Pogány és szent

Üdv!

Nincs koncepcióm, hogy mit fogok most írni, a cím is ex has eredetű, egy nagyon kedves barátom egy tegnap esti gondolatából származik, ami nagyon megragadott.
A szünet nem éppen úgy telik a családom számára eddig, ahogy terveztük, de akikért aggódom, látszólag egyre jobban vannak, idővel bizonyára én is úgy leszek, ha nem, hát hamarabb szabadulok. :D (Megtévesztő a gyengesége miatt, de ez egy vicc volt. XD) Ha valaki a részletekre kíváncsi, Zéta blogján megtalálja a választ. :)
Karácsony, karácsony... sokat lehetne írni erről is, de úgy gondolom, mindenki egy kicsit el van telve már az ünneptől. Annyit azért elmondanék, hogy egy fa kivágása nélkül, néhány ágának kevssé fájdalmas elcsenésével is csodálatos karácsonyi hangulat állhat elő, idehaza leteszteltük, immár többször is. ;) Ne öljétek a fákat, legalább rituális okból ne, így is gyorsabban fogynak, mint azt megengedhetnénk magunknak. Védd a fákat (egyél hódot!; ha még valaki nem futott volna össze ezzel a nagyszerű viccel. :D).
El is felejtettem elnézést kérni a hosszú szünetért. :) Ne haragudjatok, indulatoktól és unalmas napoktól zsúfolt időszakom volt. Én ugyan még életemben nem unatkoztam egy pillanatig sem, de szerintem ti sok elfoglaltságomat unalmasnak találnátok, ezért inkább nem untatlak titeket vele.
Talán eggyel mégis, mert eléggé elgondolkodtatott. Nemrégiben önimádat vádja ért a blogom miatt, már csak ezért is esedékes volt egy hosszabb szünetet tartani; habár a vádlómnak szerintem mindegy; inkább annak örülne, ha abbahagynám, de leginkább annak, ha felakasztanám magam, ahogy ezt közölte is velem. :D Félelmetes, egyes emberek miket nem képesek a másik fejéhez vágni, ha úgy érzik, sérül a becsületük, vagy alaptalanul vádolják őket. Azt hiszem, minden embernek megvan a maga "ingerzónája" (nem hiszem, hogy létezik ez a kifejezés, innentől az emberi jellem azon részére fogom használni, ahol legkönnyebb felbosszantani valakit); és én nagyon csúnyán belenyúltam az övébe, meg kell hagyni, tudatosan, ugyanis ő is ezt tette az enyémmel (azt hiszem, minden visszatérő olvasóm tudja, nálam ez mit jelent ;) ). Furcsa dolog tud lenni a konfliktus. A következmények nagyon könnyen túlhaladják az elszenvedett sérelem mértékét. Ha nem torkollik maradandó sérülésbe, azt kell mondjam, egészséges dolognak tartom két ember közt. De meglepően könnyű maradandó sérüléseket okozni akár olyanoknak is, akiket nagyon jól ismerünk, akár szándék nélkül is. Ezért mindenkit fokozottan óva intenék mindenféle emberi konfliktustól. Nem kívánok álszent lenni, van, amikor szükségesnek tartom, vagy egyszerűen csak nem mérlegelem a szükségességét (ebben az esetben például, ha csak az említett személy és a magam viszonyát nézem, egyértelműen én voltam az agresszor), de azt hiszem, van egy határ, ahol illik megállni. Azt hiszem. Mint mindig, most sem vagyok biztos. :)
Nézeteltérések mindig voltak és lesznek. Mint a pogány és a szent között. Más az életmód, sokszor mások a célok. De, tudják úgy igazítani az életüket, hogy ne zavarják egymást. Megkímélik egymást a másik jelenlététől, ha tudják, hogy az zavaró lenne. Néhány ember közt a béke csak úgy biztosítható, ha nem találkoznak egymással. Erre mostanában kénytelen vagyok rádöbbenni. Mégis... Mind emberek vagyunk. Láthatatlan kötelékek kötnek minket össze. Vannak közös céljaink. És én... nyugodtan hajtom álomra a fejem minden este betegen is, amikor tudom, hogy egy szent és egy pogány egyszerre imádkozik az egészségemért. :)

Szeretet és béke... barátaim. :)

Csimpánzbanda

Üdv mindenkinek!



Elnézést a hosszú kihagyásért, higgyétek el, vagy hatszor kezdtem bele bejegyzésírásba, de egyszerűen egyik sem felelt meg az ízlésemnek, (és egy alkalommal erre túl későn jöttem rá; lásd: 'Törölt bejegyzés') inkább eltöröltem őket a világ színéről. Higgyetek nekem ismét: jobban jártatok, hogy nem olvastatok bele akkori zavaros gondolataimba. ;)
Nem fogok sokat írni, de ígérem, nem okozom csalódást, marad a régi önző, antiszociális Atomnyul, aki néha nagyon furcsa dolgokat képes figyelni érdeklődéssel. ;-) (Általánosos koromban erre azt mondtam: értelmes élet után kutatok a földön.)
A mai témám: emberi bőrbe bújt majmok. Sokat járok busszal (napi négy óra hozzávetőleg), de többnyire ez a "hajnalban jövök, este megyek" kategória, mindkét alkalommal inkább alszanak az emberek, beleértve engem is. De sajnálatos módon múltkoriban rákényszerültem több alkalommal is, hogy nap közben utazzak (nem olyan pokoli kín, tudom...), és kénytelen voltam szembesülni egy olyan emberi réteggel, akiknek a létezését legszívesebben tagadnám, bár nem tehetem, sőt, kénytelen vagyok elismerni, hogy ugyanakkora vagy akár több létjogosultságuk van, mint nekem.
Furcsa lények. Alapjába véve felhőtlen a természetük. Amint az első hűvös fuvallat megcsapja őket, felveszik a kabátjukat, és nem cserélik le egész télen, amíg a tavasz le nem kényszeríti róluk. (Valószínűsítem, hogy ez olyasmi lehet, mint az ezüsthátú gorilla szőrzete...) Legalább hármas csoportokban járnak, fiúk, lányok egyaránt, bár a hím egyedek jóval szembetűnőbbek, harsányabbak. Általában a sovány testalkat jellemzi őket. Lázadók, talán született lázadók, nem foglalkoznak az őket körülvevő világ szabályaival, probléma nélkül üvöltenek nyolcvan-kilencven decibel körüli hangerővel. Kicsit visszatérve a külső megjelenésükre: minden a feltűnésről szól. A zenei beállítottságban azonban meglepően puritán az ízlésük: nem igényelnek dallami változatosságot, a zene fő értéke a szemükben a feltűnő öltözködés, elvégre miért is lenne ilyesminek bármi köze a hangokhoz... Mindegy, hogy fém szegecsek, színkavalkád a ruhán és a kültakarón, a lényeg, hogy látsszon, feltűnjön. Az életkor tizenkettő és harminc közé tehető.
Ami igazán érdekessé teszi őket a számomra, az az egymással szembeni viselkedésük. Agresszív. De csak egy korlátolt mértékben. Nem hangzik el három mondat sértés nélkül. Idézek:

"Mi van b*zi?"
"Kussoljá má'! Hogy kerűsz ide?"
"Lógok vazeg... Megint gányok az óráim, leléptem."
*általános derültség*
"Aztán veled, köcsög?"
"Ááá, de keménykedsz!!"

