lehet hogy újra eljön a ti kánaánotok, a diktatúra. De azt megelőzi egy még szörnyűbb rémség, az anarchia. Ott (vagy mondjam úgy: itt?) szemtől szemben állunk, ti a ti fegyvereitekkel, mi a sajátjainkkal, és majd eldől ki a jobb. Nevethettek rajtam, de ha felismerek egyet is közületek, addig rúgom, amíg mozog. Legközelebb talán átgondoljátok, tényleg élvezetes-e emberek tisztességével játszani, megéri-e akkor is, ha azok visszavágnak nektek.
Még valami. Békés, nyugodt, naiv gyerek voltam. Húsz évnyi kemény munkátokba telett, hogy a világ ellen fordítsatok, és elvegyétek a bizalmam az emberekben. Ez evolúció. Reagálok a veszélyhelyzetekre. Agresszíven. Csak, hogy tudjátok, ki rontotta el a játékotokat, ha egy sovány húszéves egy bakancsot lendít a pofátokba.

Az önzésről

2008-11-16T21:06:00.003+01:00

Üdv mindenkinek, kit a balsors a világháló ezen csendes szegletére vetett!

Mesélek egy kicsit arról az emberi tulajdonságról, ami megrontja az embereket, és erőt ad hozzá, hogy másoknak ártsunk a saját vélt vagy valós érdekünkben.
Először is definiáljuk az önzést. Túlfejlett egoncentrizmus jellemzi, az empátiás készség hiányával. Konyhanyelven: "Csak én számítok, SENKI más!" A saját boldogságunk utáni vágy minden emberrel vele születik. Csak azokkal a gondolkodókkal tudok egyetérteni, akik ezt alátámasztják. Önzetlennek azt az embert nevezzük, aki nem képes boldog lenni, ha néhány ember a környezetében nem boldog. Az önzetlenség mértéke (ha rőfre mérhetünk egyáltalán egy ilyen tiszta, nemes érzelmet) attól függ, ez a gondoskodási vágy hány emberre terjed ki. Vannak, akik egy ember boldogságának szentelik az életünket, vannak, akik egy ország gondjait veszik a nyakukba, és vannak, akik meg akarják gyógyítani az egész világot.
De úgy ígértem, ennek éppen az ellenpólusáról fogok beszélni. Az indok tehát adott: "Boldog akarok lenni, mások érdekének figyelembe vétele nélkül." A módszer... az már más kérdés. Az a fegyverzet dönti el, ami velünk született, vagy amit sikerült elsajátítanunk, esetleg megszereztünk. Ezek alapján gyönyörűen el lehet különíteni az önzők főbb típusait. Mik ezek a fegyverek?

-Erő, hatalom: Nevezzük ezt a fajtát pankrátornak. Szappanbuborék lelke nyugalmát abban a tudatban leli, hogy fizikai erejével, a megfélemlítés hatalmával, befolyásával képes bármilyen helyzetben diadalmaskodni. Kis- és nagyfőnökök, kocsmai verekedők, gerillák, diktátorok, egyéb kedves emberek tartoznak ebbe a csoportba. Intelligencia alacsony, türelem nincs, empátia=0.

-Ravaszság, kapcsolatok: A fajta neve legyen patkány. Gyűlöl mindenkit, aki jobb nála. De neki a pankrátorral ellentétben, nincs meg az ereje, hogy ezen önmaga változtasson. Mit csinál ez a jótét lélek, hogy ellensúlyozza nyilvánvaló gyengeségét? Beköp, szerveszkedik, trükközik, hibákat keres, hogy másoknak megmutassa. Más emberek érzéseit úgy csűri-csavarja, hogy csakcsak úgy süljön el a dolog, hogy kiszemelt áldozata szenvedjen. Kedvelt foglalkozás a besúgó. Intelligencia magas, türelem rengeteg, empátia=0.

