Hun-guardian

Üdv!

Engedjétek meg, hogy elmeséljem egy élményemet, ami szokás szerint a világhálón csatangolva esett meg velem (egy nem valós világban megtörtént események nagyon is kézzelfogható érzéseket tudnak kiváltani). Ha nem engeditek meg, akkor is ez lesz, max. nem olvasátok el. :) (Kópirájt: Galla Miklós) Előljáróban azonban mesélnék egy keveset a Kárpát-Medence népvándorláskoráról, két népcsoportra különös tekintettel. (Ha valaki úgy érzi, a szemei kezdenek leragadni, ugorja át a következő bekezdés fennmaradó részét.)
A "nagy népvándorlást" egy igen nagyhírű nép indította meg a IV. szd. legelején. Ők voltak az európai hunok, az ázsiai hunok leszármazottai. A kínai krónikák úgy nevezik őket: hsziug-nu. Jónéhányszor az ott ismert világ legnagyobb birodalmának védelmi vonalait, és lemészárolták az ország lakosságának egy jelentős hányadát. No nem rosszindulatból, az ő népük erre született, és éhen vesztek volna, ha nem rabolnak. A kínaiak egy idő után azonban csak elunták, hogy magasan fejlett kultúrájuk, technikai és létszámbeli fölényük ellenére így sárbatiporja őket egy általuk kevésre tartott, bár igencsak rettegett nép, és a hatalmas császár összes építészmérnökét, és igen sok földművesét az északi határra parancsolta, hogy létrehozzák azt a védműrendszert, amit ma úgy ismerünk: a kínai nagyfal. A hunok megértették a finom célzást, és lovasnép létére nem kívántak elvérezni ezen a védvonalon, és keletre fordultak. Itt lépnek be az európaiak (nomeg az indiai, kazahsztáni, és egyáltalán minden terület olyan) történelmébe. Tönkreverik a gótok államait, azokét a gótokét, akiket még a római császár udvarában is úgy neveznek "superiores barbarii", azaz felsőbbrendű barbárok. A gótok érzékelik a helyzet súlyosságát, egy részük behódol, másik részük pedig keletre menekül, a többi nép meg részint előlük, részint az ő üldözőik elől még keletebbre. Aki elég gyors, áttöri a római birodalom határszakaszát, és bent telepszik meg. Aki nem, azt a hunok leigázzák. A római birodalomnak más sem kellet, mint ez. Egy csomó pénzéhes született gyilkos, akik csata előtt vérfagyasztú kiáltást hallatnak "Húúúún!" (állítólag ugyanis innen kapják nevüket). Aztán felbukkan köztük egy Attila nevű jelentéktelen figura, aki hét éves regnálása alatt akkora rombolást visz véghez a mai Nyugat-Európa tájain, hogy a mai napig a pusztítás szinonimájaként értelmezik mind az ő, mind népe nevét. egy szerencsétlen orvérrzéses ügylet folytán eltávozik az élők sorából, és ezzel összeomlik birodalma is. a fiai polgárháborúját kihasználva a leigázott népek lerázzák magukról a jármot, és egy emlékezetes csata során háromszázezer hunt irtanak ki. A köznép agyonveri a hunokat, ha egyedül tévednek egy faluba, elég reménytelen lesz a helyzetük. Néhány királyfi még összefog párszáz embert, és megkísérli feltámasztani népét, többségük feje trófeaként végzi. Az európai hunok története hetvenöt éves periódus. Az utolsó említést az 500-as évek közepén kapjuk róluk, éppen gyilkolnak (mily meglepő), amíg őket is le nem gyilkolják.
Édes hazánk áldott földje rövid ideig germán uralom alatt áll, amíg meg nem érkezik egy újabb lovasnemzet, ezúttal erősebb páncélben és török nyelvvel, bár a módszereik hasonlóak nagy "elődeikéhez", az avarok. kihasználják az itt lefolyó csetepatét, és olyan erősnek bizonyulnak, hogy egy jó ideig meg tudják tartani az uralmat az egész Kárpát-medence felett. Az V. szd. végén járunk, de nem sokáig, ugyanis 300 évet ugrunk, mely alatt az avarok megőrzik hatalmukat, mégpedig úgy, hogy megukba fogadják a keletről érkező népeket, (akik közt természetesen nem szerepelnek hunok, ők ugyanis már háromszáz éve el vannak foglalva a halállal) például a kazárokról leszakadt törzseket és az onogurokat. Ekkor jön egy Karcsi nevű ipse, akinek a nevéhez hozzá szokták tenni, hogy "Nagy", no nem nagyzási hóbortból, de ugyan már hadd engedje meg magának ezt valaki, ha egyszer frank császárként keresi a kenyerét. Szóval ő kiküldi seregeit, akik nagy nehézségek árán kiűzik/kiirtják/leigázzák az itt ténykedő avarokat. Tarthat talán száz évig a frankok uralma. Nem verik meg őket katonailag, de valahogy szétesik a közigazgatás, és az itt élő népek (nevezzük őket szlávoknak, a fene sem tudja, hogy kerültek ide, nekik is csak elméleteik vannak), rájönnek, hogy igazából akár maguk is alapíhatnának államot. Jelzem, ez a IX. szd. második fele, a hunok kezdenek feledésbe merülni, ugyanis lassan négy évszázada kipusztultak. Azonban mielőtt szegény szlávok létrehoznának néhány jól működő államot, jön az újabb veszedelem, akik a magyar névre halgatnak, valószínűleg a "mag-" és az "-ar" névből, amik két különböző nyelven azt jelentik: "ember" (Szóval a magyar ember háromszoros szóismétlés...). Ja, az ő nyelvük egyébként finnugor, tehát semmilyen eddigihez nem hasonlít. Minden államkezdeményt szétvernek, és kijelentik jogukat a területre, amit csaknem egy évszázad múlva a katolikus egyház (tehát a nyugati világ) is elismer. Azóta (zirca 1115) év itt tengetik az életüket, véleményem szerint tiszteletre méltó kitartással. Mit tuduk róluk? Sok mindent. Mi.
Elnézést kérek a hosszú felvezetőért, szükségesnek ítéltem meg. Elnézést kérek annak pontatlanságéért, ennél többet nem ítéltem szükségesnek. Mert mit ad ég, a múltkor egy monopólikus hatalmú videofeltöltőn kutatva ráakadtam egy csinos kis válogatásra, a "Mulan" című igen igényes Disney-produkció hunjairól. Előrebocsátom, tetszik a mód, ahogy ábrázolják kedvenc nomádjaimat: vérszomjasak, kegyetlenek, rettenthetetlenek és komolyak, leszámítva Sanyu (a vezér, mellesleg a sanyü a királyi rang volt az ázsiai hunoknál) fekete humorát, amiegy üde színfolt. Egész kína retteg tőlük, de mint gonoszoknak, természetesen a történet legvégén óhatatlenül vereséget kell szenvedniük. Ezzel ugye nincs is probléma. csakhogy a készítő imigyen kommentálta a videót (fordítom): "A hun (magyar) törzsek megkísérlik kifosztani a nagy Kínát." Ahogy Hofi Géza mondotta: "No, itt álljunk meg egy szóra."
Angolul kevésbé tudók számára is nyilvánvaló: kedvenc britjeink úgy nevezik országunkat: "Hungary", sváb féltestvéreink pedig: "Ungarn". Utóbbiak megnevezése volt persze az eredeti. Ugyanis amikor felbukkantak eleink a német területen, gyújtogattak, pusztítottak, raboltak, egyéb megélhetésifoglalatosságokat végeztek, szegény német/germán parasztok kétségbeesetten kiáltoztak: "Jézusom, már megint az ongurok!" -utalva ezzel az avarok egyik törzsére, akik ugye száz-százötven évvel előttünk érkeztek a Kárpát-Medencébe, és szintén szerettek nyugaton portyázni. Szóval már ők se tudták kik vagyunk, és inkább egy addigra eltűnt nép nyilaitól való oltalomért imádkoztak a mennyei Atyához (csoda, hogy ennek ellenére is meghaltak? Rossz dolog ellen kérték a védelmet... :D ). Népünk elnevezése az akkor még meg sem született angol nyelvbe az akkor alakuló francia nyelv kérlelhetetlen finomító hatásán keresztül jutott el, csoda-e, ha szegény kapott egy "h"-betűt az elejére. a végeredmény: H-un(o)gur---> Hungar-. Az előtegban ugyebár ez eggyévált a "hun" megnevezéssel, a korlátolt angolszász intellektus számára cáfolhatatlan bizonyítékot nyújtva származásunkra. Ha már az ongurokkal összekevernek minket, a hunokkal miért ne? Elvégre, egykutya (ahogy az összes germán törzs, sőt, német nép is, de egyszer próbálj csak egy németet leosztrákozni!), ők nem látnak semmi különbséget. Jó legyen, nem tagadjuk, mi is szívesen rokonítjuk magunkat a hunokhoz, csak-csak egy nagy történelmi múltú népról van szó, aki nagy dolgot vitt véghez, igaz, inkább negatív értelemben.
De a java még csak itt kezdődött. A sok értelmes ember elkezdett kommentálni. Nem tudtam, sírjak-e vagy nevessek. Kiemelek néhányat, csak szemléltetésként. (Erős nyelvtani korrekciót vagyok kénytelen életbe léptetni, hogy érthetővé tegyem az, amit szerintem el akartak mondani ékevesztett angol nyelven):

