Tisztelet a tollnak, mely az idő földjét szántja (ferdén)

Üdv!

Réges rég nem írtam, de csak most jött olyasmi, amiben érdemileg meg tudok nyilvánulni. Igen, unalmas történelmi okfejtés, ha nem szereti valaki, azt előre figyelmeztetem, mert nem szeretek másokat kínozni.
A lényeg a történelem meghamisítása. Vegyünk egy népszerű személyt (keresztény területeken): Hunyadi János, a középkori Magyarország zászlósura és kormányzója (eddig vitte szorgalmas munkával). Tyűha, de menő csávó... Az apja közkatona volt, (hacsak nem fattyúgyerek, mert ilyesmit is lehet hallani...), ő meg a király után a második ember. Legyen magyar! Meg román. Ja, meg szerb, mert Arany János (John Golden) így tudta. Hogy milyen hadjáratokat vezetett, arról az emberek többségének (nagyon helyesen), fogalma sincsen; de az azért beugrik, hogy délben harangoznak valamiért... Ja, persze, Nándorfehérvár... Ó, elnézést, Belgrád! Bocs, bocs, nem kívántam senkit megsérteni.
Volt vele ott egy prédikátor, Giovanni de Capistrano, aki septiben összerántott húszezer parasztot, és oldalba támadta az oszmán hadsereget. Ilyet mégiscsak egy magyar géniusz tud csak kivitelezni. Legyen hát Jani a neve, mint a haverjának. Megjegyzés: egy szót nem tudott magyarul életében, üldözte a szidókat (nem hajoltak meg a kereszténység előtt), és a parasztok csak pislogtak volna értelmesen, ha nem fordít neki valaki szép torokhangú ómagyar nyelvre. Na, de ki?!
Ó, igen! HYUNDAI... izé, na: HUNYADI MÁTYÁS (Matthias Corvinus, Matei Corvin, Matej Korvin, Král Mátej, Matyás Korvín, Mathija Korvin, Maciej Korwin, Mamuja... ki sem tudom olvasni cirill betűben, társai) Ő nem tartott igényt erre a sok névre, és, mintegy beintve az utókornak minden levelét úgy írta alá: Matthias rex. (Sajnálatos módon később lett egy második Mátyásunk is, a méltán gyűlölt Habsburg házból, így ezt a nevet a hivatalos történetírás szőnyeg alá söpörte, a köznép pedig a hivatalos dogmával tette ugyanezt, és továbbra is Mátyás királynak hívja.) Ő magyarnak vallotta magát, a román történetírás persze okosabb nála ismételten (okossági sorrend: román történetírás, Isten, Mátyás király). Hát hogy lenne már magyar, ha az apja román? Igen is, vegyük tudomásul, hogy ő volt a világtörténelem legnagyobb román királya.
Említést tehetnék még Petőfi Sándor (Alekszandr Petrovics) híres román költőről (aki az Alföld című versét lefordította románra, (vagy fordítva? kétlem...) ), aki ugyebár a közhiedelem szerint szerb származású, de immár egyértelmű, hogy szlovák, hiszen az apja orthodox vallású volt, és Szlovákián kívül orthodox vallású ország a földön sincs. Ne érdekeljen senkit, hogy a legfontosabb dolog számára a magyarsága volt. Véletlenül sem.
Jajj, ki ne hallott volna Ferenc Jóskáról (Francz Joseph). Igen, bazi nagy magyar uralkodó, akkora pofaszakállal, hogy róla nevezték el Európa legészakibb területét (a két ténynek csakis az abszolút humor érájában lehet összefüggése). Osztrák császár. Österreiches kaiser. Austrian emperor. Nem tekintendők az eredményei magyarnak, főként a magyar forradalom leverése után.
Az ő felesége egy bizonyos Erzsébet, népszerűbb nevén Sissi akinek gyönyörű szép, idilli élete volt (lányregény, szerencsétlen maga keresett a férjének szeretőket, nem igazán vonzotta a pompa, a férjéhez való első utazása során kétszer süllyed el a hajója 300 kilométeren, élete végén pedig gyengédel leszúrta egy anarchista Genfben (Geneva) ). Persze, NEM magyar.
Hol uralkodott az előző kettő? Wien (nem, nem Bécs, soha sem volt az.) Hol volt akkoriban magyarország megszállásának központja? Pozsonyban (Nem Bratislava, bármennyire is szép szláv hangzása van). És az erdélyi (Transsylvania) Magyaregregyből hogy a rossebbe lett Romana? Különös nekem ez a fordítás...