Mintha állandó hierarchia-harc zajlana. Senki nem mutat gyengeséget, néha csodálom, hogy hogy bírják a levegő kieresztése nélkül. Rendben, valószínűleg egy keményebb világból jönnek, mint én. De ami engem zavar, az nem ez a verbális agresszió. Itt jön a számomra különös fordulat: mint tettlegességre kerülne a sor, az egész játékká minősül vissza. A lökdösődés a legtöbb, ameddig elmennek, márpedig ezt minden épeszű embernek (hímneműnek legalábbis) ki kéne nőnie alsó tagozatban. Az elhangzott sértések negyedéért képes lennék valakit pofán vágni... Ilyen könnyű élettel, amit én éltem eddig, nem tudom, jogom van-e szidni őket. De, amit látok... gyengék. Az egyetlen valamire való tudásuk a nagyotmondás. Vékonyak, fizikailag gyengék, és nem úgy néznek ki, mint aki neki tud állni (vagy ülni), és tizenkét órát végigdolgoz heti öt-hat alkalommal, zokszó nélkül. És most vannak csúcsformában (bár máris szenvedélyesen és igen nagy sikerrel kutatják a módokat, amikkel pusztíthatják belső szerveiket). Csúnya dolog a lenézés, legalább annyira, mint az előítélet, de ezt érzem, valahányszor rájuk nézek.
Tisztában vagyok vele, hogy nem ebben a világban élek, de ezt mégiscsak furcsának tartom. Sokan mondták, hogy nem tudom felvenni ennek a világnak a ritmusát. Mi a fenének keménykedik valaki, aki nem mer/akar ütni? Miért van olyan nagyra magával, ha ennyire gyáva? Ja, igen, és a kedvencem! Hova tűnnek ezek a szájhősök, miután munkába álltak?
Őszinte érdeklődéssel várom, mi lesz velük. Figyelni fogom a saját (de)generációm felnövekedését, és köztük lesznek ők is. Kíváncsi vagyok, vajon negyvenévesen is ott fognak-e ordibálni a busz végében ilyen mérhetetlen trágársággal, vagy hogy ötvenévesen, három sérvvel a hátukban is a lökdösődés lesz-e a legjobb hobbijuk.
Minden éremnek három oldala van (a perem is egy, nemde? :D), ők bizonyára még megvetőbben nyilatkoznának rólam, aki a hátuk mögött beszél róluk; és nem mondja ezt a szemükbe minden indok nélkül, puszta kedvtelésből és bátorság-bizonygatásból. Talán... Nekik van igazuk. :) Talán egyszer én is ilyen leszek. Majd eldől... Addig is, "Megyek az út másik felén!" (Még ha Gyuszi bácsi nem is ezt a verziót énekli.)

Szeretet és béke! Szép napokat kívánok mindenkinek. :)

Kreatív blogger díj

Üdv!

Kaptam egy kitüntető díjat Fekete Hercegnőtől, de sajnos csak most szedtem össze magam annyira, hogy blogra is írjak, ezt megköszönjem, továbbadjam, és természetesen írjak hét ad-hoc dolgot magamról, hátha érdekel valakit. XD Kezdjük akkor utóbbival.

I. Imádom a római számokat. Gyönyörűek. Lehet, hogy használhatatlanná válnak nagyobb mennyiségek és törtek esetében, de nem hiszek benne, hogy egy normális civilizációnak a mindennapokban szüksége lehet ilyen nagy mennyiségekre.
II. Antiszociális vagyok (rá nem jöttetek volna az eddigi bejegyzésekből, ugye? XD), mégis a véleményem szerint a legszomorúbb dolgok a magányhoz kapcsolódnak. De azt sem tartom jó dolognak, ha egy hétköznapi embernek ötven "barátja" van.
III. Boldog vagyok, ha a választott hivatásomat gyakorolhatom, és nagyban fogok törekedni rá, hogy ebben tudjak elhelyezkedni, persze nem bármi áron. A munka sosem fontosabb az életnél.
IV. Azért gyűlölöm az önzést, az minden emberi gonoszság forrása. Ha valaki önzés nélkül gonosz, az elmebeteg, és szánandó.
V. Egész héten egy három méter hosszú, és legszélesebb pontján fél méter széles törmelékhalomról kapirgáltam le a földet, amiről ma tudtam meg, hogy egy elhordott fal maradványa, aminek a másik, viszonylag ép felét kedves kollégáim közben megtalálták már. Ez a dolog akkor is igazolta volna önmagam számára az erőfeszítéseimet, ha nem fizettek volna érte semmit.
VI. Még mindig jobban szeretem a mountain bike-omat a fekvőbiciklimnél, egyszerűen jobban érzem magam a nyergében, attól függetlenül, hogy nincs az az isten, hogy túrára elinduljak vele.
VII. Egy regényt írok az általános iskolás ballagásom óta, és a fenének nem tudom befejezni, pedig egyre közelebb járok hozzá. :)

A kreatív blogger díjat Shirayukinak továbbítom, aki a lehető legmeglepőbb dolgokat tudja megragadni kalandos életéből blogjában, Pucca-mentalitással lereagálva őket :D : http://shirayuki.blogol.hu/

"CONvergenciát éreztem az erőben."

Üdv!

