"CONvergenciát éreztem az erőben."

Üdv!

Anime-téma, fusson, ki merre lát, és ki nem tud japánul legalább egy kicsit. Mi is az az Animecon? Keressük erre a kérdésre a választ ebben a bejegyzésben.
Lássuk, az ember fia (Nem Jézus, hanem én: armentum Dei) felkel hajnali (az apja már tíz perce úton van a munkába) fél ötkor, az előzőleg összekészített cuccát felkapja, reggelizik valami finomat, és kiszállíttatja magát a legközelebbi vonatig. Minthogy időközben értesülést szerzett két társa késéséről, ráérősen személyvonatra száll inkább a gyors helyett. Út közben átgondolja, hogy mennyire jól is döntött, hogy nem öltözött be semmilyen maskarába, és előre készülve az őrület rá gyakorolt hatásaira, Su-La-Ce "Reggeli beszélgetések Lin-csi apát kolostorában"-ját olvassa, hátha nyugalmat merít belőle. Azután megérkezik Mátyás király egykor fényes, mostanra szétrothadó fővárosába, ahol egy olyan helyre kell eljutnia, ahol legutóbb tízévesen járt. Nem probléma, szeretjük a kihívásokat. Üdvözlet a régen látott kettes metrónak, és igen, végre megint föld fölé mehetünk vele, hogy leszálljunk "Pillangó utca" megállónál, ahol még életemben nem szálltam le.
Ahogy átléped a metró ajtaját, megváltozik a világ. Sosem tudhatod, hol van a mesevilág határa, de amikor megtörténik, akkor megérzed. Általában ez néhány náladnál feszültebb rajongólány hatására következik be, mint esetünkben is. A helyzet a következő: előtte három személy sétál: egy gót-loli (nem, nem a citromfacsaró-alakú pajzsdudora miatt gót), egy pormaszkos, és egy copfos, akinek a fülhallgatójából számomra is tisztán hallhatóan bömböl a "Caramelldansen" (ami (tudtommal) skandináv származása ellenére egy jól megválasztott klippel az anime-kultúra egyik himnusza lett). Magamban megjegyeztem: "Ti sem az iparművészeti múzeumba jöttetek." Ahogy elkerülöm őket, a hátam mögött sikítva borulnak egy másik társaság nyakába, ez is megszokott dolog, csak mosolyogni tudok rajta. A sok Tudatlan meg körülöttünk csak bámul, és félnótásoknak hiszi őket."Ritkán hallasz ilyet, mi? Gyere gyakrabban templomba."
Még egy tizenöt perces séta, két fölösleges úton átkeléssel, és itt is vagyok. Egy posztmodern anime-templom, tele fanatikus hívekkel. Két kígyózó sor, azt is művészet megállapítani, hogy melyikbe kell állnom. Hát, jöjjön, aminek jönnie kell, sorban állás. A sor csak néha lépeget, köszönhetően a rendszeresen megérkező barátoknak. Ha egy barát a sorban áll, akkor egy egész kis csapat csatlakozhat hozzájuk. Senki nem szól érte. Ha valaki megtenné, őt néznék ki érte. Itt senki nem rohan, és mindenki boldog. Kikapcsolódni jöttek, és ezt nem tévesztik szem elől. Előny, ha egy ötezer fős társaságban mindenki barát. Komolyan, a legmogorvább emberek az árusok, pedig ők is kitesznek magukért. (Ezt visszavontam, a biztosnágis ogrék a legmogorvábbak.)
Ennek ellenére a helyzet egy hétköznapi halandó számára elviselhetetlen, sőt, kifejezetten ijesztő. Kicsit még én is megijedtem, ahogy egymagamban, levágott hajú Sámsonként tartottam a frontot. Az ember körül nyüzsögnek a nindzsák és a halálistenek. Mellettem egy démonkutyának öltözött lány hozza vissza a gumicsirkét barátainak. Vannak, akiket pórázon vezetnek, vannak, akik háromemeletes kaszát pörgetnek. Egyik leányzó visítva rohan magasba tartott karddal egy érkező felé, de aztán a nyakába borul, egyértelművé téve, hogy a sikítás az öröm jele volt. Mindenesetre furcsa látvány, ahogy Ichigoként átöleli Gint, mivel a két szereplő éppen most vívja halálig tartó párbaját a Shounen Jump-ban (Ha nem értetted, nem nézz utána, túl sok gürcölés ;-) ). De az itt lévők jól érzik magukat, és még egy magamfajta antiszociális is elvegyül annyira, hogy a PeCsa és a Hungexpo közti különbségeket ecsetelje újdonsült ismerőseinek (fogalmam sincs, kik voltak).