Vannak dolgok, amiket én nem tudok felfogni. Miért jó hazudni arról, ami megtörtént? Bármelyikőtök jobban érezné magát, ha az apja a nitroglicerin feltalálója, az anyja pedig volt miniszterelnöknő lenne, de közben ugyanaz a jó vagy rossz ember, mint egyébként? Miért fontos ez, kényszerünk van hazudni?

A román nép a havasalföldön és Moldvában megtelepedett pásztornép, a vlachok leszármazottja. Övék az a föld, mert senki más nem volt képes elviselni annak zordságát. Szívósabbak minden környező népnél. Évezredes elnyomás után száz-százötven éve megalakították saját királyságukat, felszabadulva az egyre agresszívabban terjeszkedő cári Oroszország vasmarka alól. Két világháborún át megfelelő diplomáciával a vereségükből is diadalt csikartak ki a végeredménynél. És legvégül volt bátorságuk letaszítani a trónról és kivégezni azt a diktátort, aki éveken keresztül zsarnokként rabolta ki őket, és luxusban élt, míg a népe nyomorgott a munka terhe alatt.

A szlovák nép a középkori Magyar Királyság érája alatt állt össze egy egységgé a honfoglalók által elpusztított Morva Birodalom és a cseh bevándorlók népéből. Nagyon szorgos népség, akik mindenféle munkát elvégeztek. A felvidék iparát ők és a szászok tartották életben. Télen mindenféle ipari munkát végeztek, nyáron még acsaládjukat is otthagyták, hogy az Alföldön arathassanak elég magas bérért, és eltarthassák gyermekeiket. A Habsburg-birodalom felbomlásával a rokon cseh néppel egyszerre (gondos szervezés után) kikiáltották függetlenségüket, és megőrizték a demokratikus állami berendezkedést, még a német megszállás árán is. Végigszenvedték, ami az elkövetkezendőötven évben Európa keleti felére nehezedett, és aztán békében elváltak Csehszlovákiától, máig a térség egyik legdinamikusabban fejlődő állama lettek.

A szerb nemzet a Balkán-félsziget egyik legrégebbi szláv népe. Kegyetlen szabadságharcokat vívtak, az Oszmán birodalom és Magyarország valamint a Habsburg-birodalom ellen (150 év? molyfing! nekik 400 jutott). Az eltelt évszázadok megerősítették őket. megőrizték vallásukat, és nemzeti énekmondóik örökítették tovább a nép fiainak hős tetteit, és a reményt, hogy egyszer újra szabad lesz szerbhon. És az is lett. Az új ország vérből született, és vérével véte meg magát a környező népektől. Amikor eljött a Nagy háború, büszkén dacolt a hatalmas birodalommal, amely északi szomszéda volt, és négy hosszú év alatt sem sikerült megtörni a szerb ellenállást. Egy nagy állam feje lett Szerbia, amelyet nem söpört el az első világháború, sőt, egy erőskezű vezető alatt a balkáni szlávokat egyesítve elég erős lett, hogy dacoljon magával a Szovjetúnióval is. A szerbek kitartóan harcoltak az állam fenntartásáért, és a mai napig az összes környező nép rettegi a szerb katonák haragját. A rettegés pedig tisztelet. Ez pedig sokat számít egy katonanemzetnél.

A magyar nemzetről nem kell sokat mesélnem. Tisztességesek voltak a fiai és leányai. Nagy emberek vezették őket, és nagy emberek szolgálták a királyokat. Európa pajzsa volt keletről és délről. Életben maradt a keresztények, az ortodoxok és az iszlám között. Életben maradt a feudálisok és a nomádok között. Életben maradt a szlávok, és a germánok között. Egyedi kultúrával, önálló állammal. Ezeregyszáz év nem hazudik. Élnünk kellett és élünk is. Védjük, amink van, minden eszközzel. Ezek vagyunk mi. Se többek, se kevesebbek.

Többnek akarsz látszani? Ettől leszel kevesebb.

Védelmező ösztönök

Üdv!