Anime-téma, fusson, ki merre lát, és ki nem tud japánul legalább egy kicsit. Mi is az az Animecon? Keressük erre a kérdésre a választ ebben a bejegyzésben.
Lássuk, az ember fia (Nem Jézus, hanem én: armentum Dei) felkel hajnali (az apja már tíz perce úton van a munkába) fél ötkor, az előzőleg összekészített cuccát felkapja, reggelizik valami finomat, és kiszállíttatja magát a legközelebbi vonatig. Minthogy időközben értesülést szerzett két társa késéséről, ráérősen személyvonatra száll inkább a gyors helyett. Út közben átgondolja, hogy mennyire jól is döntött, hogy nem öltözött be semmilyen maskarába, és előre készülve az őrület rá gyakorolt hatásaira, Su-La-Ce "Reggeli beszélgetések Lin-csi apát kolostorában"-ját olvassa, hátha nyugalmat merít belőle. Azután megérkezik Mátyás király egykor fényes, mostanra szétrothadó fővárosába, ahol egy olyan helyre kell eljutnia, ahol legutóbb tízévesen járt. Nem probléma, szeretjük a kihívásokat. Üdvözlet a régen látott kettes metrónak, és igen, végre megint föld fölé mehetünk vele, hogy leszálljunk "Pillangó utca" megállónál, ahol még életemben nem szálltam le.
Ahogy átléped a metró ajtaját, megváltozik a világ. Sosem tudhatod, hol van a mesevilág határa, de amikor megtörténik, akkor megérzed. Általában ez néhány náladnál feszültebb rajongólány hatására következik be, mint esetünkben is. A helyzet a következő: előtte három személy sétál: egy gót-loli (nem, nem a citromfacsaró-alakú pajzsdudora miatt gót), egy pormaszkos, és egy copfos, akinek a fülhallgatójából számomra is tisztán hallhatóan bömböl a "Caramelldansen" (ami (tudtommal) skandináv származása ellenére egy jól megválasztott klippel az anime-kultúra egyik himnusza lett). Magamban megjegyeztem: "Ti sem az iparművészeti múzeumba jöttetek." Ahogy elkerülöm őket, a hátam mögött sikítva borulnak egy másik társaság nyakába, ez is megszokott dolog, csak mosolyogni tudok rajta. A sok Tudatlan meg körülöttünk csak bámul, és félnótásoknak hiszi őket."Ritkán hallasz ilyet, mi? Gyere gyakrabban templomba."
Még egy tizenöt perces séta, két fölösleges úton átkeléssel, és itt is vagyok. Egy posztmodern anime-templom, tele fanatikus hívekkel. Két kígyózó sor, azt is művészet megállapítani, hogy melyikbe kell állnom. Hát, jöjjön, aminek jönnie kell, sorban állás. A sor csak néha lépeget, köszönhetően a rendszeresen megérkező barátoknak. Ha egy barát a sorban áll, akkor egy egész kis csapat csatlakozhat hozzájuk. Senki nem szól érte. Ha valaki megtenné, őt néznék ki érte. Itt senki nem rohan, és mindenki boldog. Kikapcsolódni jöttek, és ezt nem tévesztik szem elől. Előny, ha egy ötezer fős társaságban mindenki barát. Komolyan, a legmogorvább emberek az árusok, pedig ők is kitesznek magukért. (Ezt visszavontam, a biztosnágis ogrék a legmogorvábbak.)
Ennek ellenére a helyzet egy hétköznapi halandó számára elviselhetetlen, sőt, kifejezetten ijesztő. Kicsit még én is megijedtem, ahogy egymagamban, levágott hajú Sámsonként tartottam a frontot. Az ember körül nyüzsögnek a nindzsák és a halálistenek. Mellettem egy démonkutyának öltözött lány hozza vissza a gumicsirkét barátainak. Vannak, akiket pórázon vezetnek, vannak, akik háromemeletes kaszát pörgetnek. Egyik leányzó visítva rohan magasba tartott karddal egy érkező felé, de aztán a nyakába borul, egyértelművé téve, hogy a sikítás az öröm jele volt. Mindenesetre furcsa látvány, ahogy Ichigoként átöleli Gint, mivel a két szereplő éppen most vívja halálig tartó párbaját a Shounen Jump-ban (Ha nem értetted, nem nézz utána, túl sok gürcölés ;-) ). De az itt lévők jól érzik magukat, és még egy magamfajta antiszociális is elvegyül annyira, hogy a PeCsa és a Hungexpo közti különbségeket ecsetelje újdonsült ismerőseinek (fogalmam sincs, kik voltak).
Közben észrevétlenül másfél óra alatt megszerzem a jegyeket, és indulok ki két fogadott társam fogadására. (Ebben a tagmondatban valami nem stimmelt...) Ehelyett megérkezik két Catus Sapiens Feminis (macskalány), és én ennek nagyon örülök, ugyanis hihetetlenül jól áll nekik az öltözék (Kár, hogy nem maradt kép róla.). Na, út közben hallgatom a félig magántermészetű, félig animés beszélgetést, na meg a környékbeli munkások füttyeit (nekik is bejön a macskafarok...); és visszaérkezünk a bejárathoz. "Out of the frying pan, and into the fire!"
A con a Pecsában egy nagy tömegnyomor volt, ahol az oxigén hiánycikk, és nem jut be mindenki. Itt több, jól elszeparált tömegnyomor, ahol a köztes tereken van levegő, és el is fér mindenki. De valahogy ettől az egész szétesik. mindegy, szóval vannak előnyök és hátrányok, szerencsére az emberek nem változnak. Kb. fél órába telik, mire mindenki feloldódik, és mint a veszett muslincák, végigkeringik a napot. Én egy ideig sétálgatok, próbálok szívem kedvese mellett maradni, mint egyetlen biztos pont mellett ebben a kaotikus világban (jó, az "Uchiha Sasuke egy buzi." a másik, ebben a helyzetben sokkal otthonosabban mozgó alapigazság), de rövidesen szétválunk, le kell ugyanis bonyolítanom egy másfél éve húzódó üzletet, amire két hónapja készülök anyagilag. Bütyök nem változott, pedig megjárta Belgiumot az elmúlt hétben, beszélgetünk egy adagot, aztán néhány mangával gazdagabban térek vissza. Innentől kicsit kiesek a káoszból, pár órán át őrzöm a cuccokat, amíg a két macskalány fel-alá cikázik. A hely persze rám is hatással van, egy óra múlva már Haineko kritikus Rangiku-hiányának felszámolására harsányan felkiáltok: "MATSUMOTOOO!!!", beszakítva ezzel szívem kedvesének dobhártyáját. Eszembe jutott a reggel olvasott könyv, és úgy éreztem, hirtelen az irántam érzett tisztelettől vezérelve ő is képes lett volna a fejemhez vágni egy sámlit.
Az idő eközben haladott sietve, a felfokozott hangulatú mangaolvasás közben megfeledkeztem a vékonyodó ózonrétegről és arról a tényről, hogy szegény tarkóm három éve nem látott napfényt, így sikerült rákvörösre változtatni formátlan nyakamat.
Az antiszocialitás ideje lejárt, vacsi után irány a vetítés! Aminek időközben vége, de legalább egy tombolasorsolást megnézhettünk, ahol egy megszállott rajongó sikerrel kunyerálta el az egyik főnyereményt a szerencsétlen nyertestől ("A kedves fiúk hoppon maradnak"). Az afterparty valahogy olyan hangulatú volt, mintha csakis a japán Josh és Jutta számait válogatták volna be, nem is maradtunk sokáig. Kivonultunk a Kőbány-kispesti pályaudvarhoz, ahol a domináns etnikai kisebbség is képviseltette magát, mi viszont féltünk. Féltünk, mert újra idegenek vagyunk a világban, akikbe bárki agresszív beleköthet, mert mások vagyunk, és ez társaim külsején is tükröződik. Ez az a másság, amit nap mint nap elrejtünk. Ha tudják is rólunk, nem beszélhetünk szinte senkivel róla, mert nem értenék meg.
Hogy mit? Milyen belépni egy másik világba, milyen óvodásnak lenni huszonévesen, milyen bizalmas viszonyba kerülni valakivel egy másodperc alatt, milyen szeretettel kinevetni másokat, milyen útbaigazítást kérni egy vaknak öltözött embertől, milyen megkeresni a régi barátokat, és minden kötöttség nélkül együtt sétálni és ismét szétválni velük, és milyen tökéletesen eltáncolni egy koreográfiát a szürkületben egy mp4-re. Milyen, amikor a rajongásod tárgya betölti a környezeted, milyen, amikor egy kis Japán keletkezik Budapest szélén. A legfurcsább, hogy ez az egész spontán alakul ki, egy közös akaratra. A szervezők megteremtik a feltételeket, néhányan meg is szedik magukat rajta. De ami igazán fontos, amitől eljönnek az emberek, és amiért egyedi lesz az egész, az valami végtelenül természetes és csodálatos, mintha több ezer szív egyszerre verne.
Mindazoknak, akik azt mondják, hogy rossz hatással van az anime-kultúra a gyermekeik neveltetésére, javasolnám: 1: A korhatár az korhatár. 2: Tudom, hogy kevés a pénz, de néha azért illik foglalkozni azzal is, amiért dolgozunk. 3: Egyszer jöjjenek el egy ilyen rendezvényre. Amint az első félelem elillan, hamar megmutatkozik, milyen fából faragták ezeket az eltorzított világnézettel rendelkező embereket. Vagy... talán most már az is rossz dolog, ha valaki tud felhőtlenül boldog lenni. Ezt már nem tudhatom.
"Menjünk hazaaa!!! YUSUUUUUKKEEEEEEEE!!!"

Szeretet és béke!

Kultúrák halála

(Geronimo)
Üdv!