Kezdőállítás: "A hunok mongolok, akiknek a törököktől és magyaroktól lettek gyerekeik, tehát a Hun Birodalomnak nem volt nemzete, kevert." -Mongolok? Ez új. Szóval a tatárjárás amolyan törzsi civakorás lehetett, tisztavérű testvéreinkkel.

Reakció: "Te rohadék b*zi román!" -áhh, nem sokat késett a hungarista front- "A hun hadsereg: mongolok, törökök, avarok, magyarok, és összes turáni testvérünk elpusztította a kib***ott cigány országotokat." -a történelmi ismeretek félelmetesek, csakúgy, mint a kulturáltság. Egyébként ha elpuszítottuk Romániát (ami akkor vagy már vagy még nem létezett), akkor hogy a fenébe van még itt mindig?- "Vissza Erdélyt!" -már vártam- "Éljenek soká a turáni országok!" -Hajrá, Oszama!- "üdvözlet MAGYARORSZÁGRÓL." -hát, bemutatkoztunk, ha valakinek nem lett volna még egyértelmű.

"Miben különböznek a magyarok és a hunok? Ugyanúgy néznek ki, ugyanolyan a nyelvük, a vallásuk, a szobraik... igen, tényleg különböznek." -mindenki nézzen tükörbe, és fedezze fel magán a mongolid vonásokat, és a nyelvünkben a 'strava' szót, amely teljesen egybecseng a 'temetés' szavunkkal, mellesleg az egyetlen ismert hun szó. Mellesleg nem tudnék megnevezni egy hun szobrot sem, de ő még magyart sem.