Fiúnak születtem, ez van. Rohadtul nem kértem, de nem is kapálózok ellene, beletörődöm és kész. Ahogy abba is, ami vele jár. Itt... *megkopogtatja a fejét*
Az általános végén döbbentem rá, mit jelent ez. Akkoriban kellett először megvédenem magam. Akkoriban kellett először döntést hoznom a saját sorsomról. Akkor voltam először szerelmes... Nekem ez mindig is egy felsőbbrendű érzés volt. A vérségi kötelékeket, és a barátságot talán nem képes felülbírálni, de képes fontosabbá tenni egy személyt önmagadnál, és az emberi fajnál, melynek lételeme az önzőség, ez nem semmi. De térjünk vissza a témához.
Szerencsésnek nevezhetem magam, amiért a kisgyerekkorom ennyire megnyúlott, és ezt szinte csak a családomnak köszönhetem. De ekkor néhány dolog megváltozott. Továbbra sem nehezedett rám olyan súllyal az élet, mint a velem egykorúak többségére, de megéreztem a nehézségeit. Megtanultam visszaütni. Megtanultam, hogy egy fiú azért fiú, hogy durva eszközökkel is képes legyen megvédeni azokat a dolgokat, amik fontosak neki. Ez maradt az állatvilágból.
Persze itt jön be a probléma. Az emberiség mindent meg akar változtatni, ami egy kicsit is hasonlít a természetességre. Ne, még csak véletlenül se merészelj nem nyakig öltönybe öltözve végigvonulni a városon egy olyan meleg napon, amikor a bőröd is lekívánkozik rólad. Véletlenül se sétálj ötszáz métert, amikor egy kolosszáris vasszörny gyomrában kétszáz emberrel együvé zsúfolva is megteheted ezt az utat. Véletlenül se éld le ugyanabban a tíz négyzetkilométerben az életed, utazni kell, hogy jól érezd magad. Ja, és ami a legfontosabb: nehogy azt hidd, hogy erjesztett gabonapárlat, szőlőpréselet, főzött mákgubó vagy egyéb kemikáliák nélkül boldog lehetsz.
Ó, és ha már vissza akarunk kanyarodni a témához, nehogy azt merészeld hinni, hogy valamit, ami számodra érték, megvédhetsz, ha ezzel másokat elszomoríthatsz. Persze nekik jogos keretek között szabad azt bántani. "Nem úgy akarják... Ők nem is gondolták... De csak ő túl érzékeny..." NEM!!! K*RVÁRA NEM!!! Nem fogok megnyugodni a tudatban, hogy bárki taperolatja a lányt, akiért az életemet odaadnám, ha utána bocsánatot kér! (És persze még a sértett is visszafog, mert eddigi tapasztalatai azt tanították meg neki, hogy az, aki a védelmében hajlandó erőszakot alkalmazni, az ellne is feltétlenül fog.) Nem, rohadtul nem fogok belenyugodni, hogy más embereknek joguk van megríkatni az egyetlen testvéremet, csak mert még túl gyenge ahhoz, hogy megvédje magát. Nem fogok átsiklani a tény felett, hogy más emberek szimpátia híján elveszik annak a nőnek a megélhetését; aki testében hordozott és táplált kilenc hónapon keresztül, és védett, amíg nem voltam képes rá, hogy megvédjem magam. Nem nyugszom bele, hogy az ember, akitől azokat a tulajdonságaimat kaptam, amikre a leginkább büszke vagyok; arra van kárhoztatva, hogy élete végéig a mára gondolva robotoljon; miközben a természet arra rendelte, hogy csodát teremtsen a képességeivel. Hihetetlenül zavar, hogy egy általam nagyra becsült embert, akinek istenadta tehetsége van a szakmájához, és egész életében szorgalmasan végezte, elzárnak tőle és a megélhetésétől, mondván: veszteséges. Persze ez csak néhány példa.
Na, ilyenkor jut el az ember arra pontra, hogy megszűnik a négymillió éves evolúció és az ötezer év kultúra (culture=távolodás a természettől), és felébred a kancsimpánz a hypotalamus legmélyén, amely kész egy nagy kődarabbal véres péppé lapítani egy fajtársa koponyáját, ha bántják a szűkebb családját. Mi erre a civilizált világ reakciója: "NUUURSEEEE!!! NUUUURRSEEE!!! TAKE MR. GUMBY TO A BRAIN SURGEON!!!" (Monty Python repülő cirkusza: Gumby agysebész; szabad fordítás: "Nővér! Nővér! Vigye Mr. Gumbyt egy agysebészhez). Úgy is van, zárjuk be, vágjuk ki az agyát. Még a végén támad egy értelmes ötlete, és megvéd valami értékes dolgot...
Mert nekem ezek az értékeim. Hiszem, hogy ezek az emberek értékeket képviselnek. Hisznek benne, hogy szeretetért szeretetet kaphat az ember, és hogy vannak, akikben meg szabad bízni. És átkozott legyek, én is hiszem, éppen ezért nem akarok csalódást okozni nekik. Meg akarom magamnak teremteni a lehetőséget, hogy bármikor képes legyek megvédeni őket. Éppen ezért tűrök: "Ha majd egyszer nagy szükség lesz rá..." Rossebet. Le fogom élni az egész életemet gyáván, rettegve a tetteim következményeitől, mert a tömeg ellenem van, és képes összezúzni, meg velem együtt azokat is, akik fontosak nekem. Most megyek, és tanulom tovább, hogyan kell szakszerűen kirabolni egy sírt, ami más körülmények között a legsúlyosabb erkölcsi vétség lenne. Szép volt. (Emberiség-Zoli meccs állása: 50.000-1)

"Hisz nőnek nem születtél, s férfinak nem nevezhetlek..." (-Euripides: Orestes)

Szivatás

Üdv!