Történelmi elmélkedés, fusson ki merre lát!
Ma fűnyírás közben, miután megcsodáltam egyre szebbé váló kertünket, eszembe jutott Geronimo esete. Ez egy régész agya, néha egy történelmi epizód beugrik, látszólag minden indok nélkül. Aki nem ismerné eme nemes férfiút, tudja, hogy az utolsó nagy indián törzsfőnököt tisztelheti benne. Geronimo, eredeti nevén Goyathalé az apacs nép csirikava törzsének utolsó nagy vezére volt. Az utolsó ember, aki nem ismerte el az Egyesült Államok mai napig teljesen jogtalan hatalmát az Észak-amerikai kontinensen. A huszadik század elején hunyt el, fogságban. Miután összeállított egy sereget, amitől már az amerikai kormány is félt, tárgyalásra hívták, ahol is elfogták, és élete végéig amerikai fogságban sínylődött, nemzetközi hírneve ellenére. A wikipédián a mai napig úgy szerepel, hogy a fogság kifejezetten kényelmes volt, és hogy önként adta meg magát... Siralmas. A koponyája kiállítási tárgy egy egyetemen. Az amerikai szenátus az elmúlt év novemberében emlékezett meg a nagy vezér tetteiről maximális tisztelettel halálának századik évfordulója alkalmából, csak éppen a földi maradványait felejtették el visszaadni, amit az apacs nép éppen százegy éve követel. El szeretnék temetni egy honfitársukat... Olyan nagy kérés ez?
Minden nép halálra van ítélve. Babylon, Róma, mindenki, még a máig makacsul kitartó Kína is. Mi meg aztán pláne. Mi lesz velünk, ha eltűnünk? Hogy fog emlékezni ránk a szláv környezet, ami ellen több, mint egy évezrede kitartunk? Azt fognak rólunk mondani, amit akarnak? Ez igen valószínű, elvégre már most is büntetlenül megtehetik ezt. Árpád egy lovas bohóc volt, a magyar népnek pedig nincs létjogosultsága. ( - Jan Slota) Nem akarom ezt a népet védeni, csúnya dolgokat műveltünk mostani szomszédainkkal. Csak elgondolkodom, mi marad meg belőlünk? A leglátványosabb része a kultúránknak a külföld számára a cigányság, sok esetben azonosítanak is minket velük. Azért jelentős a különbség, de ez nem igazán számít senkinek. Az Egyesült Államokban egyenesen minden Kelet-Európai nép is összemosódik. Szó szerint és átvitt értelemben is.
Na, ez a bejegyzés kezd félrecsúszni. Nem akartam a nemzetekre kitérni. Menjünk csak vissza az indiánokhoz. A minap találtam egy megjegyzést egy monopólikus hatalmú nemzetközi videófeltöltő oldalon; mely szerint a rap a négerek műfaja, az igazi amerikaiak Európából jöttek. Na jó, lassíts, Kukluxikám. Az igazi amerikaiak vörös bőrrel születnek, és kis híján kiirtotta őket a te nagyra tartott rasszod. Szerencsére nem sikerült teljesen. Az amerikai őslakosok nagyobb bölcsességet hordoztak magukban, mint a jelenleg a területükön élő emberek. A fizikai adottságaikat ne is említsük. Például a nép nem szédül a magasban. ironikus, hogy a legendás amerikai felhőkarcolók aligha épülhettek volna meg az őslakos segédmunkások nélkül. Tina Turner hangja is megér egy misét, mondjunk hálát érte a cherokee vérvonalnak. Az amerikaiak hallgatnak a témáról, és békében élnek együtt a nyomorba kényszerített őslakosokkal; és valahogy úgy áll a tudomány, hogy a kontinens átvétele történelmi szükségszerűség volt, és a kisebb torzsalkodásoktól eltekintve egész simán ment. Lóf*szt. Előre megtervezett, kapzsiságból elkövetett, szakszerűen végrehajtott, többszörös szószegés árán kicsikart, alattomos és egyben brutális, lelketlen népirtás.
Meg lehet csinálni. A halottak nem panaszkodnak, a túlélők félnek (ha vannak). Érdekes módon Ulysses Grant és Sherman, meg a többi legendás tábornok sosem ült az emberjogi bíróság előtt, az elnöki székben annál gyakrabban. És ennyi. Az Egyesült Államok fürdik a dicsőségben és a vagyonban, legveszélyesebb ellensége néhány felbosszantott afgán, akik csak haditechnikában különböznek a kora-középkori beduin törzsektől. A föld ősi birtokosai pedig rezervátumokba zárva tengetik az életüket, hálát adva a Nagy szellemnek (már, aki meg tudta tartani a vallását), hogy még élnek.
"Mindenkit szeretettel köszöntök 2124-ből, híreket mondunk. A mai napon tartották a Nagy Magyar háború megemlékezéseit, a háború befejezésének ötven éves évfordulóján. A háború az egykori Magyarországon hatalomra kerülő szélsőjobboldali mozgalmak mondvacsinált okai miatt (mint az egyébként is román többségű Tiszántúl elcsatolása) kétmillió emberéletet követelt, és Magyarország szétesésével fejeződött be. A gyengén felszerelt magyar haderők gerillaharcaikkal súlyos veszteségeket okoztak a hősiesen harcoló román-szerb-szlovák koalíció katonáinak. A konfliktust végül a NATO közbeavatkozása döntötte el a szövetségesek javára. A háborús hős Inolescu tábornok emlékművének megkoszorúzásánál megjelent a román és a szerb miniszterelnökön kívül a szlovák kormány több tagja, és a magyar kisebbségi önkormányzat vezetői is. A megemlékezést szélsőséges székely huligánok randalírozása zavarta meg, akiket a rendőrség szerencsére sikerrel oszlatott fel. A tüntetés során több rendőr súlyosan megsérült. A tüntetők fő követelése továbbra is a szlovák állam tulajdonában lévő Szent korona kisebbségi önkormányzat kezébe juttatása volt. A szlovák kulturális és örökségvédelmi szakértők már többször kifejtették álláspontjukat, miszerint a magyar kisebbség technikailag nincs felkészülve egy ilyen értékű régiség megfelelő, minőségvédelem szempontjából is kielégítő tárolására. A magyar kisebbség egyébként az elmúlt időben komoly segélyeket kapott a szlovák kormány részéről, így helyzetük messze jobb, mint Szerbiában élő társaiké. Ceterum censeo Aquincem ante delendam. (Egyebekben javaslom Budapest elpusztítását.)"
Gyorsan fordul a történelem. Száz éve a viszonylag független Magyarország a Kárpát-medence egyetlen hatalmas tartománya volt. Jelenleg külpolitikailag instabil, hadserege jelentéktelen, és belpolitikai valamint gazdasági gondokkal küszködik. Száz év múlva mi lesz? Vigyázzunk, amikor igazságtalanságot látunk a világban, mert mások is látják. És talán ötletet is merítenek belőle...
Éljen a szabad Tibet!

(Tendzin Gyaco, a tizennegyedik Dalai Láma)

Haj

Üdv!



Ezúttal jelentéktelen életem egy kis momentumát emelném ki. Hát, levágattam a hajamat. Négy és fél év óta először Istenigazából. Furcsa... Nem tudom, kinek mit jelent a haja, nekem elég sokat. Talán ez egyetlen rész magamon, amit szépnek merek nevezni. Használhatatlanul töredezett, és ezt a hozzám közel állók is elismerték. Hosszú volt, és szabad, most rövid és olyan jelentéktelen, attól függetlenül, hogy a vágás nagyon jól sikerült. Négy évvel fiatalabbnak nézek ki, és három évvel idősebbnek érzem magam. Különös. Nem tudom, mennyiben fog változni a világ hozzám-állása. Érdekes dolgok vetődtek fel bennem. Na, mindegy, képes igazolás:

Előtte:



Utána:



Mindenki növesszen magának hosszú hajat, hacsak nem akadályozzák napi teendői. Nagyon kellemes érzés.

Szeretet és béke!

Okoskodás utólag

Üdv!