"Örülök, hogy olyan emberek is kommentálnak, akik tényleg ismerik a törtnelmet, és tudják, hogy a románok a dákok leszármazottai, a magyarok pedig csak a saját semmis történelmüket akarják igazolni." -megjött az első ténylegesen románunk. A helyében én is ki lennék akadva az előzőeken, de azt azért megjegyezném, hogy a magyar-hun szakadék négyszáz éves. A dák-román korkülönbség úgy kilencszás év, és itt is elmondható, hogy nincsenek hasonlóságok a nyelvben.

"A magyarok mongolok, azok pedig a legerősebbek a világon, és keményebbek nálatok." -jól hallom egy nyolc éves magyar gyerek önérzetes válaszát?

Válasz az előzőre: "HunGAYria." -ízlléses szóvicc a magyar és b*zi szavak összevonásából. Tényleg méltó válasz, vannak tippjeim rá, hogy ez a csávó hogy fog meghalni magyar nyelvterületen. :) Nem kell várni, ő is kapott, egy méltó ellenfelet:

"B*zi ám a r*banc s*gged zs*dó anyád, te *f*szszopó." -azért hogy valaki egy mondatban leadja a komplett angol nyelvtudását, az már mégiscsak rekord. Az antiszemita vonalat egy legyintéssel hadd intézzem el.

"A sólyom magyar címerállat..." -a németek nem tagadhatják közös származásukat az amerikaiakkal, elvégre a sasa meg csak sas. Mondjuk a a turul és a sólyom összetévesztése silány ornitológiai ismereteket feltételez, de Istenem, nem egy természetjáró típus.

"Mi alapítottuk az első birodalmat a világon." -Sumérok, Egypitom, ugyan! Hunok, az már kultúra! Most angolra váltok a hatás kedvéért- "We wrote rovás, before they could walk!" - igen, te már akkor írtál, amikor ő még csak tanult járni, de a 'scratch' szó már akkor sem ment... - "... Nem törődtek az arannyal, csak a tisztelettel!" -Abból már akkor is kiválóan meg lehetett élni, és érdemes volt érte egy nép létét kockáztatni.

Most átugrok pár oldal színtiszta káromkodást, eddig is volt belőle épp elég. persze néhány jóindulatú megpróbálta visszaterelni a beszédet a rajzfilmre, sikertelenül. Én sem hittem, hogy vége a rettenetnek, de a következőkre azért nem számítottam:

"A hunok azért jöttek ide, hogy szlávokat b-sszanak, és elveszítsék a mongolid vonásokat" -Mi ez, a b*zd meg és uralkodj elve? - "És addig *******, amíg végül már nem voltak b*zik" -a név alapján szlovák hozzászóló, jelzi a fennálló békés viszont. Valami történeti forrásokra is hivatkozik. Én régésznek tanulok, nem igazán olvastam eddig ilyenről, lehet, hogy Slotát kéne olvasnom Iordanes helyett...

Hát, ennyit emeltem ki, az egész megér egy tanulmányt. Hogy őszinte legyek, nem ezt vártam itt. Hozzátettem szelíd stílusban a magam véleményét, a kommentekhez és a videóhoz is (SZERK.: Azóta persze kaptam egy kötekedést egy honfitársunktól is, nevezetesen, hogy jobb lenne, ha nem a "tankönyveinkben olvasható liberális sz*rságot" olvasnám, megjegyzem az illető szerint a vérszerződés törzsei: hunok, csángók, szkíta-szarmaták, szeklerek, avarok, magyarok. Hogy a hétből egyet sem talált el, szerintem kellő bizonyíték, hogy ötödikben neki is jobban kellett volna figyelnie történelemórákon. Egyébként a kedvencem a csángó volt, ami soha nem volt törzs, és a népcsoport is úgy hatszáz évvel később jött létre. XD). Most pedig a három csoporthoz szólnék, akiket úgy is ismerek, hogy nem mutatkoztak be.

Kedves környező szláv népek: Elnyomtunk benneteket évszázadokon keresztül. Az elmúlt száz évben ezt visszakaptuk. Nektek utalták a területeket, amik a lakosaik szerint a tiétek. Néhány olyat is, ahol nem így van a dolog. Én nem akarom, hogy ez változzon. Csak tudjátok, jelenleg nem ez a probléma. Gazdaságilag el vagyunk meradva. Nem csak mi, ti is. Rátok is rátok telepedik az angol nyelvű agyhalál. Nem javulnak a dolgok, amíg nem teszünk érte. A Kárpát-medence bebizonyította már egykétszer, hogy képes fontos súly lenni a világhatalmakat lemérő serpenyőkben. De sosem akkor, amikor megosztott volt. Rohadt mindegy, mi a nyelved. Ha nem véded a kultúrád, rövidesen mindkettőnké angol lesz, és nem lesz min vitatkozni. Együtt kell működnünk, hogy túléljük.

Kedves honfitársaim: Tudjátok, tizenötmillióan vagyunk, nem pedig tízmillióan. Ha piszkáljátok a környező nemzeteket, akkor azoknak a testvéreinknek ártotok, akik köztük élnek, és több tiszteletet érdemelnek, mint mi. És kérlek, ne azzal foglalkozzatok, hogy milyen volt a múltunk, hanem, hogy lesz-e jövőnk. Mert jelen helyzet szerint ezt három betűben meg tudnám válaszolni.

Hülye angolok, angol-hülyék: Peace! Remember, the Huns extinction was at about 400 year before the Hungarian apperannce in the Charpatian basin. And do not make laugh on us. That time we could continue our way, and could have settled on the British Islands, and eradicate all of the anglo-saxon, and viking forces there. If we could withstand the attack of the Ottoman-Turkish Empire, and even Batu khan, William the concuerior... well he wouldn't be a concuerior. Then perhabs we would ask: "What's the difference between english and lombardian?" So don't be so proud of yourselves. We lost our position like that.