-Pénz: Ez a téma talán bővebb kifejtést is megérdemel. Néhány zseniális figura a Közel-Keleten jónéhány ezer éve kitalálta, hogy létrehozzon egy olyan tárgycsoportot, amely önmagában legfeljebb művészeti értéket képvisel, de általános konvertibilitása folytán olyan jelentőségre tett szert, hogy az élet a civilizált társadalomban el sem képzelhető nélküle. A nélkülözhetetlenség pedig komoly hatalom. Így az az eszköz, ami az egyik legfontosabb feltétele volt a mai kultúrák kialakulásának, veszélyes fegyverré vált. Valamivé, amiért érdemes lerombolni mások boldogságát, hogy a miénk feltételeit megteremtsük. Éppen ezért sokan azt hajtogatják szüntelen: a pénz az emberi lélek megrontója. A pénz fontos. Fontos, ha részei akarunk lenni mindannak a rendszernek, ami felett a civilizált világnak hatalma van. De! Nem tehető ez a néhány szerencsétlen hettita felelőssé az emberi lelkek sötétségéért. Mindezek ellenére lássuk az önzők egy igen kedvelt faját: a kapzsit. A kapzsi hiszi, hogy a pénz élete értelme, célja, hajtóereje, lelke; és egy idő után már az is lesz. Nem ismer mértéket. Egyetlen esetben költekezik: ha veszélyben érzi a világot, amit pénzből épített magának. Intelligencia magas, türelem nincs, empátia=o.

Ez a három rohadék csak néhány abból a jónéhány fajtából, akik megérénének egynéhány antropológiai vizsgálatot. Azonban módszerük nem mindig hatékony.
Az ember emocionális lény. Biológiai szempontból nézve a dolgot: valahol az agyunk mélyén ott lapul egy hüllő agyának érzelemközpontja, és intelligencia vagy ráció ide vagy oda, ez jelöli ki a célokat. Élhetünk úgy, hogy elnyomjuk ezt a részünket, csak éppen boldogok nem lehetünk nélküle. Ha valaki egy ember érzéseit támadja meg, jó helyen kapirgál. Ha elhagynak a barátaid, ha elárul a szerelmed, ha nem törődik veled a családod, ha elveszted azokat az embereket, akikben bízhatsz, egyedül leszel, mindenhol ellenségek vesznek körül. Ez a legrosszabb. És itt lép akcióba az önzők legocsmányabb faja.

-Érzések: Nevezzük őket lélektipróknak. Abból az előnyükből indulnak ki, hogy ismerik a körülöttük lévő embereket. Ismerik a félelmeiket, ismerik a boldogságuk kulcsát, ismerik az életmódjuk lényegét. Pontosan ismerik mások egymáshoz viszonyulását. Hideg intelligenciával várják ki azt a pillanatot, amikor valaki a boldogságuk útjába kerül, és az összegyűjtött információkat felhasználva mér csapást az akadályra. Nem érdekli, miről, vagy kiről van szó, bár ez a többi fajról is elmondható. Intelligencia magas, tülelem tetőfokon, empátia=0(!).