Valamiért elkapott az írhatnék. Előre elnézést kérek, ha esetleg igénytelenebbre sikeredik az irományom, most nem gondoltam át úgy, mint az előzőeket.
Az ehavi kiválasztott téma a szivatás (szándékosan rövid í-vel, mert egy külön fogalom). Hevenyészett definíció: megalázással kísért gúnyűzés valakiből. Persze nem kell annyira elrettenni a dologtól, azért vannak finomabb modulusai is. Nem ezekről fogok beszélni.
Tegnap este a húgommal beszélgettem, aki azért a maga vidám és abszolúte hippis stílusában mesélt egy keveset kedves osztálytársnőiről. Szomorúan kellett tapasztalnom, hogy ő is azokon a dolgokon megy át, amiken én annak idején. Mind a ketten igen gyengék vagyunk. A legtöbb szempontból ez a kifejezés illik ránk. Burokban nőttünk fel, nyugodt családi, anyagi és külpolitikai állapotok között. Soha nem kellett szembesülnünk komolyabb konfligtussal, amíg ki nem léptünk szüleink házának kapuján. Ennek eredménye a harmóniára törekvő, viszonylag gondtalan magatartás. Hálás vagyok, hogy ez így alakult, mert rengeteg boldog percet köszönhetek neki, és el sem tudom képzelni, milyen lehet azoknak az embereknek az élete, akik otthon sem találnak nyugalmat. Éppen ezért mások számára talán nem lehetnek olyan nagyok a mi problémáink, de ezt átélni azért más dolog.
A problémák természetesen ezután kezdődnek. Mert ki kell lépni a laskás ajtaján, csak elméletben teheti meg egy ember, hogy örökre ott maradjon. Egy átlagembernek iskolába kell járni, majd később munkába, és ha neadjisten barátokat is szerez, hát azok sem fogják tiszteletüket tenni nála egy bizonyos ismeretségi fokig. Ezen kívül akadnak más elintéznivalók is. Sokan vannak, ők vannak talán többségben, akik erősebbek lettek a korai pofonoktól, és talán nem is tudják, mit jelent ez egy gentlemannek vagy woman-nek (gentle ugyanis nem csak azt jelenti, hogy kedves, és gyengéd, hanem azt is, hogy puha). Gyakorlatilag minden út, ami kivezet az otthon biztonságából, egy túlélőtúra. Idővel a hatás enyhül, de a görcs igazából sosem oldódik ki teljesen a gyomorból (sosem... nagy szó ez egy húsz éves gyerektől, de tény, hogy eddig nem múlt el). Túlélőtúra, amire védelem kell: a földet bámulni a szemkontaktusok elkerülése végett, a busz függönyét magunkra húzni, néhány szünetet a vécében eltölteni, a zuhanyzóban átöltözni testnevelésre, futni, kerékpárra pattanni, hogy a sebesség szigeteljen el a környezetedtől. Mert a kinézeted és minden egyes mozdulatod a gyengeséget sugallja, és a saját keserű tapasztalataidon keresztül hamar megtanulod, hogy ehhez sokaknak nagyon jó szemük van.
Beszéltem már az önző emberekről. Az egyik alfajuk (nevezzük csak szadistának), igen humoros típus. Az ő humorában egy komoly szegmenst foglal el a gúnyolódás. Nem tagadom, mindenkiben benne rejlik ez. Rengeteg komikus (főként ennek a műfajnak talán legnagyobb múlttal rendelkező művelői, a bohócok (megjegyzés: akiket ki nem állhatok)) erősen épít erre a humorforrásra, igen nagy sikerrel. A mi szadistánk nem csinál mást, csak éppen ezt átülteti a valóságba, egy olyan embert célozva vele, aki nem fog visszaütni. (Jegyezzük meg ezt az utolsó tagmondatot, a végén fontos lesz.)
Az eszközei természetesen változatosak, az önzők minden alfajából származtathatók. Ki így, ki úgy dolgozik. Szerintem ezt mindenki átélte már, szemtanúként, áldozatként, vagy elkövetőként, nem igazán kell magyarázni. Néha még tréfából is elmegy az ilyen. A szadistát a gonoszsága különbözteti meg másoktól. Ugyanis ő nem a barátait ugratja, hanem belerúg egy fejet hajtó emberbe. Ennek lehetnek fokozatai, az utolsó a szerencsétlenek meglincselése, de ez igen ritka. Azonban az ennél kisebb vétkeket sem szabad alábecsülni. Életre szóló sebeket okozhatnak.