Politikai témájú bejegyzés, fusson ki merre lát! :) Eljött az ideje, hogy jó történész-módszerrel egy utólagos okoskodásba kezdjek a választások eredményeiről.
A mostani népszavazás kimenetele meglepő volt. Bármilyen eredmény meglepő lett volna, beleértve a legutóbbihoz viszonyított változatlanságot is. Az első alkalom, hogy egy párt biztosan birtokolja a mandátumok több, mint ötven százalékát, és két harmados többségre is esélye van.
Nem várok koalíciókat. Hogy őszinte legyek, az ilyesmitől amúgy is hányingerem volt. Az alapötlet nem rossz, de hogy alapjában kisebbségben lévő pártok elnyomják azt az erőt, aki a szavazatok többségét birtokolta, elég furcsa leképezésű demokráciaként értelmeztem, legyen szó '98-as, 2002-es vagy 2006-os parlamentről. (Utóbbi kettőben a végül is vesztesnek minősülő párt nagyban köszönhette magának az eredményt, koalíciós partnereinek ellehetetlenítése után. Ez a stratégia csak most fizetődött ki.)
Jelen esetben a koalíciók felállítása majdnem hogy lehetetlen. A Jobbik elszigetelt, senkivel nem tárgyal, és senki nem tárgyal vele. Jobbos pártként a Fidesz esélyes lenne a szövetségére, de ez egyik fél részéről sem vonzó kilátás. Többet veszíthetnek, mint amit nyerhetnek. Az LMP létjogosultságát vesztené, ha a korábbi két fő parlamenti erővel szövetkezne, a szélsőséggel való szövetség pedig legalább ennyire destruktív lenne (Lehet más a politika? Persze! Diktatúra! XD). Az MSZP-vel szintén nem állnak szóba, mindenki más okok miatt, de a fő indok, hogy az emberek nagy részének a hócipője tele van áprilisban is még az elmúlt nyolc év miatt velük. A Fidesznek talán szüksége sincs szövetségesekre, és az MDF-kihullásával olyan nézet sincs, ami egybevágna az övékével.
Most nézzük pártokra bontva a helyzetet:
Először is "Üdvözlet a győzőnek"! A Fidesz nem huszonkét év és tizenkét nap alatt egy 37 fős idealista ifjúsági szövetségből az ország domináns pártjává és összefogó polgári erejévé nőtte ki magát (Civil Mozgalom? Esküszöm, röhögnöm kell...). Ezt a teljesítményt kénytelenek vagyunk elismerni. Most a kezükben a lehetőség. A magam részéről örülnék egy kétharmados többségnek. Nincs sok veszteni valónk. Próbáljuk ki, milyen az, amikor nem két ellenséges erő gyengíti egymást, hanem egységesen haladunk egy irány, remélhetőleg a jobbítás szándékával.. Diktatúra, egy demokratikus erő kezében... Nem tudom, mi lesz ebből, de ez az utolsó nagy esélyük. Innen csak lefele vezetnek utak számukra. Reméljük, a népámítás mellett másra is telik majd.
"Vae victus", avagy "Jaj a legyőzötteknek". Nagyon csúnyán kikapott az MSZP, de körülbelül erre lehetett számítani. A mostani választással kapcsolatban szinte az egyetlen biztos pont a jelenleg hatalmon lévő párt bukása volt. Lehet hivatkozni a világválságra vagy Gyurcsány Ferenc kínos leszereplésére egy egyébként kiváló pártkongresszusi beszéd nyilvánosságra kerülése folytán (no lám, vannak még árulók...), de ezek csak katalizátorok voltak, hogy a helyzetet még szörnyűbbé tegyék. Az emberek nem veszik be még egyszer a vezérváltást a választás előtt, hiába duplázzuk meg. Elfogyott Horn Gyula lendülete, a pártnak nincs feje, nem tartom kizártnak a széthullást sem. Fogalmam sincs, eddig mi tartotta össze őket. Gyurcsány Ferenc volt az utolsó karizmatikus vezérük, akárhogy köpnek rá ("Az egyetlen, akitől közülük tartani kell, az a Gyurcsány nevű ember." -Orbán Viktor, 1991!). Mesterházy Atilla beszédet mondott a párt előtt a választások éjszakáján az eredményhirdetés után. Ha hihetünk a híreknek, a párt egyetlen nagy neve sem képviseltette magát mellette. Utolsó szög a koporsóba. Nem tudom, kinek mi a véleménye, de ez a tény nekem elég volt ahhoz, hogy ötven évig csak akkor szavazzak az Magyar Szocialista Pártra, ha csakis és kizárólag szélsőségesek képviseltetik magukat. A legfőbb ok, amiért részt vettem a szavazáson, az ő megbuktatásuk volt, pedig a szellemi érésem az ő hatalmuk alatt ment végbe. Változtatniuk kell, és vére valami olyasmit produkálni, aminek több köze van a baloldali eszmékhez, különben a szocialista politikai szemléletnek ebben az országban jó időre vége. Elvégre, a fő bázisuk az a korosztály, aki a leggyorsabban fogy.
Jobbhorog, egyenesen a szívembe. Én ezektől félek, meg kell mondjam. Hát a rosseb sem gondolta volna, hogy MIÉP parlamentbe kerülése és ottani leszereplése után ekkora fordulat beállhat. Számítottam a radikálisok megerősödésére, lásd előző bejegyzés. De tizenhat és fél százalék, az sok. talán azért lepett meg annyira, mert a fő támogatottsági zóna Kelet-Magyarország (az FKGP feloszlása hatalmi űrt hagyott a szarmata rónákon, különös, hogy ez még most is kiütközik), ahol ugyan vannak kapcsolataim, de nem igazán szoktam politika után érdeklődni. Elkeseredett a hangulat, és '45 régebben volt, mint '89... Szóval, maradt a jobbszél. A nyugati hatalmak már hőbörögnek a szélsőségek előretörésén. Nem tudom, mit vártak. Szlovákiában a kormánykoalíció tagjai a szélsőségesek, akik támadják az ott élő honfitársainkat. Ezek cseszegettek minket három éve a Magyar Gárdával (Melynek nevéhez eddig semmilyen erőszakos bűncselekmény nem kötődik!)? Nesztek, ez kellett? Szép volt. Ott van még a fő etnikai és egyik fő vallási kisebbség (értsd: romák és izraeliták) ellenes politika, ami egy komoly löket lehetett, azt hiszem. Tagadhatatlan, sokak szemében népszerű ez a nézet. Kommentálásnak csak ennyit:
"Bátyám, van a faluban antiszemitizmus."
" Hát az nincs, de igény vóna rá."
Ami igazán megijesztett, az a pártvezér megjegyzése volt a választások eredményeire: "Az ország kétharmada Jobbik-szavazó, csak még nem tud róla." F*sza. Szóval TE megmondod, hogy mit akarok. Hát jó, én meg addig beszélek, amíg még megtehetem. Én nem írom felül senki tudatát (ez különböztet meg tőlük), de kérek mindenkit, olvasson utána a Magyarországi Nyilas-uralomnak. Nem változtak az eszék, csak a lehetőségek. Féljünk négy évenként, nehogy folyamatosan félnünk kelljen.
LMP. Pozitív, határozottan pozitív. Közép, zöld, szóval máris szimpatizálok velük (tudtátok, hogy növelnék a benzinárakat?). De még nagyon tapasztalatlanok, bele kell szokniuk abba, hogy hogyan kell vezetni az országot, így a hatalomra kerülésük komoly zűrzavart okozott volna a politikai életben, és ez kisugárzott volna mindenre (Megéreztük volna? XD). Kisebb csoda, hogy bekerültek, remélem, tartósan maradnak; hűen az elveikhez. Őszintének tűnnek, reméljük, nem rontja meg őket a hatalom. Erre eddig még nem volt példa, de van még remény. :) Lássuk, mint tudtok kihozni hét százalékból, fiúk! A Fidesz is itt tartott tizenhárom éve. :D
MDF. Siralmas. Nem tudok mást mondani. A rendszerváltás vezető pártja nem jut be a parlamentbe. Dávid Ibolya hangja szinte sírt, amikor az eredményről beszélt, de ismét visszatért a nyugodt tartományba, amint a lemondását eszközölte. Ez nem egy hatalomra éhes vezér nyilatkozata volt. haragudtam rájuk négy éve az első forduló után mutatott gőgjükért ("Ordító egér"...), büntetést érdemeltek érte, de az országnak jót tett volna, ha maradnak. Nem hiszem el, hogy a szélsőjobbosok ennyivel többet érdemeltek náluk. Bízok a visszatérésükben, őszintén.
SzDSz. Nem találok szavakat. Az Szabad Demokraták Szövetsége reménytelen kelepcében van. Kuncze forog a sírjában, pedig él és virul. Retkes (a megnyerő nevű új vezér) az eredményeket látva kész dühkitörést vágott le egyenesen a népre irányozva. Bizony, csúnyán elárultuk a liberalizmust. Talán nem ártott volna valamit csinálni az elmúlt négy évben, vagy legalább egységes irányban haladni. A jelenlegi SzDSz nem egy párt... A liberalizmus legnagyobb veszélye, hogy ha nincs egy támadhatatlan vezér, a sok szabadelvű százfelé széled. Megtörtént, és a mélybe rántották magukkal a másik nagy rendszerváltó pártot is. Nem ártottak volna az eszmei ellenpont ellen (lásd: Jobbik.)
Négy párt... nem hiszek azoknak, akik azt mondják, haldoklik a demokrácia. Ez a parlamenti felállás az a kombináció, ami az ország népében jelenleg a legkisebb felháborodást kelti (saját benyomás). Erős centrumot képez egy önmagában is erősen centralizált párt. Orbán Viktor nem egy diktátor (Bocsáss meg, Hofi elvtárs... :'( ), a kezdetektől fogva elkötelezett a demokrácia intézménye mellett, és jelenleg ő tartja kezében a gyeplőt. Erős egyéniség (termete ellenére... XD) és jóindulatúnak tűnik. Lassan formálódik a személyi kultusza (nem diktátori sajátosság, lásd: Nelson Mandela, Martin Luther King, Mahathma Ghandi), és képes összefogni a népet. Nem azért támogatom, mert elvakult vagyok; hanem azért, mert a politikai gondolkodásomnak 70%-ban megfelelő a viselkedése. A maradék 25% népámítás és 5% aljanépi viselkedés.
Reménykedünk... Nem tudunk mást tenni. "Békés és biztonságos jövőt az emberiségnek! Mi magyarok pedig majd csak kibírjuk valahogy..." ( - Nagy 'Bandó' András)

Sz. O. P. Á. S.-kampány

Üdv mindenkinek! Heil, elvtársaim!

Mi, a Szocialista Orientalista Polgári Állami Sereg vagyunk azok, akik megmentik a hazát! Igen, mi képesek vagyunk rá, újult erővel, radikális váltással, Isten nevében, szigorú ateizmussal! Kétezer százalékos munkahelyszám-növekedés! Minden zsidót kefekötő munkára kényszerítünk, hiszünk a vallásszabadságban, és a katolicizmus felsőbbrendűségében! Az Európai Unió rövidesen átállhat a forintra, és hadat üzenünk a Független Államok Közösségének! Le Trianonnal, éljen Rákosi! Mérsékeltek maradunk, törődünk a gyengékkel és elesettekkel, és megvédjük a nemzetiségeket! Ingyenes egyetemi oktatás! Rendőrök egy év szolgálat után nyugdíjba mehetnek, és három sünt kapnak a végkielégítés mellé háziállatnak! Megtartjuk a szabad gyülekezés jogát, és kartácságyúval lövetjük szét a destruktív csőcselékeket! A közerkölcsök védelmében Kovit és Kiszel Tündét kivégezzük (állami vagyonelkobzással, természetesen)! Eltöröljük a vagyoni különbségeket, a vámokat, az adókat, és az elmosogatott tányérokat is! Mi hiszünk egy boldogabb, szebb jövőben. Nem, nem akarunk semmit. Nincs szükségünk autóra, fizetésre, lemondunk minden vagyonunkról, és a családunkat is a Dunába lövetjük, hogy jobban tudjunk koncentrálni az ország ügyeire.
De! Óvakodjon mindenki fő riválisainktól az Anarhoszindikalista Néppárti Demokrata Rabszolgatartó Istenfélő Segítség Királyi Alakulatától (ANDRISKA)! Lopnak, csalnak, hazudnak, és néha a bútor kárpitjába fújják az orrunkat! A miniszterelnök-jelöltjük tízéves gyermekként rendszeresen zaklatta a szomszédban lakó nyugdíjasokat, nitroglicerinnel megsemmisítette a másik szomszédban lakó németajkú családot, és kutyákat feszített keresztre. Titokban a szomszéd szláv népekkel és a franciákkal tárgyalnak Magyarország újrafelosztásáról! Hazaárulók! A nép ellenségei! Mocsadék gennyzsákok!
De minket a szeretet vezérel. Tehát, jövő hét szerdán ön is szavazzon Kinő Benőre, A Sz.O.P.Á.S. képviselőjére, egy boldogabb, tisztább, szebb jövőért! De komolyan ám! Lécci, lécci, lécci! Különben fejbe lőjük magunkat! Ugye nem akarja, hogy az ön lelkén száradjon? De? Ja, akkor bocs...