Az egyes eszközök nem zárják ki egymást. Lehet valaki hatalommániás kapzsi, vagy ravasz pénzhajhász, esetleg érzelmi alapú spion is. Nem kell feltétlenül tudatosságot feltételeznünk ezek mögött a tettek mögött, sokan nem is veszik észre, mit művelnek másokkal, és a többség nincs is tudatában saját önzőségének. Keveredhet az önzés jó tulajdonságokkal, mert az emberi lélek roppant összetett építmény a végletekig leegyszerűsített alapokon állva is. De abban a pillanatban, ahogy előtör, minden jó tulajdonságot puszta léte okán kizár. Egy önző ember legfeljebb véletlenül cslekedhet jót, de ez sem túl gyakori.
Ha már ilyen ügyesen felvázoltam, hogy milyen igen nagy probléma is settenkedik az emberi lélekben, illene megoldást is hagynom. Naiv lélekkel mondhatnám azt, hogy: "Ha az önzőség fent vázolt tüneteit véli felfedezni magában, rohanjon azonnal a legközelebbi buddhista kolostorba, és szabaduljon meg minél hamarabb a bldogság utáni vágyaitól!" Ezzel a megoldással az a baj, hogy nagyon kevesek lennének képesek rá. Én például nem. (figyelem, egocentrizmusom kidugta első hajtásait ezen cikk termékeny földjéből!) A megoldás, amit ajánlok, nem kevésbé naiv: harc. Egységben, összefogásban. Vannak ugyanis dolgok, amikkel egyszerűen nem tudnak mit kezdeni az önzők sem. Egy pankrátor alkatú sokat ér a nagyra tartott hatalmával egy falunyi ember ellenében, ahogy egy patkány sem fordít egymás ellen két igazán jó barátot. Két önző pedig nem nagyon fog össze, legfeljebb időlegesen. Miért is segítenének másokon.
Ha nincs összefogás? Úgy bizony nehézkes. Magányosan vagy párban legfeljebb annyit tehetünk, hogy pofán vágjuk az illetőt, aki puszta önzésből tönkre akar tenni valakit, aki nekünk fontos. Kétlem ugyanis, hogy egy ember bántalmazása helyes lenne, ha az csak minket zavar, ezzel magunk is az önzés hibájába esnénk. A pofán vágás esetén fennél a veszély, hogy az illető felkel, és holnap újult erővel támad. Végletes esetekben viszont csak egy megoldás marad.
"Lássuk, hogyan hat a Vigyorex a gyakorlatban": tegyük fel, hogy valaki fogja magát, és minden indok nélkül rugdosni kezd valakit, akit mi jóval értékesebbnek tartunk, mint a támadót. Fogunk egy kezünk ügyébe eső szerszámot, és úgy halántékon vágjuk, hogy betörik a koponyája, halált okozva. Minket letartóztatnak, és életünk végéig bezárnak egy olyan helyre, ahol az emberiség söpredékével kell múlatnunk az időnket. Egy emberi életnek kampec, legfeljebb munkaerejével lehet hasznos a társadalomnak. De! Hány ember lelkét és életét zúzhatta volna szét a most elintézett önző szándékosan vagy akaratán kívül? És vajon egy ilyen után meggondolja-e kétszer az utcán sétáló társa, (aki történetesen hallott a történtekről), hogy hasonlóba belekezdjen? Azonban ez sem ilyen egyszerű. Mert ki az, aki képes így feláldozni magát? Kiket hagy cserben azzal, hogy cselkvésképtelenné teszi magát? Lehet, hogy ezzel többet árt a jó embereknek, mint amennyit segít a tetvek kiiktatásával.
De vetítsük csak ki az én gondolkodásomat egy egész társadalomra, és megkapjuk az eredményt: Az akasztott holttestet, aki valamilyen bűntény miatt addig lóg a bitón, amíg valaki nem jut a sorsára, és szükség nem lesz a helyére. Ez így működött a középkorban. Ha valaki, aki önzésből másokat tönkre akart tenni, elment emellett a temetetlen hulla mellett, odaképzelte magát a helyére, és alaposan elgondolkodott. Fennált a veszélye, hogy egy önző irányítsa a kivégzéseket, de ha túlzásokba esett, ő volt a következő, aki ott lógott; így végsősoron rá is ugyanolyan hatással volt az akasztott holttest.
Végszóképpen: Ha valaki tönkretesz egy életet, nem ártana számolnia vele, hogy ezt még visszakapja. Mert a jó emberek boldogságvágya elérhet egy olyan pontot is, ahol egyszer csak rájönnek, hogy nem fognak működni a terveik, ameddig valaki tönkre akarja tenni őket. Ekkor pedig következhet az ellencsapás. És itt jön el a fordulópont, ahol elválik a jó és a rossz egymástól. Ez az a pont, ahol meg kell ezeknek a jó embereknek állniuk, és mélyen magukba nézniük: "Önzésből teszem, vagy csak szimplán így helyes?" Ha pedig ezt átgondoljuk, nem áll fenn a veszélye, hogy önzőn cselekedjünk. Mert minden ember kapott egy kis csengőt a fülébe az önzés elleni harcra: lelkiismeretnek hívják.