Ja, és mindenkinek: hagyjátok békén a Mulant. A legjobb Disney-egészestés az Oroszlánkirály után.

A komor hangulat feloldására még csatolnám egyik kedvenc költőm, Laár András egy versét, mely szintén közép-zugkeleteurópa problémáit ecsetelni, és szerintem híven tükrözi az angolszász tudomány gondolozását rólunk:

Laár András: A csehek

A csehek! A románok pláne!
Ki ne felejtsem a lengyelt.
És a bolgárok? Huh...
Na meg mink is...
Na meg a német...
Ki így, ki úgy.
De azért mind, mind...
Bizony.

Dögöljetek meg! (hadüzenet a sz*rkeverőkek)

"Te! Sötétben bújkáló rémhírterjesztő ellenforradlamár! Reszkess!"

Dögöljetek meg, dögöljetek meg! Mit élveztek abban, hogy a háta mögött kibeszélitek a másikat? Mit élveztek ebben? A magatokfajtából tenyésztik ki a besúgókat. Elegem van a nyomorult szervezkedéseitekből. Elegem van az emberi jóindulat szándékos érdekszerű elnyomásából. Elegem van a jótét lelkek eltiprásából. Elegem van abból, hogy a túlélés érdekében folyamatosan a csavaros észárásotokat kell kutatnunk, és a becsületünkön esett sárfoltokat lemosnunk.

Lássuk a mechanizmust: Kiismerünk más emereket. Nincs ebben semmi hiba. Más embereknek beszélünk róluk. Mi ebben baj? Kicsit elferdítük az igazságot? Végülis nem hazudtunk, csaaak... a saját szemszögünkből meséltük el a dolgokat. És ezzel a saját igazunkra tereltük beszélgetőpartnereinket? Igen, hát ez így sikerült, mindenesetre nem volt szándékos. Az igaz, hogy ezzel más ellen fordítottuk őket, de hát nem akartuk... :'(
Indok 1: Ez a kis mitugrász meg kicsoda? Ejnye, de nem szeretjük a fajtáját! Miért is állnánk szóba vele. A segítsége azért jól jön. De nehogy már leereszkedjek az ő szintjére...
Indok 2: Elképesztő, hogy mit képzel ez magáról! Hogy merészel bármiben is jobb lenni nálam, amikor olyan szerencsétlen! Fogalma sincs róla, mi a fontos az életben! Foglma sincs az értékrend(em)ről. Tönkre kell tenni valahogy. Megmutatom neki, hogy én vagyok az erősebb.
Indok 3: Ha én nem teszem meg megteszi más. Inkább én legyek biztonsában (hiszed te), minthogy engem bántsanak. És nem igazán érdekel, mások mit rinyálnak.

Ok, megértem a problémáitokat. Azokat is, amiket ti problémáitoknak véltek. De nem érzek együtt veletek. Amikor én viselkedtem így másokkal, elborzadtam magamtól, és szégyelltem magamat. De változtattam is a viselkedésemen, úgy, hogy most már szemtől szembe állhassak veletek, és szétkiálthassam a világnak, hogy bármely zugában is éltek, biztos meghalljátok: TELE VAN A TÚRABAKANCSOM VELETEK!
Dögöljetek meg! Dögöljetek meg! Ha legközelebb mesterkedésen kapom egyikőtöket, beverem a képét! Nekem nem elég az a kár, amit egymásnak okoztok. Nincs mentség az emberi lelkek passzióból való megsértésére, ugyanúgy, ahogy nincs mentség az emberi életek hobbiból való elvételére. Mind a kettő ugyanannak a beteges és kicsinyes hatalomvágynak a véterméke, ugyanannak a rejtőző rosszakaratnak a torzszülött gyermeke, amely az önzés fegyvertárának egyik legélesebb tőre.
Nevettek rajtam? Tegyétek! Tovább folytatjátok, amit edig tettetek? Tegyétek! De nem vagyok egyedül, és ebbe a nyomortól sújtott kis országban egyre csak gyülemlenek a feszültségek. Lehet hogy újra eljön a ti kánaánotok, a diktatúra. De azt megelőzi egy még szörnyűbb rémség, az anarchia. Ott (vagy mondjam úgy: itt?) szemtől szemben állunk, ti a ti fegyvereitekkel, mi a sajátjainkkal, és majd eldől ki a jobb. Nevethettek rajtam, de ha felismerek egyet is közületek, addig rúgom, amíg mozog. Legközelebb talán átgondoljátok, tényleg élvezetes-e emberek tisztességével játszani, megéri-e akkor is, ha azok visszavágnak nektek.
Még valami. Békés, nyugodt, naiv gyerek voltam. Húsz évnyi kemény munkátokba telett, hogy a világ ellen fordítsatok, és elvegyétek a bizalmam az emberekben. Ez evolúció. Reagálok a veszélyhelyzetekre. Agresszíven. Csak, hogy tudjátok, ki rontotta el a játékotokat, ha egy sovány húszéves egy bakancsot lendít a pofátokba.

Az önzésről

Üdv mindenkinek, kit a balsors a világháló ezen csendes szegletére vetett!