Azonban szegény nebántsvirágainkat sem kell félteni. Alkalmazkodnak. Evolúció. A legtöbb ember keres egy baráti társaságot, "majd a tömeg megvéd" -elven. Működik, legalábbis többnyire, azonban a beolvadás veszélyét hordozza magában, ami rendszerint meg is történik; és emberünk innentől nem számít gyengének, vagy kilógónak, tehát kilépnek a látóterünkből. De van ugyebár nekünk egy testvérpárunk, teszem azt, akikből az imént kiindultunk, aki nem tud elvegyülni, mert más. Nagyon más. Abban a világban, ahonnét ők jöttek, az ilyesmik egyáltalán nem megszokottak. Nem szokás egymást bántani a saját jókedvünk biztosítása érdekében. Naná, hogy nem értik őket, amikor a "legkisebb hülyeségen is kiakadnak". Alacsonyabb az ingerküszöb, van ilyen. Nem néz horrort és pornót nyolc évesen, nem bunyózik alsó tagozatban, nem kínoz bogarakat az óvodában, nem rúg bele a szüleibe, ezek kimaradnak. És amikor kedvenc szadistáinkban feltámad életösztönük (pubertás kezdete, addig maximum másokat majmolnak az ilyesmivel), eleve előnyben lesznek a magasabb képzettség miatt ilyen téren. "Ne vitatkozz hülyékkel, mert levisznek az ő szintjükre, és legyőznek a rutinjukkal."
Szóval mi a fenét csináljanak elszigetelten? A válasz pofonegyszerű. Megvédik vagy megadják magukat. Megtartják azt, amit addig magukkal hoztak, és megvédik; vagy éppen teljesen feladják, és átalakulnak azzá, ami az új környezetük. Érzésem szerint ez a középiskolás beavatás alatt dől el. Az alapvető emberi tulajdonságok változatlanok maradnak 14-16 éves kortól, hacsak nagy sokk nem éri az embereket. Ez a beavatás pedig ugye ennek az első próbája. Ha valaki nem járt volna még középiskolába, elmondom, miről van szó. Intézményesített szivatás. A felgyülemlett feszültségek levezetése végett a felsőbb évesek szivatják az alsóbb éveseket. Kiélik egy hét alatt, aztán nyugi van, legalábbis elvben. A kicsik pedig nem aggódnak: "Majd mi is leverjük az újoncokon később!". Sok iskolában elfogadott gyakorlat. De mit jelent ez a nebántsvirágok szempontjából, akik már megtapasztalták a különbséget maguk és a világ közt, és ennek veszélyeit is? Dönteni kell. Másra is ugyanazt a megaláztatást mérem, amit én kaptam, hogy levezessem a haragomat; vagy békén hagyom őket, és a világ bosszulatlanul bánthatott addig engem. Én nem tartom helyesnek, ha valaki, aki annyira rosszul érezte magát korábban, ebben is részt vesz. Az semmin sem változtat. Én nem szivattam senkit. De meg sem védtem egyet sem közülük. Hát, van még hova fejlődni.
És a húgom? Készül. Készül a középiskolára. És pontosan tudom, hogy neki itt nem a tananyag az elsődleges ellenfél. Nekem sem az volt, pedig teljesen máshogy tanulunk; attól még mindkettőnknek a maximumot kellett belefektetni, tehát konstans, egyenlő érték. Élned kell egy olyan világban, ami nem tolerálja azt aki vagy, és megvédeni magad. Olyan lesz az ember, mint egy sündiszló. Ha veszély jön, összegömbölyödik, kívülre a tüskéit mutatja: harag, agresszió, erő, álnokság, ravaszság, őrület(!) és minden a világon, amitől félni lehet. Visszaütünk, hogy megtörjük a zaklatásunkra irányuló kísérleteket. Viszont a sün minél jobban kimutatja a tüskéit, közben annál inkább befelé fordul. Ez nem rossz dolog. Nem hiszem el azt, hogy rossz dolog. Mert akármennyire is idegen a környezeted, találni fogsz más sünöket, akikkel összekapaszkodhatsz, és egyszerre mutathatjátok kifelé a tüskéiteket. Némelyik az ellenkező nemből alkalmas lesz rá, hogy gyerekeket vállalj vele, akiket nektek kell majd megvédenetek. Hogy újabb nebántsvirágok hajtsanak ki, akik kilépve a tüskéitekből emelt házakból ismét ezt éljék át. Így viszed tovább egy békésebb világ reményét, és szeretetre képes embereket a következő generációba, hogy meglegyen az esély egy jobb világra.
Amíg az el nem jön, hát Istenem... Még mindig hazamehetsz, nebántsvirág!