Mindenkinek további kellemes napot!

Mi ebben a jó?

2008-09-29T00:47:00.003+02:00

Ma este, úgy negyed tíz körül, éppen hazafelé vonatoztam. Szeretem a vonatokat, mert a buszokkal ellentétben elég csendesek. Kevesebb az egymáshoz tartozó ember, hosszúak az utak, nagyobb a sebesség, egyszóval, minden arra csábít, hogy az ember inkább az ablakból nézze a tájat. A nagy csendben pedig keveseknek támad kedvük beszélgetni. Magányos embertípus vagyok, ha tehetném, és adódna ilyen munkalehetőség, a házamból sem mozdulnék ki, kivéve persze, ha biciklizni támad kedvem.
De térjünk csak vissza a vonatúthoz. Egy kis fülkeszerű részlegben ültem, mivel a vagon másik felét egy nagy kerékpárszállító rész foglalja el. Egy egyes ülésre telepedtem, a bal hátsó sarokban; még a déli pályaudvaron csatlakozott hozzám egy ötven-hatvan éves néni, aki a bal első sarokba ült le. Érd-felső állomásnál felszállt egy fickó, úgy huszonéves lehetett, és a jobb első sarokba telepedett. Végül Sárbogárd előtt nem sokkal letelepedett a jobb hátsó sarokba egy másik néni, aki valamivel fiatalabb volt az előzőnél. Egy futó pillantásra méltattam őket, nem igazán gondoltam, hogy kommunikáció kezdődik köztünk. Sárbogárdig minden rendben is volt. Én a latin jegyzeteimet tanulgattam, a szemben lévő fiatalember egy autós magazint, a mellettem ülő néni egy napilapot olvasgatott, és a harmadik is bizonyosan jól elfoglalta magát, nem láttam rá.
Sárbogárdon átkapcsolták a mozdonyt, és ez olyan sokáig eltartott, hogy egy hölgy (kései harmincas korában járhat, és a tartásából leszűrtem, milyen elviselhetetlenül pökhendi lehet) áttipegett a szomszéd vagonból (talán ott már nem bírták elviselni), és megkérdezte, hogy nálunk van-e fűtés. Akkor pillanatnyilag nem volt. A nő odatelepedett az előttem ülő nénihez, akire nem láttam rá, és elkezdte neki panaszolni, hogy mégis milyen dolog ez, hogy ő megveszi a drága jegyet, és nem képesek fűteni, mert ő különben is megfagy, és hogy mennyit romlott a közlekedés tíz évvel ezelőtthöz képest, és a többi, és a többi. A néni sajnos csatlakozott hozzá, és elkezdte magyarázni, előbb még szelíden, majd egyre vehemensebben. A végén már az oktatásnál tartottak, és a vendégünk megjegyezte, hogy európában nálunk senki nem beszéli rosszabbul az angol nyelvet (pedig ezt a tisztet a skótok legalábbis kiérdemlik!) az idősebb hölgy pedig megjegyezte, hogy amikor anak idején kötelező volt az orosz, mennyivel jobban tudtak nyelveket az emberek (közismert tény, hogy az akkori általános oktatás színvonalának köszönhetően mostanság minden 1950 és 1970 között született ember folyékonyan, legalább középfokon beszéli az oroszt az országban)! látott egy riportot, talán a Mókus Plusz, vagy a Magilla Gorilla című, a Magyar közlönyt hírértékében megalázó bulvármagazinban, amiben fiatalokat kérdeztek meg, és állítólag nem tudták a választ arra, hogy mire is emlékezünk március 15-én. Láttam már magam is hasonló riportokat, és középkorú, illetve idősebb emberek is teljes határozottsággal vágták rá abszolút baromságokat erre az egyszerűnek tűnő kérdésre. Tény, hogy bajok vannak a közműveltséggel, de ez mindenhol probléma, nem kívánok erről beszélni.
A belépő hölgy még gyorsan leszögezte, hogy az ő lánya bezzeg szorgalmasan tanul, és ez nagyrészt a tanárok hibája lehet (úgy látszik, ebben az országban csak ő végez tökéletes munkát), majd közölte, hogy visszamegy a saját vagonjába, mivel sok csomagja volt ott, és a múltkor is ellpoták a táskáját. Relytéj, miért, valószínű akkor is ugyanilyen argoszi éberséggel őrizte. Kivonult, és azt hittem, ezzel lezárult a probléma.