Közben észrevétlenül másfél óra alatt megszerzem a jegyeket, és indulok ki két fogadott társam fogadására. (Ebben a tagmondatban valami nem stimmelt...) Ehelyett megérkezik két Catus Sapiens Feminis (macskalány), és én ennek nagyon örülök, ugyanis hihetetlenül jól áll nekik az öltözék (Kár, hogy nem maradt kép róla.). Na, út közben hallgatom a félig magántermészetű, félig animés beszélgetést, na meg a környékbeli munkások füttyeit (nekik is bejön a macskafarok...); és visszaérkezünk a bejárathoz. "Out of the frying pan, and into the fire!"
A con a Pecsában egy nagy tömegnyomor volt, ahol az oxigén hiánycikk, és nem jut be mindenki. Itt több, jól elszeparált tömegnyomor, ahol a köztes tereken van levegő, és el is fér mindenki. De valahogy ettől az egész szétesik. mindegy, szóval vannak előnyök és hátrányok, szerencsére az emberek nem változnak. Kb. fél órába telik, mire mindenki feloldódik, és mint a veszett muslincák, végigkeringik a napot. Én egy ideig sétálgatok, próbálok szívem kedvese mellett maradni, mint egyetlen biztos pont mellett ebben a kaotikus világban (jó, az "Uchiha Sasuke egy buzi." a másik, ebben a helyzetben sokkal otthonosabban mozgó alapigazság), de rövidesen szétválunk, le kell ugyanis bonyolítanom egy másfél éve húzódó üzletet, amire két hónapja készülök anyagilag. Bütyök nem változott, pedig megjárta Belgiumot az elmúlt hétben, beszélgetünk egy adagot, aztán néhány mangával gazdagabban térek vissza. Innentől kicsit kiesek a káoszból, pár órán át őrzöm a cuccokat, amíg a két macskalány fel-alá cikázik. A hely persze rám is hatással van, egy óra múlva már Haineko kritikus Rangiku-hiányának felszámolására harsányan felkiáltok: "MATSUMOTOOO!!!", beszakítva ezzel szívem kedvesének dobhártyáját. Eszembe jutott a reggel olvasott könyv, és úgy éreztem, hirtelen az irántam érzett tisztelettől vezérelve ő is képes lett volna a fejemhez vágni egy sámlit.
Az idő eközben haladott sietve, a felfokozott hangulatú mangaolvasás közben megfeledkeztem a vékonyodó ózonrétegről és arról a tényről, hogy szegény tarkóm három éve nem látott napfényt, így sikerült rákvörösre változtatni formátlan nyakamat.
Az antiszocialitás ideje lejárt, vacsi után irány a vetítés! Aminek időközben vége, de legalább egy tombolasorsolást megnézhettünk, ahol egy megszállott rajongó sikerrel kunyerálta el az egyik főnyereményt a szerencsétlen nyertestől ("A kedves fiúk hoppon maradnak"). Az afterparty valahogy olyan hangulatú volt, mintha csakis a japán Josh és Jutta számait válogatták volna be, nem is maradtunk sokáig. Kivonultunk a Kőbány-kispesti pályaudvarhoz, ahol a domináns etnikai kisebbség is képviseltette magát, mi viszont féltünk. Féltünk, mert újra idegenek vagyunk a világban, akikbe bárki agresszív beleköthet, mert mások vagyunk, és ez társaim külsején is tükröződik. Ez az a másság, amit nap mint nap elrejtünk. Ha tudják is rólunk, nem beszélhetünk szinte senkivel róla, mert nem értenék meg.
Hogy mit? Milyen belépni egy másik világba, milyen óvodásnak lenni huszonévesen, milyen bizalmas viszonyba kerülni valakivel egy másodperc alatt, milyen szeretettel kinevetni másokat, milyen útbaigazítást kérni egy vaknak öltözött embertől, milyen megkeresni a régi barátokat, és minden kötöttség nélkül együtt sétálni és ismét szétválni velük, és milyen tökéletesen eltáncolni egy koreográfiát a szürkületben egy mp4-re. Milyen, amikor a rajongásod tárgya betölti a környezeted, milyen, amikor egy kis Japán keletkezik Budapest szélén. A legfurcsább, hogy ez az egész spontán alakul ki, egy közös akaratra. A szervezők megteremtik a feltételeket, néhányan meg is szedik magukat rajta. De ami igazán fontos, amitől eljönnek az emberek, és amiért egyedi lesz az egész, az valami végtelenül természetes és csodálatos, mintha több ezer szív egyszerre verne.