Hun-guardian

Üdv!

Engedjétek meg, hogy elmeséljem egy élményemet, ami szokás szerint a világhálón csatangolva esett meg velem (egy nem valós világban megtörtént események nagyon is kézzelfogható érzéseket tudnak kiváltani). Ha nem engeditek meg, akkor is ez lesz, max. nem olvasátok el. :) (Kópirájt: Galla Miklós) Előljáróban azonban mesélnék egy keveset a Kárpát-Medence népvándorláskoráról, két népcsoportra különös tekintettel. (Ha valaki úgy érzi, a szemei kezdenek leragadni, ugorja át a következő bekezdés fennmaradó részét.)
A "nagy népvándorlást" egy igen nagyhírű nép indította meg a IV. szd. legelején. Ők voltak az európai hunok, az ázsiai hunok leszármazottai. A kínai krónikák úgy nevezik őket: hsziug-nu. Jónéhányszor az ott ismert világ legnagyobb birodalmának védelmi vonalait, és lemészárolták az ország lakosságának egy jelentős hányadát. No nem rosszindulatból, az ő népük erre született, és éhen vesztek volna, ha nem rabolnak. A kínaiak egy idő után azonban csak elunták, hogy magasan fejlett kultúrájuk, technikai és létszámbeli fölényük ellenére így sárbatiporja őket egy általuk kevésre tartott, bár igencsak rettegett nép, és a hatalmas császár összes építészmérnökét, és igen sok földművesét az északi határra parancsolta, hogy létrehozzák azt a védműrendszert, amit ma úgy ismerünk: a kínai nagyfal. A hunok megértették a finom célzást, és lovasnép létére nem kívántak elvérezni ezen a védvonalon, és keletre fordultak. Itt lépnek be az európaiak (nomeg az indiai, kazahsztáni, és egyáltalán minden terület olyan) történelmébe. Tönkreverik a gótok államait, azokét a gótokét, akiket még a római császár udvarában is úgy neveznek "superiores barbarii", azaz felsőbbrendű barbárok. A gótok érzékelik a helyzet súlyosságát, egy részük behódol, másik részük pedig keletre menekül, a többi nép meg részint előlük, részint az ő üldözőik elől még keletebbre. Aki elég gyors, áttöri a római birodalom határszakaszát, és bent telepszik meg. Aki nem, azt a hunok leigázzák. A római birodalomnak más sem kellet, mint ez. Egy csomó pénzéhes született gyilkos, akik csata előtt vérfagyasztú kiáltást hallatnak "Húúúún!" (állítólag ugyanis innen kapják nevüket). Aztán felbukkan köztük egy Attila nevű jelentéktelen figura, aki hét éves regnálása alatt akkora rombolást visz véghez a mai Nyugat-Európa tájain, hogy a mai napig a pusztítás szinonimájaként értelmezik mind az ő, mind népe nevét. egy szerencsétlen orvérrzéses ügylet folytán eltávozik az élők sorából, és ezzel összeomlik birodalma is. a fiai polgárháborúját kihasználva a leigázott népek lerázzák magukról a jármot, és egy emlékezetes csata során háromszázezer hunt irtanak ki. A köznép agyonveri a hunokat, ha egyedül tévednek egy faluba, elég reménytelen lesz a helyzetük. Néhány királyfi még összefog párszáz embert, és megkísérli feltámasztani népét, többségük feje trófeaként végzi. Az európai hunok története hetvenöt éves periódus. Az utolsó említést az 500-as évek közepén kapjuk róluk, éppen gyilkolnak (mily meglepő), amíg őket is le nem gyilkolják.
Édes hazánk áldott földje rövid ideig germán uralom alatt áll, amíg meg nem érkezik egy újabb lovasnemzet, ezúttal erősebb páncélben és török nyelvvel, bár a módszereik hasonlóak nagy "elődeikéhez", az avarok. kihasználják az itt lefolyó csetepatét, és olyan erősnek bizonyulnak, hogy egy jó ideig meg tudják tartani az uralmat az egész Kárpát-medence felett. Az V. szd. végén járunk, de nem sokáig, ugyanis 300 évet ugrunk, mely alatt az avarok megőrzik hatalmukat, mégpedig úgy, hogy megukba fogadják a keletről érkező népeket, (akik közt természetesen nem szerepelnek hunok, ők ugyanis már háromszáz éve el vannak foglalva a halállal) például a kazárokról leszakadt törzseket és az onogurokat. Ekkor jön egy Karcsi nevű ipse, akinek a nevéhez hozzá szokták tenni, hogy "Nagy", no nem nagyzási hóbortból, de ugyan már hadd engedje meg magának ezt valaki, ha egyszer frank császárként