De akkor a hölgy mellettem megjegyezte, hogy tényleg fűtöttek előtte. A másik, aki az imént beszélgetőpartner volt, most kifejtette ellenvéleményé, és megkérdezte a belépő kalauznőt, hogy miért nincs fűtés, és miért nem kapcsolják fel? Szegény elmondta, hogy az előző vagonban is erre kérdeztek rá (újabb rejtély: ki lehetett az, csak nem kedvenc mimózánk?). Újból elmondta, hogy ő ebbe nem tud belenyúlni, mert automata a rendszer, majd mosolyogva távozott. Ekkor megkezdődött egy szópárbaj, amivel kapcsolatban két dolgot nem találtam: a párját az emlékeimben, és az értelmét a logikámban. A két hölgy ugyanis (a mellettem lévő finomabban, a másik határozottabban) perceken keresztül ezt a jelentéktelen problémát feszegette, és ahogy lassan elkanyardott a beszélgetés szála, természetesen előkerült a szinte mindenek felett tisztelt Kádár János, aki alatt ugyebár ilyesmi nem történhetett meg. De sosem vesztették el az alaptémát, és úgy tűnt, mindegyik egyre hatékonyabb költői eszközzel akarja kifejezni a véleményét, egyikük a végén már a fogvacogásig jutott ebben. A célpont (számomra érthetetlen módon) a kalauz volt, aki persze ezt nem hallhatta. "De vakmerőn s hivatlanul elő áll harmadik": a fiatalember összecsapta az újságot, és a kalauzok védelmezésébe kezdett. Egy ideig egyet is értettem vele. Aztán, amikor a néni megjegyezte, hogy a kalauzok csak akkor vehetik át a vonatot, ha az kifogástalan állapotban van (Erről még nem hallottam, de magamban elképzeltem, ahogy a kalauz benyit egy zsúfolt vagonba, és közli: "Sajnos nem indítjuk el a vonatot, mert nem működik a fűtés, és az egyik ablakot sem lehet lehúzni.". Újabb példa a legendás utolsó mondatokra.); a fickó is kezdte elveszteni a fidegvérét, és megjegyezte, hogy ez igencsak jellemző a néni korára, egyértelművé téve ezzel, hogy ebben az esetben csk ő láthat tisztán. Nem kedvelem a tiszteletlenséget, ez pedig sajnos csúnya példa volt rá. A néni szinte kiabálva válaszolt. Hogy mit, arra nem emlékszem, mert itt már nevettem rajtuk. Bár én voltam a legfiatalabb a vagonban, mégis olyannak láttam ket, mint az óvodásokat. Amikor a fiatalember éppen ott tartott, hogy addig semmi nem fog változni, amíg mindenki csak hőbörög és senki nem mer felállni, amikor elérkezettnek láttam az dőt közbeszólni: "Hölgyeim, uram! Ne veszekejünk. Az állam nem fog gondoskodni rólunk, ezt megszokhatták volna. Elég nevetséges, hogy itt nyafogunk a fűtés hiánya miatt, miközben mindenkinek ki van akasztva a kabátja, és rövidujjúban van." Azzal felkaptam a cuccomat, és kisétáltam. A pillanatnyi csönd azt bizonyította számomra, hogy eddig fel sem tűnt nekik, hogy nincsenek rendesen felöltözve. Még annyit érzékeltem, hogy a mellettem helyet foglaló néni elneveti magát; a fiatalember pedig, kihasználva az általam nyújtott vélt kapaszkodót, tovább bizonygatja saját igazát; aztán becsuktam magam mögött az ajtót.
Átsétáltam a szomszéd vagonba, ahol savanyú pofával ült a vita tulajdonképpeni kirobbantója, mögötte pár üléssel a kalauz. Utóbbira rámosolyogtam, és köszöntem is neki. Ahogy ebből az utastérből is kiléptem, és visszanéztem, észrevettem egy cetlit. Egy MÁV hirdetőtábla vol, aminek egy nagyobb fehér részére valaki (az írásból következtetve általánosos) ráfirkantotta: "Nincs fűtés! Nyári kocsi?" Hát ennyi... 80% valószínűséget adok, hogy a felbújtó nem kezd el nyafogni, ha nem látja meg ezt a feliratot.
Nem tudom, mi a jó abban, ha valaki morgolódik vadidegen emberek előtt. Ettől őneki jobb lesz? Miért kellett ezeknek elrontaniuk a saját hangulatukat, ahogy másokét is? Bármilyen épelméjű ember leszűrte volna négy mondat után, hogy úgysem tudja meggyőzni őket. Négy ember, négy generáció, négy kultúrkör; mégis mind a saját igazát bizonyítja, ahelyett, hogy ráhagyná a másikra. Öröm látni, hogy toleranciánk ennyit fejlődött a misszionáriusok áldásos tevékenysége óta, mely cafatokra tette az afrikai és egyéb más területeken őslakos társadalmakat hittérítés címén. Hazamennek, és mit mondanak az óvodából hazatérő, makacskodó gyerekeiknek? "Okos enged, szamár szenved." Írjuk csak le százszor mi is, hátha megragad belőle valami. Hátha észrevesszük, hogy amíg mi egymáson töltjük ki a haragunkat, addig a felsőbb hatalmak úgy húznak hasznot belőlünk, ahogy akarnak. Létezik egy angol mondás, amit állítólagos rossz angol nyelvtudásom ellenére is le tudok fordítani, és így hangzik: "A hűbérúr legjobb barátja a káosz." Miközben drága utastársaim az államot szidták, mind a maguk módján, teljesen eltávolodtak egymástól emberileg, lehetetlenné téve az együttműködést, pedig úgy vettem észre, nagyon sok gondolatuk egyezett. Miért nincs nemzeti összefogás? EZÉRT! Uff, én beszéltem.