Mindazoknak, akik azt mondják, hogy rossz hatással van az anime-kultúra a gyermekeik neveltetésére, javasolnám: 1: A korhatár az korhatár. 2: Tudom, hogy kevés a pénz, de néha azért illik foglalkozni azzal is, amiért dolgozunk. 3: Egyszer jöjjenek el egy ilyen rendezvényre. Amint az első félelem elillan, hamar megmutatkozik, milyen fából faragták ezeket az eltorzított világnézettel rendelkező embereket. Vagy... talán most már az is rossz dolog, ha valaki tud felhőtlenül boldog lenni. Ezt már nem tudhatom.
"Menjünk hazaaa!!! YUSUUUUUKKEEEEEEEE!!!"

Szeretet és béke!

"Azt nemtom', de a Songokú az mindekit széccsinál!"

Üdv!

Az anime-kultúrkör populáris elemeit feldolgozó bejegyzésciklusom második bejegyzése, jelenlegi célpontom: Dragon ball. (Az előző figyelmeztetések most is élnek.) A sorozat üstökösszerű tündöklése és gyors pusztulása aa magyar rajzfilmek közül immár tíz éves emlék, a nálam fiatalabb korúak számára felidézhetetlenül régi történet. Mostanra lecsillapodtak az ellenzők, részint mert immár kulturált keretek közt megtanulták a shounen(=fiús)-animék világát is helyén kezelni, részint mert rég volt. A sok anime-mazsola azóta is úgy beszél róla, mint az anime-kultúra alapkövéről, holott japán (ferde-)szemmel nézve csak egy a sok közül. A címben szereplő idézet egy korabeli humorműsor szüleménye, egész jót nevettem rajta, de sajnos a sorozat irányába támasztott komoly ellenszenvet tükrözte és népszerűsítette.
A manga Akira Toriyama munkája, aki a maga viszonylag egyszerű stílusában egy igen hosszú és tartalmas művet hozott létre. Az anime három részre tagolódik: Dragon ball, Dragon ball Z, Dragon ball GT. Az első történet a főhős felcseperedéséről szól (tizenegy/két éves korától nagyjából húsz éves koráig), a második egy űrben játszódó Sci-fi-vé változtatja az egész sorozatot, a harmadik pedig valami meghatározhatatlan szörnyedvény, ahol kevés sikerrel megpróbálnak visszatérni az elsőhöz (ez történik, ha a mangától függetlenül próbáljuk folytatni az animét. :P) A magnát sajnos eddig csak ötven fejezet hosszan tudtam olvasni (lassan lopják, hiába...) a mozgóképes verzió részei közül nekem csak az első sorozat tetszett, úgyhogy erről fogok most írni (ezzel a rajongók többsége ellen vagyok, de őszintén az én véleményem, hogy kutyát nem érdekel a sok hülye földönkívüli, tekintve hogy milyen bűn idiótává, unalmassá és öncélúan erőszakossá teszik a sorozatot).
Lássunk némi alapvető információt, és ezek hátterét! A Dragon ball világa egyértelműen fiktív. Az épületek egy része középkori jelleget tükröz, de jelen vannak a jelenkor hatalmas városai is. A technikai fejlettség magas: az űrsiklók egy gombnyomásra előugranak egy kapszulából, a rossz fiúk gépfegyverekkel és sugárvetőkkel hadonásznak, és értelmes gondolkodásra képes androidokkal is összefuthatunk. A főszereplőink nagy része azonban mintha egy más korból származna (nem is igazán érintkeznek egymáson kívül senkivel). A főszereplőnk, Son Goku, például egyenesen mitológiai alak, méghozzá egy XVI. szd-i kínai regényből származik, ahol Sun Wukong névre hallgatott, és egy majomistenség volt, amolyan bajkeverő, aki még a halhatatlanságot is úgy lopta el magának. Itt viszont látunk egy tizenkét éves fiúcskát, aki hihetetlen tehetséget mutat a harcművészetek irányában (puszta kézzel hasítja a fát), és olyan naivitással tekint a világba, hogy az már szinte fájdalmas. Gyökereire csak majomfarka emlékeztet, na meg egy különös és veszélyes képessége, amit a telihold hív elő (keverjük egy kicsit a vérfarkasokkal kedves adaptív japán kollégák :D ) .
A cselekmény felépítése egyszerű, a hosszúsága folytán mégis sok kaland belefér. Három harcművészeti torna az alappont, az előttük illetve utánuk eltelő időben főhősünk járja a világot (az első sorozat folyamán szinte végig az ő útjait követjük), edzi magát, és segít az embereken, akik az útjába akadnak. A történetnek fontos momentuma még az úgy nevezett sárkánygömbök (magyar ford.: kristálygömbök) felkutatása, amelyekből összesen hét van, és amennyiben valaki összegyűjti őket, megjelenik a nagy sárkány, aki képes teljesíteni a megidéző egy kívánságát (szintén keleti hiedelem, mely szerint a sárkányok varázsereje a gyomrukban lévő gyöngyből származik). Az alapszerkezet így a következőképp néz ki: gömbkeresés-torna-gömbkeresés-torna-gömbkeresés-torna-lezárás. Így eléggé unalmasnak hangzik, de minden egyes tornának és gömbkeresésnek más előzménye és más tétje van, így én magam is csak utólag jöttem rá erre az egyszerű szerkezeti alapra.