keresi a kenyerét. Szóval ő kiküldi seregeit, akik nagy nehézségek árán kiűzik/kiirtják/leigázzák az itt ténykedő avarokat. Tarthat talán száz évig a frankok uralma. Nem verik meg őket katonailag, de valahogy szétesik a közigazgatás, és az itt élő népek (nevezzük őket szlávoknak, a fene sem tudja, hogy kerültek ide, nekik is csak elméleteik vannak), rájönnek, hogy igazából akár maguk is alapíhatnának államot. Jelzem, ez a IX. szd. második fele, a hunok kezdenek feledésbe merülni, ugyanis lassan négy évszázada kipusztultak. Azonban mielőtt szegény szlávok létrehoznának néhány jól működő államot, jön az újabb veszedelem, akik a magyar névre halgatnak, valószínűleg a "mag-" és az "-ar" névből, amik két különböző nyelven azt jelentik: "ember" (Szóval a magyar ember háromszoros szóismétlés...). Ja, az ő nyelvük egyébként finnugor, tehát semmilyen eddigihez nem hasonlít. Minden államkezdeményt szétvernek, és kijelentik jogukat a területre, amit csaknem egy évszázad múlva a katolikus egyház (tehát a nyugati világ) is elismer. Azóta (zirca 1115) év itt tengetik az életüket, véleményem szerint tiszteletre méltó kitartással. Mit tuduk róluk? Sok mindent. Mi.
Elnézést kérek a hosszú felvezetőért, szükségesnek ítéltem meg. Elnézést kérek annak pontatlanságéért, ennél többet nem ítéltem szükségesnek. Mert mit ad ég, a múltkor egy monopólikus hatalmú videofeltöltőn kutatva ráakadtam egy csinos kis válogatásra, a "Mulan" című igen igényes Disney-produkció hunjairól. Előrebocsátom, tetszik a mód, ahogy ábrázolják kedvenc nomádjaimat: vérszomjasak, kegyetlenek, rettenthetetlenek és komolyak, leszámítva Sanyu (a vezér, mellesleg a sanyü a királyi rang volt az ázsiai hunoknál) fekete humorát, amiegy üde színfolt. Egész kína retteg tőlük, de mint gonoszoknak, természetesen a történet legvégén óhatatlenül vereséget kell szenvedniük. Ezzel ugye nincs is probléma. csakhogy a készítő imigyen kommentálta a videót (fordítom): "A hun (magyar) törzsek megkísérlik kifosztani a nagy Kínát." Ahogy Hofi Géza mondotta: "No, itt álljunk meg egy szóra."
Angolul kevésbé tudók számára is nyilvánvaló: kedvenc britjeink úgy nevezik országunkat: "Hungary", sváb féltestvéreink pedig: "Ungarn". Utóbbiak megnevezése volt persze az eredeti. Ugyanis amikor felbukkantak eleink a német területen, gyújtogattak, pusztítottak, raboltak, egyéb megélhetésifoglalatosságokat végeztek, szegény német/germán parasztok kétségbeesetten kiáltoztak: "Jézusom, már megint az ongurok!" -utalva ezzel az avarok egyik törzsére, akik ugye száz-százötven évvel előttünk érkeztek a Kárpát-Medencébe, és szintén szerettek nyugaton portyázni. Szóval már ők se tudták kik vagyunk, és inkább egy addigra eltűnt nép nyilaitól való oltalomért imádkoztak a mennyei Atyához (csoda, hogy ennek ellenére is meghaltak? Rossz dolog ellen kérték a védelmet... :D ). Népünk elnevezése az akkor még meg sem született angol nyelvbe az akkor alakuló francia nyelv kérlelhetetlen finomító hatásán keresztül jutott el, csoda-e, ha szegény kapott egy "h"-betűt az elejére. a végeredmény: H-un(o)gur---> Hungar-. Az előtegban ugyebár ez eggyévált a "hun" megnevezéssel, a korlátolt angolszász intellektus számára cáfolhatatlan bizonyítékot nyújtva származásunkra. Ha már az ongurokkal összekevernek minket, a hunokkal miért ne? Elvégre, egykutya (ahogy az összes germán törzs, sőt, német nép is, de egyszer próbálj csak egy németet leosztrákozni!), ők nem látnak semmi különbséget. Jó legyen, nem tagadjuk, mi is szívesen rokonítjuk magunkat a hunokhoz, csak-csak egy nagy történelmi múltú népról van szó, aki nagy dolgot vitt véghez, igaz, inkább negatív értelemben.
De a java még csak itt kezdődött. A sok értelmes ember elkezdett kommentálni. Nem tudtam, sírjak-e vagy nevessek. Kiemelek néhányat, csak szemléltetésként. (Erős nyelvtani korrekciót vagyok kénytelen életbe léptetni, hogy érthetővé tegyem az, amit szerintem el akartak mondani ékevesztett angol nyelven):