Mesélek egy kicsit arról az emberi tulajdonságról, ami megrontja az embereket, és erőt ad hozzá, hogy másoknak ártsunk a saját vélt vagy valós érdekünkben.
Először is definiáljuk az önzést. Túlfejlett egoncentrizmus jellemzi, az empátiás készség hiányával. Konyhanyelven: "Csak én számítok, SENKI más!" A saját boldogságunk utáni vágy minden emberrel vele születik. Csak azokkal a gondolkodókkal tudok egyetérteni, akik ezt alátámasztják. Önzetlennek azt az embert nevezzük, aki nem képes boldog lenni, ha néhány ember a környezetében nem boldog. Az önzetlenség mértéke (ha rőfre mérhetünk egyáltalán egy ilyen tiszta, nemes érzelmet) attól függ, ez a gondoskodási vágy hány emberre terjed ki. Vannak, akik egy ember boldogságának szentelik az életünket, vannak, akik egy ország gondjait veszik a nyakukba, és vannak, akik meg akarják gyógyítani az egész világot.
De úgy ígértem, ennek éppen az ellenpólusáról fogok beszélni. Az indok tehát adott: "Boldog akarok lenni, mások érdekének figyelembe vétele nélkül." A módszer... az már más kérdés. Az a fegyverzet dönti el, ami velünk született, vagy amit sikerült elsajátítanunk, esetleg megszereztünk. Ezek alapján gyönyörűen el lehet különíteni az önzők főbb típusait. Mik ezek a fegyverek?

-Erő, hatalom: Nevezzük ezt a fajtát pankrátornak. Szappanbuborék lelke nyugalmát abban a tudatban leli, hogy fizikai erejével, a megfélemlítés hatalmával, befolyásával képes bármilyen helyzetben diadalmaskodni. Kis- és nagyfőnökök, kocsmai verekedők, gerillák, diktátorok, egyéb kedves emberek tartoznak ebbe a csoportba. Intelligencia alacsony, türelem nincs, empátia=0.

-Ravaszság, kapcsolatok: A fajta neve legyen patkány. Gyűlöl mindenkit, aki jobb nála. De neki a pankrátorral ellentétben, nincs meg az ereje, hogy ezen önmaga változtasson. Mit csinál ez a jótét lélek, hogy ellensúlyozza nyilvánvaló gyengeségét? Beköp, szerveszkedik, trükközik, hibákat keres, hogy másoknak megmutassa. Más emberek érzéseit úgy csűri-csavarja, hogy csakcsak úgy süljön el a dolog, hogy kiszemelt áldozata szenvedjen. Kedvelt foglalkozás a besúgó. Intelligencia magas, türelem rengeteg, empátia=0.

-Pénz: Ez a téma talán bővebb kifejtést is megérdemel. Néhány zseniális figura a Közel-Keleten jónéhány ezer éve kitalálta, hogy létrehozzon egy olyan tárgycsoportot, amely önmagában legfeljebb művészeti értéket képvisel, de általános konvertibilitása folytán olyan jelentőségre tett szert, hogy az élet a civilizált társadalomban el sem képzelhető nélküle. A nélkülözhetetlenség pedig komoly hatalom. Így az az eszköz, ami az egyik legfontosabb feltétele volt a mai kultúrák kialakulásának, veszélyes fegyverré vált. Valamivé, amiért érdemes lerombolni mások boldogságát, hogy a miénk feltételeit megteremtsük. Éppen ezért sokan azt hajtogatják szüntelen: a pénz az emberi lélek megrontója. A pénz fontos. Fontos, ha részei akarunk lenni mindannak a rendszernek, ami felett a civilizált világnak hatalma van. De! Nem tehető ez a néhány szerencsétlen hettita felelőssé az emberi lelkek sötétségéért. Mindezek ellenére lássuk az önzők egy igen kedvelt faját: a kapzsit. A kapzsi hiszi, hogy a pénz élete értelme, célja, hajtóereje, lelke; és egy idő után már az is lesz. Nem ismer mértéket. Egyetlen esetben költekezik: ha veszélyben érzi a világot, amit pénzből épített magának. Intelligencia magas, türelem nincs, empátia=o.

Ez a három rohadék csak néhány abból a jónéhány fajtából, akik megérénének egynéhány antropológiai vizsgálatot. Azonban módszerük nem mindig hatékony.
Az ember emocionális lény. Biológiai szempontból nézve a dolgot: valahol az agyunk mélyén ott lapul egy hüllő agyának érzelemközpontja, és intelligencia vagy ráció ide vagy oda, ez jelöli ki a célokat. Élhetünk úgy, hogy elnyomjuk ezt a részünket, csak éppen boldogok nem lehetünk nélküle. Ha valaki egy ember érzéseit támadja meg, jó helyen kapirgál. Ha elhagynak a barátaid, ha elárul a szerelmed, ha nem törődik veled a családod, ha elveszted azokat az embereket, akikben bízhatsz, egyedül leszel, mindenhol ellenségek vesznek körül. Ez a legrosszabb. És itt lép akcióba az önzők legocsmányabb faja.

-Érzések: Nevezzük őket lélektipróknak. Abból az előnyükből indulnak ki, hogy ismerik a körülöttük lévő embereket. Ismerik a félelmeiket, ismerik a boldogságuk kulcsát, ismerik az életmódjuk lényegét. Pontosan ismerik mások egymáshoz viszonyulását. Hideg intelligenciával várják ki azt a pillanatot, amikor valaki a boldogságuk útjába kerül, és az összegyűjtött információkat felhasználva mér csapást az akadályra. Nem érdekli, miről, vagy kiről van szó, bár ez a többi fajról is elmondható. Intelligencia magas, tülelem tetőfokon, empátia=0(!).