Útközben renegeteg barátot szerez, akik mind-mind egyedi jó és rossz tulajdonságokkal ellátott szereplők. Az első, akivel összefut (és akivel kalandja elkezdődik), Bulma, a jó műszaki érzékkel megáldott gazdag lány, aki elhatározza, hogy egy megfelelő fiút kívánjon magának. Legjobb barátja, Krilin, aki eleinte mint riválist kezeli őt (szegény hamar elmarad főhősünk mögött),hihetetlen aranyos szereplő, aki folyamatosan a nagyképűség és az önbizalomhiány között lavíroz, de végig a jó szándék vezeti kis szemétkedései ellenére is. Kettejük közös edzője Zseniális Teknős (Muten Roshi), aki egyik oldaláról a klasszikus "harcművészmester" (az első két hónapban csak olyan feladatokat végeztet a fiúkkal, mint a tejkihordás, vagy a földművelés, amit ők nagyon utálnak, de utána örömmel tapasztalják, hogy igencsak megerősödtek ettől), másikról pedig egy osztályon felőli perverz, ami számos poént eredményez a történet folyamán. A jó öreg két alkalommal álruhába is öltözik, hogy titokban szembeszálljon tanítványaival, nehogy azok túlságosan elbízzák magukat, és lankadjon a lelkesedésük az edzésben. rengeteg szereplő feltűnik még, mint Yamcha, a jóképű harcos, aki retteg a lányoktól; Chaos, az arckifejezéseket teljesen hiányoló folyton gúnyolódó kis manó; Ten-Sin-Han, egy eleinte igencsak gonosz háromszemű harcművészeti megszállott; vagy akár 8-as, a gyáva harci robot. Ők négyen eleinte mind ellenségnek tűnnek, aztán Goku, többször legyőzésük után, baráti jobbot nyújt nekik, és lassan ők is belátják, hogy az önzésük feladása a helyes út a boldogság felé.
Persze vannak gonoszaink is. Ők többnyire a sárkánygömbök megszerzésével próbálnak világuralomra jutni (kivétel Zseniális Holló, aki a bátyjáért, és Ifjú Sátán, aki az apjáért akar bosszút állni), a jóindulatú Goku pedig valahogy mindig beléjük botlik, és megakadályozza őket ebben. Ilyen Pilaf császár, akinek két alattvalója és egy kastélya van összesen, de még azt is elpusztítja saját kétbalkezessége folytán (ő a jópofa gonoszunk). Ilyen a Vörös Szalagrend Hadserege (ki ne hagyjuk a Szalagrendet, mert beüt a kánya) is, amely hatalmas arzenállal készül parancsnoka számára összegyűjteni a gömböket, mígnem Goku puszta kézzel (na jó, van egy botja is) elpáholja őket. Idővel megjelenik Zseniális Teknős mester riválisa is, Zseniális Holló, aki jól képzett tanítványait próbálja régi riválisának tanítványai ellen hangolni, de végül is kudarcot vall. Aztán persze megérkezik az elemi gonosz is, akit egyszerűen Sátánnak neveznek, és úgy született, hogy a Mindenható kiűzte magából az összes gonoszságot, ami egy testbe koncentrálódott. Ő ugyan még elbukik, de majd a fia jelent komoly kihívást hőseink számára.