Kitárni magunkat

2008-08-03T11:57:00.003+02:00

Kezdjük talán a blog fogalmával. Amikor egy értelmes ember kitalálta, az volt a célja vele, hogy egy ember egy témához kapcsolódó mindennapos hozzászólásait egy rendszerbe vegye, hogy ez a személy azt naplószerűen vezethesse. Kiváló ötlet. Néhányan azonban egy az egyben egy internetes naplót vezetnek benne. Hangsúlyozom, ez sem probléma, ha a megválasztott téma a blogszerző maga. Csupán azzal nem értek egyet, ha valaki a komplett magnéletét kitálalja, tapasztalataim szerint erre is van néhány példa.
Hogy őszinte legyek, sokáig nem vonzott ez a véleménnyilvánítási forma. Nemrégiben két közeli ismerősöm... ez túl hivatalos.... két családtagom aktívan blogozni kezdett, és valamit magmozdítottak bennem. Elérkezettnek láttam az időt, hogy megosszam a véleményem a világról néhány olyan emberrel, akik véletlenül idetévednek.
A blogom témája az engem körülvevő világ leírása lesz az én szemszögömből. Véleményt fogok nyilvánítani ennek működéséről, és arról, mi mennyire egyezik azzal, ahogy én elképzelem. Ez is közel áll a napló fogalmához, de semmi személyeset nem tervezek megjelentetni benne, hacsak nem szükséges. Mint azt már kikötöttem, ez egy roppant unalmas blog lesz, de hát mindenkinek állampolgári joga azt én annyit alkotni, amit és amennyit akar, nem igaz? ;-)