Az egyes eszközök nem zárják ki egymást. Lehet valaki hatalommániás kapzsi, vagy ravasz pénzhajhász, esetleg érzelmi alapú spion is. Nem kell feltétlenül tudatosságot feltételeznünk ezek mögött a tettek mögött, sokan nem is veszik észre, mit művelnek másokkal, és a többség nincs is tudatában saját önzőségének. Keveredhet az önzés jó tulajdonságokkal, mert az emberi lélek roppant összetett építmény a végletekig leegyszerűsített alapokon állva is. De abban a pillanatban, ahogy előtör, minden jó tulajdonságot puszta léte okán kizár. Egy önző ember legfeljebb véletlenül cslekedhet jót, de ez sem túl gyakori.
Ha már ilyen ügyesen felvázoltam, hogy milyen igen nagy probléma is settenkedik az emberi lélekben, illene megoldást is hagynom. Naiv lélekkel mondhatnám azt, hogy: "Ha az önzőség fent vázolt tüneteit véli felfedezni magában, rohanjon azonnal a legközelebbi buddhista kolostorba, és szabaduljon meg minél hamarabb a bldogság utáni vágyaitól!" Ezzel a megoldással az a baj, hogy nagyon kevesek lennének képesek rá. Én például nem. (figyelem, egocentrizmusom kidugta első hajtásait ezen cikk termékeny földjéből!) A megoldás, amit ajánlok, nem kevésbé naiv: harc. Egységben, összefogásban. Vannak ugyanis dolgok, amikkel egyszerűen nem tudnak mit kezdeni az önzők sem. Egy pankrátor alkatú sokat ér a nagyra tartott hatalmával egy falunyi ember ellenében, ahogy egy patkány sem fordít egymás ellen két igazán jó barátot. Két önző pedig nem nagyon fog össze, legfeljebb időlegesen. Miért is segítenének másokon.
Ha nincs összefogás? Úgy bizony nehézkes. Magányosan vagy párban legfeljebb annyit tehetünk, hogy pofán vágjuk az illetőt, aki puszta önzésből tönkre akar tenni valakit, aki nekünk fontos. Kétlem ugyanis, hogy egy ember bántalmazása helyes lenne, ha az csak minket zavar, ezzel magunk is az önzés hibájába esnénk. A pofán vágás esetén fennél a veszély, hogy az illető felkel, és holnap újult erővel támad. Végletes esetekben viszont csak egy megoldás marad.
"Lássuk, hogyan hat a Vigyorex a gyakorlatban": tegyük fel, hogy valaki fogja magát, és minden indok nélkül rugdosni kezd valakit, akit mi jóval értékesebbnek tartunk, mint a támadót. Fogunk egy kezünk ügyébe eső szerszámot, és úgy halántékon vágjuk, hogy betörik a koponyája, halált okozva. Minket letartóztatnak, és életünk végéig bezárnak egy olyan helyre, ahol az emberiség söpredékével kell múlatnunk az időnket. Egy emberi életnek kampec, legfeljebb munkaerejével lehet hasznos a társadalomnak. De! Hány ember lelkét és életét zúzhatta volna szét a most elintézett önző szándékosan vagy akaratán kívül? És vajon egy ilyen után meggondolja-e kétszer az utcán sétáló társa, (aki történetesen hallott a történtekről), hogy hasonlóba belekezdjen? Azonban ez sem ilyen egyszerű. Mert ki az, aki képes így feláldozni magát? Kiket hagy cserben azzal, hogy cselkvésképtelenné teszi magát? Lehet, hogy ezzel többet árt a jó embereknek, mint amennyit segít a tetvek kiiktatásával.
De vetítsük csak ki az én gondolkodásomat egy egész társadalomra, és megkapjuk az eredményt: Az akasztott holttestet, aki valamilyen bűntény miatt addig lóg a bitón, amíg valaki nem jut a sorsára, és szükség nem lesz a helyére. Ez így működött a középkorban. Ha valaki, aki önzésből másokat tönkre akart tenni, elment emellett a temetetlen hulla mellett, odaképzelte magát a helyére, és alaposan elgondolkodott. Fennált a veszélye, hogy egy önző irányítsa a kivégzéseket, de ha túlzásokba esett, ő volt a következő, aki ott lógott; így végsősoron rá is ugyanolyan hatással volt az akasztott holttest.
Végszóképpen: Ha valaki tönkretesz egy életet, nem ártana számolnia vele, hogy ezt még visszakapja. Mert a jó emberek boldogságvágya elérhet egy olyan pontot is, ahol egyszer csak rájönnek, hogy nem fognak működni a terveik, ameddig valaki tönkre akarja tenni őket. Ekkor pedig következhet az ellencsapás. És itt jön el a fordulópont, ahol elválik a jó és a rossz egymástól. Ez az a pont, ahol meg kell ezeknek a jó embereknek állniuk, és mélyen magukba nézniük: "Önzésből teszem, vagy csak szimplán így helyes?" Ha pedig ezt átgondoljuk, nem áll fenn a veszélye, hogy önzőn cselekedjünk. Mert minden ember kapott egy kis csengőt a fülébe az önzés elleni harcra: lelkiismeretnek hívják.

Mindenkinek további kellemes napot!

Mi ebben a jó?