A cselekmény alatt Goku felnő. Az egész sztori köré összpontosul, és a legtöbb shuounen-animéhez hasonlóan eposz jellegű, ha szabad egy ilyen idegen műfajhoz hasonlítanom. Az egyes tornák egymástól három évre vannak, ez alatt az idő alatt mindig sokat erősödik, és rengeteg emberen segít. Mindenki irányába jóindulattal viszonyul, sokszor azt is későn veszi észre, hogy meg akarják támadni (szerencsére nem egy törékeny alkat); és a sorozat végén sátánian gonosz ellenfelét is megmenti a biztos haláltól, amivel még őt is gondolkodásra készteti, és a későbbi történetben már mint a jó oldal segítője tűnik fel. Sokszor kell mesterei tanítására hagyatkoznia, hogy túljusson a próbatételeken, és pár alkalommal eltávozott nagyapjának emlékei mentik meg az életét. Rengeteget nevet, és tudatlanságával is sokakat megnevettet (első nagyobb harcát egy autóval vívja, aminek romjai alól kibújó illetőt egészen addig ellenségesen méregeti, amíg meg nem tudja róla, hogy lány, onnantól udvarias vele). Közben persze a szerelem is rátalál, egy ijesztő külsejű de alapjában lágyszívű démonkirály roppant aranyos és csinos, bár kissé hisztis lányának képében (tizenkét évesen elígérkezik neki, és amikor a lány húsz évesen rátámad, hogy miért nem tartotta be az ígéretét, közli, hogy fogalma sincs, mi az a házasság, de ha már így alakult, persze tartja a szavát XD). Sosem cselekszik gonoszságot, ami megerősítést is nyer azáltal, hogy egy varázsfelhőn lovagol, amit csak a tiszta lelkűek tudnak megülni (rajta kívül ketten a sorozatban). Bámulatos erejét és harcművészeti tudását használja arra, hogy jobbá tegye a világot, és megvédje azokat, akik megérdemlik. Bár barátai mindig mellette állnak, élete nagy csatáit mindig egyedül kell megvívnia, és rendszerint komoly erőpróbát jelentenek neki.
A történet kiborítóan naiv, úgyhogy csak azoknak tudom ajánlani, akik szeretik ezt a stílust. A rajzolás jócskán elavult, de nekem mindig is tetszett. A humor olyasmi, mint a rajzolás. Mostanra teljesen máshol tartanak, sokkal kiforrottabb az animék világa, de még mindig nosztalgikusan tekintenek vissza erre az időszakra (ez olyasmi mint a vasútnak a gőzvonat). A közönség körében igen ünnepelt alkotásnak számított a maga korában, saját kategóriájában a Yu Yu Hakusho taszította le a trónról, az is csak jó idő után. a legfőbb kritika, ami hazánkban érte (az értelmetlen erőszak hegyekben áll), az első sorozatra semmiképp sem igaz, különösen, hogy a főszereplő homlokegyenest más irányvonalat képvisel. A másik kettő sorozatra már inkább passzol a leírás de figyelembe kell venni, hogy nem úgy kell kezelni az animéket, mint az Európában gyártott rajzfilmeket. Ez egy fontos lecke volt, és tanultunk belőle (lásd: A+ majd később Animax csatorna)
Mindenkinek köszönet, aki eddig kibírta, a következő témám semmiképp sem lesz animés. ;-)

Naruto... menekül már valaki? :)

Üdv!

Elnézést a szokatlan címválasztásért, és azért is, mert eltérek az általános témáimtól. De leginkább azért kérek elnézést, mert tesztalanynak használok minden balsorsút, aki még sziporkázó egyéni stílusom, és színpompás témaválasztásaim ellenére is veszi a fáradtságot, hogy magához vegyen egy keveset gondolataimból a világháló ezen félreeső zugában. Meg szeretném próbálni, milyen az, amikor valaki értelmesen próbál írni egy populáris témáról. Eddig három stílusban olvastam megnyilvánulásokat róla:
-Hivatalos: a legritkább, leírja a fő jellemzőket, nem könyörül a gyengeségeknek, kiemeli a jó vonásokat (keveset talál), és egy ajánlót vagy intést rögtönöz a végére.
-"Rabid": "Agyamentülállatkirálytutkószupermindenekfeletti istencsászármindenhatóhúdeextráraszupersorozat mostazonnalnézdmegtetudatlansegg" Szerintem. :D
-Piszáklódó: "Namámilyenezmábuziseggnarancssárganindzsásgázkézmutogatósbigyóizé lyáójigéjboyhogyisvanezabaromságmán" Szerintem.
A célom, hogy leírjam a SAJÁT véleményem, mentes legyek az érzelmi kitörésektől, ne kerüljek egyik csoportba sem. Ja, igen, és hogy megmutassam, én mit tanultam ebből a történetből. Eddig. Kérem, aki előre érzi, hogy eza téma untatni vagy bosszantani fogja, távozzon, tökéletesen meg tudom érteni. :) (Utolsó figyelmezetetés: Nem viccelek, átkozottul hosszú és unalmas lesz!!!)
A mai témánk egy anime (Japán egyedülálló sítulú rajzfiljeinek közös megnevezése; jellegzetesség: nagy szemek, flexibilis karakterrajzolás, aktív érzelmi háttér). A "Naruto" címet viseli, és meglehetősen közismert. A népszerűség egyik fő oka, hogy az eredeti japán mellett angol és spanyol nyelven is készült szinkron hozzá; mindezt persze kellő (vagy túlzó) mennyiségű marketing támogatta meg. Míg az előbbiek egyszerűen nem hajlandóak a sajátjukon kívül másikakat elismerni; a másik csoport nem szokott hozzá az ilyesféle kultúrsokkhoz. Istenkém, bejött, van ilyen.