Munka, Otthon, Család, Oktatás, Közteherviselés (MOCSOK-program)! Osztag, Hadtest, Isten, Haza! Béke!

Tudjátok, kedves olvasóim, kezdem megérteni azon történelmi korok embereinek gondolkozását, amelyek a politikai szélsőségek felé sodorták a világot. Akik a legjobban siránkoznak a szélsőség megerősödésén, azok az elsődleges felelősek. Nem kampányolok, nem érvelek. Csak tele van a túrabakancsom. Így vágok neki életem első szavazásának. "Köszönjük néked, Rákosi elvtárs!"

Na, hogy a feszültséget oldjam, egy vicc a végére:

Rákosi elvtárs autója véletlenül elgázol egy úton átszaladó disznót egy kis falu határában. A jóindulatú pártfőtitkár a faluba küldi sofőrjét, hogy keresse meg a gazdáját, és kárpótolja. Tíz perc múlva a falu népe a vállán hozza a sofőrt, ujjongva. Rákosi elvtárs kinéz az autóból, és megkérdezi sofőrjét:
-Kovács elvtárs, hát mi történt itt?
-Esküszöm, nem tudom! Csak annyit mondtam nekik, hogy Rákosi sofőrje vagyok, és hogy elütöttem azt a disznót...

Szeretet és béke!

Fontos közelmény

NYÍLNAK AZ IBOLYÁK!!!

Elfajzott világ

Üdv!

Nem hiszem, hogy a cím magyarázatot igényel. Nézzetek körül!
Látjátok, ahogy az alkohol kábulatában tántorognak az emberek? Néhányan csak bohócot csinálnak magukból, néhányan fizikailag bántalmazzák azokat, akiket védeniük kéne. Nem képesek többé boldogok lenni önként vállalt narkotikus állapotuk nélkül. Közben a szervezetük kétségbeesetten kiált, kiveti magából a mérget, de még így is marja, és évtizedek alatt el is pusztítja. Mindeközben el is vesz legalább egy évtizedet a bódult állapot, ami alatt alkothatnának, és szeretetet adhatnának a körülöttük lévőknek. nekik mégis inkább ez kell. Undorító.
És látjátok, ahogy azok, akik egy kis hatalomhoz jutnak, azonnal elkezdik kiforgatni mások zsebeit? A becsületüket készpénzre váltják, és nem képesek mértéket tartani. nekik nem elég a megélhetés, nem elég egy nyugodt, csendes élet, mesebeli gazdagságot akarnak. Hajtják magukat, amíg a szívroham el nem viszi őket. Ennyit ért. Emberek milliói pedig úgy nőnek fel, hogy az ő gazdagságukat tartják célnak, ami nélkül boldog sem lehet senki. Ilyen áron? Undorító.
Látjátok azt is, ahogy az alattuk lévők lopnak a megélhetésért. Mindenki. "Az átkos kommunizmus idején azt mondtuk: 'Lopnak itt mindent, ami mozdítható.'. Örömmel jelenthetem, ezen a problémán túlléptünk." (kópirályt: Fábri Sándor) Ez van, nincs más út. Robotolhatsz tizenhat órát naponta, magukra hagyhatod a gyerekeidet, hogy csak hétvégéken lásd őket; nem lesz elég. Hát csalj és lopj, ahol tudsz, vagy éhen halsz. Undorító.
Nézzétek, milyen (de)generáció készülődik munkába lépni! Boldogságra vágyik, és nem hajlandó érte dolgozni. Tizedéves egyetemisták, és huszonöt évesek, akik még életükben nem dolgoztak. Közben minden hétvégén buli, senkinek nincs beleszólása az életükbe, persze a számla nem az ő nevükre megy. Kihasználják mások szeretetét, és ülnek a nyakukon, amíg azoknak a gerince nem törik bele. Undorító.
Nézzétek, mit tettünk a szerelemmel! Maroknyi ember kétségbeesetten ragadja meg a neki kijelölt lény kezét, és szorítja magához, hogy megvédje ettől az őrülettől. A többiek "szabadok". bármikor hajlandóak összefeküdni bárkivel, aki felkelti az érdeklődésüket, mint az állatok. Vagy megházasodnak érdekből, ugyan minek is szenvednének érzésekkel, csakis anyagilag van értelme a házasságnak. Aztán megdöglenek ötven év múlva, és egy gránittömb marad az összes vagyonukból, amiből ötszáz év múlva remek épületkő lesz majd. Nem képesek bízni a másik nemben, ezért a sajátjuk felé fordulnak. Ez nem normális. Ha az lenne, képesek lennének szaporodni. Szerelemre szinte senkinek nincs többé szüksége. Undorító.
Nézzetek túl egy kicsit a betontengeren, amiben éltek, amíg zöldet nem láttok! De hisz érzitek! A hó egy hét alatt elolvad, akármilyen vastag legyen. Tízezer faktoros napolajatok ellenére is leégtek délben, hatszor egy nyáron. A folyók vize, amikből száz éve még biztonságos volt az ivás, bűzös méreg, semmi más, a hal is menekül belőle. A városokban megfojt a köd, ami tiszta vízpára lenne nélkülünk. Fogy a hal, pusztul a talaj, szárad a szavanna, fogy az erdő... "We kill the world." (Boney M)
Ijesztő, ugye? Példátlan, romlott világban élünk. Ennél rosszabb sosem volt. Ugye? NEM! A helyzet az, hogy mindig ilyen volt. Mesélek egy kicsit, mi volt több, mint ezerötszáz évvel ezelőtt. A helyszínünk a Római birodalom, legyen mondjuk Pannonia (nagyjából a mai Dunántúl), hogy helyben legyünk. időpont: az V. szd. eleje. A provincia, ahogy az egész római birodalom, egy nagy káosz. Az emberek vedelnek, mint a gödény, a vezetők lopnak és korrumpálhatóak, a közerkölcsök a béka feneke alatt, rablóbandák járják a környéket, akik lusták dolgozni, ezért inkább el eszik mástól, ami kell. Tőlünk délre már nincs miből hajót építeni, kiirtották az összes cédrust, a hajó nagyobb hasznot ígért, mint az erdő, az erdővel pedig eltűnt a talaj is, és maradtak a mediterráneum gyönyörű fehér sziklái. Bár nincsenek feljegyzéseink róla, valószínűleg ugyanígy nézett ki a nagy Babiloni birodalom is, mielőtt elpusztította egy szomszéda. Így hullt szét a Szovjetunió, vagy a spanyol gyarmatbirodalom is. Széthullott valami, a REND. Ez tartja az emberek életét kordában, ettől lesz valami működőképes. Amint ez megszűnik, elkorcsosulnak az emberek a természetellenes környezetben, amit önhittségükben emeltek. Ekkor jön egy kőkorszaki szellemi szinten álló horda (hunok, germánok, amoriták, afgánok), és elpusztítja, és a maga képére, természetközelire formálja világot, hogy kezdődjön minden elölről; mert idővel ők is elkezdik keresni a kényelmet, ami elkorcsosuláshoz vezet.
Hiába hoztuk léte több ezer éve a hivatást, amely figyeli elmúlt koraink hibáit, nem tanulunk belőlük. Azt hisszük, mi okosabbak vagyunk, vagy azt, hogy mindez egy fejlődés része. Nem. "Csak toporgunk, csak toporgunk, csak toporgunk, csak toporgunk csak top..." (Milan hadnagy, Magas szőke férfi felemás cipőben). A történelem ismétli önmagát, kimutathatóan ciklikus. De "A világon semmi sem tart örökké." (falfirka Pompei-ből). Mert szaporodunk. Fogynak az erőforrások, amiket felélhetünk. Nem sok ciklust bírunk már ki. Lassan megfulladunk a saját szemetünkben. De én ezt már nem érem meg. És utódokat sem fogok hagyni, hogy kitegyem őket ennek. A természet túléli. Földanya erősebb. Lehet, hogy gerincesek nélkül, de tovább fog folytatódni a földi élet. Metropoliszaink romjain fognak futkározni az új fajok. Talán lesz köztük még egy olyan ostoba, mint az emberiség. Kétséges.
Uff, én beszéltem, Szeretet és béke!