Ma este, úgy negyed tíz körül, éppen hazafelé vonatoztam. Szeretem a vonatokat, mert a buszokkal ellentétben elég csendesek. Kevesebb az egymáshoz tartozó ember, hosszúak az utak, nagyobb a sebesség, egyszóval, minden arra csábít, hogy az ember inkább az ablakból nézze a tájat. A nagy csendben pedig keveseknek támad kedvük beszélgetni. Magányos embertípus vagyok, ha tehetném, és adódna ilyen munkalehetőség, a házamból sem mozdulnék ki, kivéve persze, ha biciklizni támad kedvem.
De térjünk csak vissza a vonatúthoz. Egy kis fülkeszerű részlegben ültem, mivel a vagon másik felét egy nagy kerékpárszállító rész foglalja el. Egy egyes ülésre telepedtem, a bal hátsó sarokban; még a déli pályaudvaron csatlakozott hozzám egy ötven-hatvan éves néni, aki a bal első sarokba ült le. Érd-felső állomásnál felszállt egy fickó, úgy huszonéves lehetett, és a jobb első sarokba telepedett. Végül Sárbogárd előtt nem sokkal letelepedett a jobb hátsó sarokba egy másik néni, aki valamivel fiatalabb volt az előzőnél. Egy futó pillantásra méltattam őket, nem igazán gondoltam, hogy kommunikáció kezdődik köztünk. Sárbogárdig minden rendben is volt. Én a latin jegyzeteimet tanulgattam, a szemben lévő fiatalember egy autós magazint, a mellettem ülő néni egy napilapot olvasgatott, és a harmadik is bizonyosan jól elfoglalta magát, nem láttam rá.
Sárbogárdon átkapcsolták a mozdonyt, és ez olyan sokáig eltartott, hogy egy hölgy (kései harmincas korában járhat, és a tartásából leszűrtem, milyen elviselhetetlenül pökhendi lehet) áttipegett a szomszéd vagonból (talán ott már nem bírták elviselni), és megkérdezte, hogy nálunk van-e fűtés. Akkor pillanatnyilag nem volt. A nő odatelepedett az előttem ülő nénihez, akire nem láttam rá, és elkezdte neki panaszolni, hogy mégis milyen dolog ez, hogy ő megveszi a drága jegyet, és nem képesek fűteni, mert ő különben is megfagy, és hogy mennyit romlott a közlekedés tíz évvel ezelőtthöz képest, és a többi, és a többi. A néni sajnos csatlakozott hozzá, és elkezdte magyarázni, előbb még szelíden, majd egyre vehemensebben. A végén már az oktatásnál tartottak, és a vendégünk megjegyezte, hogy európában nálunk senki nem beszéli rosszabbul az angol nyelvet (pedig ezt a tisztet a skótok legalábbis kiérdemlik!) az idősebb hölgy pedig megjegyezte, hogy amikor anak idején kötelező volt az orosz, mennyivel jobban tudtak nyelveket az emberek (közismert tény, hogy az akkori általános oktatás színvonalának köszönhetően mostanság minden 1950 és 1970 között született ember folyékonyan, legalább középfokon beszéli az oroszt az országban)! látott egy riportot, talán a Mókus Plusz, vagy a Magilla Gorilla című, a Magyar közlönyt hírértékében megalázó bulvármagazinban, amiben fiatalokat kérdeztek meg, és állítólag nem tudták a választ arra, hogy mire is emlékezünk március 15-én. Láttam már magam is hasonló riportokat, és középkorú, illetve idősebb emberek is teljes határozottsággal vágták rá abszolút baromságokat erre az egyszerűnek tűnő kérdésre. Tény, hogy bajok vannak a közműveltséggel, de ez mindenhol probléma, nem kívánok erről beszélni.
A belépő hölgy még gyorsan leszögezte, hogy az ő lánya bezzeg szorgalmasan tanul, és ez nagyrészt a tanárok hibája lehet (úgy látszik, ebben az országban csak ő végez tökéletes munkát), majd közölte, hogy visszamegy a saját vagonjába, mivel sok csomagja volt ott, és a múltkor is ellpoták a táskáját. Relytéj, miért, valószínű akkor is ugyanilyen argoszi éberséggel őrizte. Kivonult, és azt hittem, ezzel lezárult a probléma.
De akkor a hölgy mellettem megjegyezte, hogy tényleg fűtöttek előtte. A másik, aki az imént beszélgetőpartner volt, most kifejtette ellenvéleményé, és megkérdezte a belépő kalauznőt, hogy miért nincs fűtés, és miért nem kapcsolják fel? Szegény elmondta, hogy az előző vagonban is erre kérdeztek rá (újabb rejtély: ki lehetett az, csak nem kedvenc mimózánk?). Újból elmondta, hogy ő ebbe nem tud belenyúlni, mert automata a rendszer, majd mosolyogva távozott. Ekkor megkezdődött egy szópárbaj, amivel kapcsolatban két dolgot nem találtam: a párját az emlékeimben, és az értelmét a logikámban. A két hölgy ugyanis (a mellettem lévő finomabban, a másik határozottabban) perceken keresztül ezt a jelentéktelen problémát feszegette, és ahogy lassan elkanyardott a beszélgetés szála, természetesen előkerült a szinte mindenek felett tisztelt Kádár János, aki alatt ugyebár ilyesmi nem történhetett meg. De sosem vesztették el az alaptémát, és úgy tűnt, mindegyik egyre hatékonyabb költői eszközzel akarja kifejezni a véleményét, egyikük a végén már a fogvacogásig jutott ebben. A célpont (számomra érthetetlen módon) a kalauz volt, aki persze ezt nem hallhatta. "De vakmerőn s hivatlanul elő áll harmadik": a fiatalember összecsapta az újságot, és a kalauzok védelmezésébe kezdett. Egy ideig egyet is értettem vele. Aztán, amikor a néni megjegyezte, hogy a kalauzok csak akkor vehetik át a vonatot, ha az kifogástalan állapotban van (Erről még nem hallottam, de magamban elképzeltem, ahogy a kalauz benyit egy zsúfolt vagonba, és közli: "Sajnos nem indítjuk el a vonatot, mert nem működik a fűtés, és az egyik ablakot sem lehet lehúzni.". Újabb példa a legendás utolsó mondatokra.); a fickó is kezdte elveszteni a fidegvérét, és megjegyezte, hogy ez igencsak jellemző a néni korára, egyértelművé téve ezzel, hogy ebben az esetben csk ő láthat tisztán. Nem kedvelem a tiszteletlenséget, ez pedig sajnos csúnya példa volt rá. A néni szinte kiabálva válaszolt. Hogy mit, arra nem emlékszem, mert itt már nevettem rajtuk. Bár én voltam a legfiatalabb a vagonban, mégis olyannak láttam ket, mint az óvodásokat. Amikor a fiatalember éppen ott tartott, hogy addig semmi nem fog változni, amíg mindenki csak hőbörög és senki nem mer felállni, amikor elérkezettnek láttam az dőt közbeszólni: "Hölgyeim, uram! Ne veszekejünk. Az állam nem fog gondoskodni rólunk, ezt megszokhatták volna. Elég nevetséges, hogy itt nyafogunk a fűtés hiánya miatt, miközben mindenkinek ki van akasztva a kabátja, és rövidujjúban van." Azzal felkaptam a cuccomat, és kisétáltam. A pillanatnyi csönd azt bizonyította számomra, hogy eddig fel sem tűnt nekik, hogy nincsenek rendesen felöltözve. Még annyit érzékeltem, hogy a mellettem helyet foglaló néni elneveti magát; a fiatalember pedig, kihasználva az általam nyújtott vélt kapaszkodót, tovább bizonygatja saját igazát; aztán becsuktam magam mögött az ajtót.
Átsétáltam a szomszéd vagonba, ahol savanyú pofával ült a vita tulajdonképpeni kirobbantója, mögötte pár üléssel a kalauz. Utóbbira rámosolyogtam, és köszöntem is neki. Ahogy ebből az utastérből is kiléptem, és visszanéztem, észrevettem egy cetlit. Egy MÁV hirdetőtábla vol, aminek egy nagyobb fehér részére valaki (az írásból következtetve általánosos) ráfirkantotta: "Nincs fűtés! Nyári kocsi?" Hát ennyi... 80% valószínűséget adok, hogy a felbújtó nem kezd el nyafogni, ha nem látja meg ezt a feliratot.
Nem tudom, mi a jó abban, ha valaki morgolódik vadidegen emberek előtt. Ettől őneki jobb lesz? Miért kellett ezeknek elrontaniuk a saját hangulatukat, ahogy másokét is? Bármilyen épelméjű ember leszűrte volna négy mondat után, hogy úgysem tudja meggyőzni őket. Négy ember, négy generáció, négy kultúrkör; mégis mind a saját igazát bizonyítja, ahelyett, hogy ráhagyná a másikra. Öröm látni, hogy toleranciánk ennyit fejlődött a misszionáriusok áldásos tevékenysége óta, mely cafatokra tette az afrikai és egyéb más területeken őslakos társadalmakat hittérítés címén. Hazamennek, és mit mondanak az óvodából hazatérő, makacskodó gyerekeiknek? "Okos enged, szamár szenved." Írjuk csak le százszor mi is, hátha megragad belőle valami. Hátha észrevesszük, hogy amíg mi egymáson töltjük ki a haragunkat, addig a felsőbb hatalmak úgy húznak hasznot belőlünk, ahogy akarnak. Létezik egy angol mondás, amit állítólagos rossz angol nyelvtudásom ellenére is le tudok fordítani, és így hangzik: "A hűbérúr legjobb barátja a káosz." Miközben drága utastársaim az államot szidták, mind a maguk módján, teljesen eltávolodtak egymástól emberileg, lehetetlenné téve az együttműködést, pedig úgy vettem észre, nagyon sok gondolatuk egyezett. Miért nincs nemzeti összefogás? EZÉRT! Uff, én beszéltem.