A magna (egyedi japán képregénytípus), amelyben a történet először formát nyer, Masashi Kishimoto műve. Róla csak annyit, hogy az ikertestvére is mangákat rajzol, szóval nem egyedi az elmebaj. :-) Az alapkoncepciónak: címszereplőnk Uzumaki Naruto (ford.: Spirális Örvény XD, vezetéknév és keresztnév a magyarral azonos sorrendben, végre egy nem-indogermán történet!) árva egy olyan világban, ahol a faluba szerveződött nindzsaklánok (bérgyilkosokból szerveződött szövetségek) a világ csaknem egyetlen hadereje. Megbízásból harcolnak, természetesen mindig a saját országuk hadseregét erősítik, ha egyszer háború van. Nem hangzik gyerekmesének, mégis eleinte úgy indul. Valahol a színfalak mögött az (eredeti, nem könnyített angol verzióban) igencsak véres történet nagyon is naiv, kivívva ezzel a legtöbb ellenző ellenszenvét.
Lássuk a szituációt: itt van ez a szerencsétlen srác, aki semmit nem tud a felmenőiről, nincs egyetlen barátja sem, ráadásul még hihetetlenül tehetségtelen is. Mindennek tetejébe még egy jótét lélek belezárt egy démonrókát is, hogy biztosan mindenki féljen tőle, és egyedül maradjon. Elképesztő akaraterő fejlődik ki benne tizenkét éves korára, azaz történetünk kezdetére. Elhatározza, hogy azzal áll bosszút az őt körülvevőkön, hogy mindegyiknél erősebb lesz. Semmi más célja nincs ezzel, csak hogy megmutassa, mire képes. Ahogy halad előre a történet, rengeteget változik, és ezt elsősorban azoknak az embereknek köszönheti, akikkel kalandjai során találkozik. Nos, rövid időn belül belekerül a nindzsák kegyetlen világába, és összefut néhány jó baráttal, és számos ellenséggel. A következőkben róluk (néhányukról) fogok írni. Csak a vele egykorúakról beszélek majd, mert velük kapcsolatbantaláltam érdekesnek a dolgok alakulását.
Uchiha Sasuke: Naruto csapattársa (három fős a csapat), a legendás Uchiha klán egyik utolsó leszármazottja. Őstehetség, az évfolyam legjobb diákja, a legtöbb lány odavan érte, a legtöbb fiú irigyli, mégis folyamatosan komor. Valójában ez az áldottnak tűnő fiú keserű és boldogtalan. Lehetett hat éves áfával, amikor a bátyja az egész klánját lemészárolta, csak őt hagyta életben. Két célja van az életében: elpusztítani a bátyját, és újjáépíteni a saját klánját. Ahogy a történet előrehalad, elhagyja a faluját, a nindzsavilág leggonoszabb hatalmaihoz fordul (konkrétan elkezdi végigjárni őket), hogy elég hatalma legyen a bosszúja beteljesítéséhez. Mostanra túl van a bátyja megölésén, de nem képes megállni. Keresi a bosszúja célpontjait, és soha nem ügyel a saját biztonságára. A viszonyuk Narutoval több, mint érdekes: egymás legjobb barátai, egymás riválisai, és egyben egymás tökéletes ellenpontjai. Amikor elhagyja a falut, Naruto esküt tesz harmadik csapattársuknak, hogy visszahozza. Nem tudni, melyikük az erősebb, és az Iliász óta közismert késleltetés ékes példáját követhetjük végig kettejük konfrontációja kapcsán immár kétszáz képregényfejezet óta. Minden valószínűség szerint kettejük összecsapása lesz a sorozat tetőpontja. Sasuke minden olyan dolognak a képviselője, ami rossz irányba vihet el valakit.
Haruno Sakura (ford.: Tavaszi Cseresznyevirág) : A csapat harmadik tagja. Az egész életét eddig egyetlen dolog határozta meg: az előbbi figurába szerelmes. Persze a főszereplőnk meg belé szerelmes, így elég sajátos szerelmi háromszög alakul ki. Sakura a történet elején minden szempontból gyenge. Ezen nincs mit szépíteni. A csapattársai tetteiből meríti a bátorságot, amivel lassan megtanul hasznosnak lenni azok számára, akik aggódnak érte, és egy idő múlva azt is eléri, hogy a régi riválisa, akire mindig felnézett, a segítségét kérje a tanulásban (amikor tanulásról, iskoláról beszélünk, szigorúan mágiáról és harcművészetekről van szó). Mostanra belekeseredett a szerelme elvesztésébe (talán ez rosszabb, mintha meghalt volna), és lassan eljut addig a gondolatig, hogy nem védheti többé szerelmét, aki áruló lett, és fel kell oldoznia Narutot az esküje alól, külöben őt is elveszíti. Sakura tetteit mindig a szeretet vezérli, lelke mélyén mindig is egy kislány, és mindig hisz benne, hogy a dolgok megjavulnak.