"I love you!"

Üdv!

Nemrég megjegyezték, hogy a blogom tele van gyűlölettel. Nos, ez igaz, és kifejezetten örülök, hogy ilyen módon magam is ráébredtem erre a tényre. Nem ez volt az eredeti célom, de nem tehetek róla... A szavaimat itt bárki olvashatja, és elég sokszor tapasztaltam már meg, milyen súlyos csapásokat szenvedhet el az, aki a világnak feltárja gyengébbik oldalát. DE! Kivételesen sebezhetetlennek érzem magam, és mintegy ellenpontként (vagy vegyük inkább csak érdekes kísérletnek), mesélni fogok arról, milyen, amikor a gyűlöletnek az ellenpontját érzem.
A címben szereplő angol kifejezést azért választottam, mert van valami hihetetlen ereje a maga globalitásában. Mondhattam volna: "Szeretlek!", "Ich lieb dich!", "Amo te!" vagy "Ngijakuthanda!", de nem. Legyen inkább csak a véleményem szerint legszéleskörűbben ismert angol mondat. Amiről szó van, az a szerelem. Rövid leírás: egyedi lelkiállapot, intenzív érzelmi hullámok, és vegyes érzetek kísérik; fő feladata a fajfenntartás biztosítása, összetettsége lehetővé teszi a bonyolult emberi agy összezavarását, széleskörű érzelmi skálája pedig minden olyan funkcióhoz megfelelő érzelmi hátteret biztosít, amire a szent cél érdekében szükség lehet. Elnézést ezért az undorítóan rideg megfogalmazásért, aki már valaha is érezte, annak nem kell magyaráznom, aki meg nem, annak úgysem nyújthatok teljes képet, de legalább az okokkal és a móddal legyen tisztában. Nosza, lássuk, hogy kapcsolódik ez hozzám!
Nem tartom magam normális embernek, de az már egész kicsi koromban eldőlt, hogy semmi rendhagyó nincsen abban, amit a másik nem irányába érzek. Tisztelem a lányok azon részét, aki megfelel a "lány" kritériumaimnak, és (számomra eddig úgy tűnt) a nemem átlagához képest jobban megértetem magam a többségükkel. Velem született képesség, érzékenyebb vagyok az átlag fiúknál. Kezdettől fogva vonzott a lányok társasága, óvodás koromban még azon is gondolkodtam, nem jártam volna-e jobban, ha lánynak születek. (Fura, miken jár egy ovis esze...) Nem tetszett, ahogy a fiúk egymással viselkednek; néha kifejezetten kellemes az őszinteségük, de néha elborzasztanak azok a brutális módok, ahogy a kegyetlenebbek végzik dolgaikat. Egy ideig kicsit kirekesztve éreztem magam a két nem között, de lassan megtaláltam a helyem a fiúk világában (nem kis segítséggel férfi felmenőimtől, és persze gyerekkori fiú barátaimtól). De hogy szerelmes legyek... Nem, nem, az a férfivá válás előszobája. ahhoz időnek kell eltelnie.
Hetedikes voltam, amikor először végigfutott a hátamon ez a dermesztő tűz. Emlékszem, az első nap volt őszi szünet után. Egy osztálytársam volt, nevezzük Mosolygósnak. Ez jellemzi. A mai napig rengeteget mosolyog. Melegszívű teremtés, kiváló humorérzékkel. Világ életében kicsit különc volt, és nagyon különc fiúkat fog ki magának. De egy nagyon jó barát, és tele van szeretettel. Máig így tekintek rá. Az ember békésen befordul a folyosón, és meglátja. Messziről, csak egy a tömegből, mégis megszűnik körülötte mindenki. Eleinte még csak egy kellemetlen érzés, hogy valami nincs rendben e körül a személy körül, de később tudatosul, hogy ez valami más. Beletelik vagy egy hétbe, mire a csepp kis agyaddal (mellyel ezalatt az idő alatt legalább tíz zsúfolt A4-es oldalnyi információt rögzítettél) felfogod, hogy igen, a többség ezt nevezi szerelemnek. Talán nem lenne helyes annak nevezni, amilyen éretlen akkor voltam. Talán nem szabad annak nevezni egy viszonzatlan érzést. De nekem az volt. Akkor, és még utána vagy két és fél évig. Persze ez sem volt egyszerű. Nem hazudhattam róla, és nem mondhattam el, de látszott rajtam. Mindenki tudta, talán még ő is. Nem tudom, ez nem derült ki soha. Amikor évek múlva elmondtam neki, egy vállrándítással elintéztük. Elvesztette a jelentőségét. Egy olyan érzés, amiért évekkel előtte még ölni tudtam volna. Röhej. Mindazonáltal azt kell mondjam, jelentős szerepe volt az életemben. Megtanultam azt, hogy milyen szerelmesnek lenni; és megtanultam kezelni. Segített átvészelni egy nagyon nehéz időszakot az életemben. Erőt és bátorságot tudtam meríteni a kötődésből, ami felé húzott. Egyértelműen pozitív hatás volt az életemben. Amúgy Mosolygós elég kelendőnek számított akkoriban a baráti körömben. Egy sráccal egy nap kiültünk egy ablakba, kicsuktuk saját magunkat, és a külső párkányon beszélgetve tudtam meg, hogy ő is éppen ugyanígy érez iránta. Egy ideig hallgattunk, miután feltártuk a lapjainkat egymás előtt, aztán megfogadtuk, hogy soha, semmilyen körülmények közt nem veszünk össze egy lányon. Azt hiszem, itt kezdődött a barátságom azzal a személlyel, akit a legjobb barátomnak tartok.
Valami nagyokos egyszer azt mondta (b*zi Kant, tetves Leibniz, rohadt Spinoza, vagy átkozott Freud (a melléknevek egy érdekesen alakuló filozófiavizsga eredményei)), hogy egy érzést csak egy hasonló, de sokkal erősebb érzés írhat felül. Hát, ez is beütött. Lejárt az általános iskolás énem ideje, elsős gimnazista voltam. A lány neve legyen Arykan. Nem volt rossz, nem volt jó, nem volt okos, nem volt buta, nem volt se szép, se csúnya, nem volt hétköznapi és nem volt kiugró. Önmaga volt, és a mai napig az. Erős egyéniség még ha elég kényes is. Nem lett volna esélye Mosolygós ellen, csak éppen az a helyzet, hogy akkor Mosolygóst már vagy egy éve nem láttam. Lassan kimosódott az emlékeimből, és meggyengült a kötődésem hozzá, így Arykan rövid időre átvehette a helyét. Büszkén jelentette, hogy sikerült a biciklis kirándulásra a legszebb színű bringát kiválasztania, aztán szomorúan tapasztalta, hogy a váltókarok letörtek, így kénytelen volt végig a legkisebb fokozaton utazni. Én hátramaradtam vele, és elbeszélgettünk. Megtetszett... Amikor elváltam tőle, úgy éreztem, igen, szerelmes vagyok. Talán tévedtem. Sosem tettem semmilyen mozdulatot az irányába, és erre nem lettem volna képes, ha tényleg belezúgok. Mindenesetre másfél hónap múlva már másfelé tekintgettem. Arykannal csak az érettségi bankett folyamán beszélgettem el erről. Azt mondta: "Szólhattam volna. Lehetett volna belőle valami." Máig úgy gondolom, nem volt igaza.
Hogy ilyen hamar vége lett, az nagyrészt vagy teljes egészében egy újabb lánynak köszönhető. Jelentős személy következett az életemben; a neve legyen Jégvirág. Soha nem neveztem így, de most, hogy beugrott, talán ez a legjobb név neki. Elsős gimnazista koromban sétálok hazafelé, amikor szembejön velem egy helyi haverom húga, és rám köszön. Többször láttam már, és nagyon aranyosnak találtam, de semmi több. Akkor, abban a pillanatban, mintha a villám vágott volna belém. Elkaptam a tekintetét, és... vége. Két év négy hónap rabság szavatolva. Nagyon szépnek láttam, és egy hetedikes lánynak tényleg nagyon aranyos volt. Ritkán beszélt, és gyenge hangja volt. Sokat mosolygott, az arckifejezése mégis mindig szomorú volt. Sosem mutatott sokat magából... talán nem is volt mit megmutatnia. Talán ez vezetett félre. Nem tudom. Most már nem is érdekel. Akkor viszont más nem is nagyon érdekelt. A szerelmem természetesen viszonzatlan volt, de ez mintha csak tüzelt volna. Hirtelen (de nem túl hirtelen...) gyakori vendég lettem a barátom házánál. Ezúttal óvatosabban jártam el, de nem járhattam sikerrel. Amikor a nyári szünet végeztével egy furcsa beszélgetés végén a barátom rákérdezett, én nem hazudtam. Jégvirág persze jelen volt. Én hátat fordítottam, és elsétáltam. Aznap délután magához hívott, és közölte velem a számomra legemlékezetesebb mondatát: "Tőlem ne remélj semmit." Pff... Kiölni a reményt egy szerelmesből.... Reménytelen. XD Na, mindegy, hosszan sorolhatnám még az eseményeket, ahogy egy télen keresztül kerültem, hogy a tavaszi felizzás során (nem tehetek róla, a tavasz mindig olaj a tűzre, legalábbis nálam) már úgy tűnhessek fel, mint aki túl van a dolgon; vagy ahogy két éven keresztül kerülgettem a válaszadást, és játszottam a reakcióimmal, hogy felé egyértelmű legyen, mit jelent nekem, a baráti társaságunkból pedig senki ne legyen tisztában vele. A magam módján szánalmas voltam, de sokat tanultam. Megszenvedtem a pillanatnyi boldogságokért. Erősnek éreztem magam, ha a közelében voltam, és nem mutathattam gyengeséget. A barátaim legtöbbször őrültnek tartottak, azok miatt, amiket vállaltam a közelében. Viszont hozzá igyekeztem mindig kedves maradni, persze nem túl feltűnően. Utólag kiváló kísérletező időszaknak tűnik. Aztán változni kezdett, és mit mondjak, nem tetszett a változás vektora. Még azt is elviseltem, hogy közben két fiúja is volt egymás után, kifejezetten fanatikus voltam. De el kellett tűnnie a szívemből, mert valami olyan közeledett, amire nem számítottam.
Megtörtént az, amit akkor lehetetlennek tartottam: valaki egyszerűen jött, és felülírta. A mai napig nem találok szavakat a jelenségre. Legyen a lány neve Kisróka. Anélkül szerettem be, hogy egyszer is találkoztam volna vele. Egy kedves idegenként tűnt fel, először azt hitte, lány vagyok. :) Elkezdtem beszélgetni vele. Az első, amit éreztem, az a bizalom volt. Feltétel nélküli. Persze próbáltam magam visszafogni, de nem ment. Rövidesen már ő volt az első (és mind a mai napig az egyetlen), akinek elmeséltem, milyen érzés volt lemondani Jégvirágról, végleg. Ez maradjon is kettőnk közt. Elvégre most már Kisrókáról van szó. Nem a bizalom volt az egyetlen, amit indukált. Mindig el tudta érni, hogy mosolyogjak. Képes volt változtatni rajtam. Én, az antiszocialitás mintaképe létrehoztam a kedvéért az MSN-fiókomat. És képes volt vágyat ébreszteni bennem arra, hogy megvédjem. Jégvirág természettől való ellenpontja: tűzvörös haj, tele élettel és ötletekkel, nagyon bőbeszédű, sokat nevet, és néha-néha sír is; és mindenek felett: mindig őszinte. Tisztességes a barátaival és mindenki mással is. Hogy milyen, amikor szeret... ezt csak én tudhatom. Olyan volt az egész, mintha az egy érzésbe fagyott szívemet olvasztaná fel a kedvességével. Ettől függetlenül nem fogtam fel, hogy szeretem. Ostoba voltam, és tapintatlan vele. Mintha neki kellett volna elszenvednie öt év reménytelenségét, amit én átéltem; holott ő is egy balul sikerült kapcsolatból menekült, egy olyan féregről, akiről inkább nem ejtenék szót ilyen tiszta érzések közt. Szerencsére nem tartott soká ez az állapot. Egy szeptemberi éjszakán egymás karjaiba futottunk a világhálón. Aznap hivatalosan nem szabadott volna csatlakoznom. A szüleim már aludtak, és hivatalosan én is, amikor bekapcsoltam a családi számítógépet. De neki szüksége volt rám. És nekem rá.
Nem akarok többet beszélni Róla. Titkaink vannak. Terveink vannak. Ez a jelen, és nem a múlt egy vakvágányra futott ága. És ennyi. Kisrókával szemben nem kell hazudnom, nem kell titkolóznom. Egyszerűen működnek a dolgok. Mióta vele vagyok, egyszerűen boldog vagyok. Nem arra pazarlom az energiáim, hogy egy viselkedést erőltessek magamra, hanem arra használom őket,hogy őt boldogabbá tegyem.
Ha ebbe belegondolok, könnyen lehet, hogy ez az egyetlen szerelmem egész életemben. De továbbra sem ezen a véleményen vagyok. Néha eszembe jutnak Mosolygós könnyei, ahogy a halott kiscicáját siratja. Itt jöttem rá, hogy bár én utálom ezen nemes állatokat, ha egy lány is így tesz, akkor az többnyire hidegszívű és érzéketlen. Tisztán emlékszem Jégvirág szavaira, amiket akkor mondott, amikor egy srácot ígérete betartására kényszerítettem, és berángattam a sárba: "Mint a rossz óvodások...". Itt jöttem rá, hogy a büszkeség nem ok a kegyetlenkedésre. És bár ezek az emlékek már nem többek, mint azok a beszélgetések, amiket a barátaimmal folytattam a múltban, akkor egyértelműen komolyabb hatással voltak rám. Nem is beszélve arról, amilyen hatást Kisróka gyakorol rám most. Folyamatosan alakít, még ha nem is akarja. Erőt ad, megvéd, SZERET. Értelmet ad az életnek. Leírhatatlan dolog.
Most, hogy ezt leírtam, már nem érzem magam többé sebezhetetlennek. Ha visszagondolok, ezek a lányok egytől egyig képesek voltak egy szóval, vagy egy pillantással összezúzni. Mégis végig megérte az egész. Mert az vagyok, aki. Bármi kimaradt volna az életemből, nem ugyanaz lennék. Ti, akikben megbízok, olyannak szerettek, amilyen vagyok. Mindenkinek hálásak lehettek, akikről itt szó esett. És még rengeteg embernek, akik hatással voltak rám, köztük magatoknak is.
Miért olyan különleges hát annak a pozíciója, akit valaki valamikor megszeret? Azért, mert a szerelem kizárólagos és felsőbbrendű. Minden jó férfi mögött áll egy jó nő is. Aki enélkül él, az valami nagyon fontosat hagyott ki. Nekem, mióta csak először belém mart a dermesztő tűz, szükségem van egy lányra, akire vigyázhatok. Ha ő is vigyáz rám, akkor másra már nincs is szükségem ezen kívül. Hát ilyen az, amikor szerelmes vagyok.