Kitárni magunkat

Kezdjük talán a blog fogalmával. Amikor egy értelmes ember kitalálta, az volt a célja vele, hogy egy ember egy témához kapcsolódó mindennapos hozzászólásait egy rendszerbe vegye, hogy ez a személy azt naplószerűen vezethesse. Kiváló ötlet. Néhányan azonban egy az egyben egy internetes naplót vezetnek benne. Hangsúlyozom, ez sem probléma, ha a megválasztott téma a blogszerző maga. Csupán azzal nem értek egyet, ha valaki a komplett magnéletét kitálalja, tapasztalataim szerint erre is van néhány példa.
Hogy őszinte legyek, sokáig nem vonzott ez a véleménnyilvánítási forma. Nemrégiben két közeli ismerősöm... ez túl hivatalos.... két családtagom aktívan blogozni kezdett, és valamit magmozdítottak bennem. Elérkezettnek láttam az időt, hogy megosszam a véleményem a világról néhány olyan emberrel, akik véletlenül idetévednek.
A blogom témája az engem körülvevő világ leírása lesz az én szemszögömből. Véleményt fogok nyilvánítani ennek működéséről, és arról, mi mennyire egyezik azzal, ahogy én elképzelem. Ez is közel áll a napló fogalmához, de semmi személyeset nem tervezek megjelentetni benne, hacsak nem szükséges. Mint azt már kikötöttem, ez egy roppant unalmas blog lesz, de hát mindenkinek állampolgári joga azt én annyit alkotni, amit és amennyit akar, nem igaz? ;-)