Gaara (Halál): Na, ha eddig tragikus sorsokról beszéltünk, elértünk a mélyponthoz. A srácba egy nagy hatalmú homokszörnyeteget zártak. Éppen ezért egy egyedi védőmechanizmusa van: újszülött kora óta bármilyen rá irányuló támadást akaratán kívül hárít a környezetben lévő homok. Visszaemlékezéseiből megtudjuk, hogy ez a homokburok elpusztította az anyját a születése közben (nem szeretném elképzelni a jelenetet). Egy ideig a nagybátyja nevelte, akihez nagyon kötődött, de amint az megbízást kapott a fiú megölésére, azonnal megpróbálta végrehajtani, persze a homokförgeteg elpusztította őt is. Gaara ebben a pillanatban döbbent rá, hogy az ő feladata szenvedést okozni, mivel másra (úgy hitte) nem is képes. Mindez addig tartott, amíg nem találkozott Narutoval (aki hasonló cipőben jár, csak éppen neki egy kilencfarkú tűzróka az albérlője), aki a barátai védelmében megvívott vele egy élet-halál harcot, és sikeresen ráébresztette vele Gaarát, hogy vannak értékek az életben, amiket érdemes megvédeni. Gaara mostanra eljutott addig, hogy az ellene kiálló Sasukének felajánlja a visszautat a fényhez. Igazság szerint ő azt képviseli, hogy mindig van visszaút, és senki sem született gonosznak.
Nara Shikamaru (Ha Szarvasfiú): Különös figura, még csak nem is főszereplő. Történetünk kezdetén az egyetlen tulajdonsága: lusta. 200-as IQ-ja ellenére sem képes megfelelő eredményeket produkálni, mert kényelmesebb aludni egy fa alatt, mint gyakorolni... Aztán a nyakába szakad a felelősség. Elköveti ugyanis azt a hibát, hogy egy vizsga idején nem hagyja magát legyőzni nőnemű ellenfeleitől, így kiderül, hogy jó képességei vannak, ha tervekről van szó. Megkapja első küldetéseit, mint csapatvezér. Ez kihat egész életére. Elkezd felelősségteljesen gondolkozni, és jelenleg a korosztályának legkomolyabb tagja. Amikor legutóbb ügyködött, elpusztított egy ellenfelet, aki korábban azt is túlélte, hogy lefejezték, és persze nagyságrendekkel erősebb volt nála. Különös jellemfejlődését minden valószínűséggel annak köszönheti, hogy a rajzoló kedvenc szereplője. ^^"
Rock Lee (No comment...): Lee az a figura, akihez képes Naruto elbújhat tehetségtelenség terén. Az eddig felsorolt szereplők mind bírtak valamiféle varázserővel (Shikamaru az árnyékok segítségével képes béklyóba kötni ellenfeleit, Sakura kiválóan gyógyít, Gaara a homok ura, Sasuke képességei jórészt a tűzhöz, és hipnotikus erővel bíró szemeihez kapcsolódnak). Ő képtelen mozgósítani belső energiáit, ezért elhatározta, hogy olyan szintre fejleszti harcművészeti tudását, hogy még így is egyenrangú legyen a harcban "tehetséges" társaival. Legfőbb célja, hogy egyszer legyőzhesse csapattársát és egyben legjobb barátját, Hyuga Nejit. Ha tartósan követjük a történet fonalát, el kell ismernünk, hogy Lee képes megfelelni az önmaga által támasztott követeléseknek; meg kell hagyni, nem egyszer az életét kockáztatja ezért a célért. Olyan, mint egy fegyver nélküli katona a csatában. Lee fő erőssége a kitartás, ez határozza meg egész jellemét.