"Szeretlek, Amaru!"

Kitárni magunkat

Kezdjük talán a blog fogalmával. Amikor egy értelmes ember kitalálta, az volt a célja vele, hogy egy ember egy témához kapcsolódó mindennapos hozzászólásait egy rendszerbe vegye, hogy ez a személy azt naplószerűen vezethesse. Kiváló ötlet. Néhányan azonban egy az egyben egy internetes naplót vezetnek benne. Hangsúlyozom, ez sem probléma, ha a megválasztott téma a blogszerző maga. Csupán azzal nem értek egyet, ha valaki a komplett magnéletét kitálalja, tapasztalataim szerint erre is van néhány példa.
Hogy őszinte legyek, sokáig nem vonzott ez a véleménnyilvánítási forma. Nemrégiben két közeli ismerősöm... ez túl hivatalos.... két családtagom aktívan blogozni kezdett, és valamit magmozdítottak bennem. Elérkezettnek láttam az időt, hogy megosszam a véleményem a világról néhány olyan emberrel, akik véletlenül idetévednek.
A blogom témája az engem körülvevő világ leírása lesz az én szemszögömből. Véleményt fogok nyilvánítani ennek működéséről, és arról, mi mennyire egyezik azzal, ahogy én elképzelem. Ez is közel áll a napló fogalmához, de semmi személyeset nem tervezek megjelentetni benne, hacsak nem szükséges. Mint azt már kikötöttem, ez egy roppant unalmas blog lesz, de hát mindenkinek állampolgári joga azt én annyit alkotni, amit és amennyit akar, nem igaz? ;-)