Hyuga Neji (Nap Spirál): Újabb tragikus sors készenlétben, de ez a nindzsák világa. Neji klánja kegyetlen szabályokra épül. A lényeg az elsőszülöttek, így a tiszta vérvonal védelme, így a család "kevésbé értékes" tagjait az uralkodó családtagok speciális mágikus béklyókkal látják el, megakadályozandó a lázadást, és persze az alárendelt családtagoknak kötelességük életüket áldozni a család fő ágának védelmében, ha úgy hozza szükség. Neji apja is így járt, az ikertestvére helyett kivégezték a falu és testvére megmentésének érdekében (feleslegesen). A gének különös játékaként azonban a fiúban erősebben van jelen a család vérvonalának minden pozitív tulajdonsága, mint a család főágának bármely tagjában. Neji történetünk elején a sorsával küzd, mint a kalitkába zárt főnixmadár. Naruto tépi el kizárólag az elméjében létező láncait, azzal, hogy sikerült legyőznie a nála sokkal erősebb Nejit; ezzel Neji értelmezésében "legyőzi a sorsot". Neji innentől nem hiszi többé, hogy a jövője megváltoztathatatlan. Mindezek ellenére Neji továbbra is elfogadja a sors döntéseit, és zokszó nélkül elvégzi, ami feladatot az élet rászab.
Hyuga Hinata (Nap Fénye): Neji unokatestére, ugyanazon család főágából, szinte minden tehetség nélkül. Halkszavú, gyenge lány, az apja gyakorlatilag kitagadja, mert nem képes megfelelni a család kemény elvárásaink. Hinata valószínűleg feladná, ha nem lenne a faluban Naruto, akire világ életében felnézett, mert képes küzdeni a sorsa ellen, és akkor is feláll, ha századszor taszítja földre a világ. Így viszont lassan összeszedi magát, és lassan megtalálja azt a harcstílust, ami megfelel adottságainak. De ami ennél is fontosabb, megtalálja a saját bátorságát. Naruto iránt érzett tisztelete persze lassan szerelemmé növi ki magát, ez már majdnemhogy mellékes a történet szempontjából. Hinata elsődleges erőssége a hit, ebből meríti erejét. Hisz önmagában, hisz a társaiban, hisz Narutoban, még az unokatestvére szabad akaratában is, aki kis híján megöli dühében, amikor ezt közli is vele.
Naruto Uzumaki: Nos, a főszereplő a végére. A bajkeverő kölyök a történet folyamán lassan férfivé érik. Jelenleg persze még csak tizenhat-tizenhét éves, de már nagyságrendekkel komolyabb, mint eleinte, ami nem is csoda az őt ért hatásokat figyelve. Számos esetben harcolnia kell újonnan szerzett barátjaival, mégpedig életre-halálra. Ja, igen: mind a mai napig nem ölt meg senkit, pedig rengeteg harcon van túl, és pillanatnyilag a falu legerősebb harcosa, amiből következik, hogy a legerősebb ellenfelekkel is kerül szembe. Amint láthattuk, a világ, amiben él, meglehetősen kegyetlen. Megesküdött, hogy ezen változtatni fog, és békét hoz a világba. Az ő ereje az akaratában rejlik, amivel mindig jót akar tenni. Az akaratában, amivel szembeszáll a nálánál erősebb csapattársával, hogy megvédje azt önmagától; amivel kis híján megölt barátja vérébe markolva bosszút esküszik a nála szintén sokkal erősebb ellenfelének, hogy a végén még az ellenfelét mentse meg saját őrületétől; amivel a mestere gyilkosának szemébe mondja, hogy nem képes őt megölni, bármennyire szeretné; vagy éppen ötödször áll fel vert helyzetből, hogy bebizonyítsa, nem vesztes. Hogy miért rohangál narancssárga dzsekiben üvöltözve? Mert nem nindzsa. és nem is akar az lenni, ha ehhez kegyetlenné kell válnia.
Szándékosan nem ejtek szót a komolyabb csatákról, és a viszonylag jó rajzolásról. Nem vagyok rajzoló, nem vagyok katona. De ember vagyok. Érdekes karaktereket fedeztem fel a történetben, ezért követem továbbra is mind mangában, mind animében.
Amikor először hallottam róla, azt mondtam: "Na, megint egy baromság, majd megnézem, milyen, ha levonult a mánia." Úgy is volt, vártam másfél évet, és elkezdtem nézni a sorozatot, majd olvasni a képregényt. Találtam benne valamit, ami tetszett. Egyszerűen tetszik, úgyhogy csak figyelemmel követem, néha utánaolvasok dolgoknak, amik ezzel kapcsolatosak. Persze nem vagyok elfogult: nem tetszik, hogy az animét olyan szinten telenyomták a mangából kimaradt részletekkel, hogy lassan filler-túladagolásban fog kimúlni, és nem tetszik a túlzott hírverés sem körülötte. nem is lesz a kedvenc sorozatom, akármilyen jól is fejezik be. De ettől függetlenül a történet érdekes marad (számomra legalábbis).
Tudom, hogy senkinek nem keltettem fel az érdeklődését, és az előítéleteket sem töröltem el, de talán megmutattam egy kicsit más perspektívából egy roppantul elcsépelt dolgot. Köszönöm azoknak, akik végigolvasták.

Jó éjszakát mindenkinek!