Kezdőállítás: "A hunok mongolok, akiknek a törököktől és magyaroktól lettek gyerekeik, tehát a Hun Birodalomnak nem volt nemzete, kevert." -Mongolok? Ez új. Szóval a tatárjárás amolyan törzsi civakorás lehetett, tisztavérű testvéreinkkel.

Reakció: "Te rohadék b*zi román!" -áhh, nem sokat késett a hungarista front- "A hun hadsereg: mongolok, törökök, avarok, magyarok, és összes turáni testvérünk elpusztította a kib***ott cigány országotokat." -a történelmi ismeretek félelmetesek, csakúgy, mint a kulturáltság. Egyébként ha elpuszítottuk Romániát (ami akkor vagy már vagy még nem létezett), akkor hogy a fenébe van még itt mindig?- "Vissza Erdélyt!" -már vártam- "Éljenek soká a turáni országok!" -Hajrá, Oszama!- "üdvözlet MAGYARORSZÁGRÓL." -hát, bemutatkoztunk, ha valakinek nem lett volna még egyértelmű.

"Miben különböznek a magyarok és a hunok? Ugyanúgy néznek ki, ugyanolyan a nyelvük, a vallásuk, a szobraik... igen, tényleg különböznek." -mindenki nézzen tükörbe, és fedezze fel magán a mongolid vonásokat, és a nyelvünkben a 'strava' szót, amely teljesen egybecseng a 'temetés' szavunkkal, mellesleg az egyetlen ismert hun szó. Mellesleg nem tudnék megnevezni egy hun szobrot sem, de ő még magyart sem.

"Örülök, hogy olyan emberek is kommentálnak, akik tényleg ismerik a törtnelmet, és tudják, hogy a románok a dákok leszármazottai, a magyarok pedig csak a saját semmis történelmüket akarják igazolni." -megjött az első ténylegesen románunk. A helyében én is ki lennék akadva az előzőeken, de azt azért megjegyezném, hogy a magyar-hun szakadék négyszáz éves. A dák-román korkülönbség úgy kilencszás év, és itt is elmondható, hogy nincsenek hasonlóságok a nyelvben.

"A magyarok mongolok, azok pedig a legerősebbek a világon, és keményebbek nálatok." -jól hallom egy nyolc éves magyar gyerek önérzetes válaszát?

Válasz az előzőre: "HunGAYria." -ízlléses szóvicc a magyar és b*zi szavak összevonásából. Tényleg méltó válasz, vannak tippjeim rá, hogy ez a csávó hogy fog meghalni magyar nyelvterületen. :) Nem kell várni, ő is kapott, egy méltó ellenfelet:

"B*zi ám a r*banc s*gged zs*dó anyád, te *f*szszopó." -azért hogy valaki egy mondatban leadja a komplett angol nyelvtudását, az már mégiscsak rekord. Az antiszemita vonalat egy legyintéssel hadd intézzem el.

"A sólyom magyar címerállat..." -a németek nem tagadhatják közös származásukat az amerikaiakkal, elvégre a sasa meg csak sas. Mondjuk a a turul és a sólyom összetévesztése silány ornitológiai ismereteket feltételez, de Istenem, nem egy természetjáró típus.

"Mi alapítottuk az első birodalmat a világon." -Sumérok, Egypitom, ugyan! Hunok, az már kultúra! Most angolra váltok a hatás kedvéért- "We wrote rovás, before they could walk!" - igen, te már akkor írtál, amikor ő még csak tanult járni, de a 'scratch' szó már akkor sem ment... - "... Nem törődtek az arannyal, csak a tisztelettel!" -Abból már akkor is kiválóan meg lehetett élni, és érdemes volt érte egy nép létét kockáztatni.

Most átugrok pár oldal színtiszta káromkodást, eddig is volt belőle épp elég. persze néhány jóindulatú megpróbálta visszaterelni a beszédet a rajzfilmre, sikertelenül. Én sem hittem, hogy vége a rettenetnek, de a következőkre azért nem számítottam:

"A hunok azért jöttek ide, hogy szlávokat b-sszanak, és elveszítsék a mongolid vonásokat" -Mi ez, a b*zd meg és uralkodj elve? - "És addig *******, amíg végül már nem voltak b*zik" -a név alapján szlovák hozzászóló, jelzi a fennálló békés viszont. Valami történeti forrásokra is hivatkozik. Én régésznek tanulok, nem igazán olvastam eddig ilyenről, lehet, hogy Slotát kéne olvasnom Iordanes helyett...

Hát, ennyit emeltem ki, az egész megér egy tanulmányt. Hogy őszinte legyek, nem ezt vártam itt. Hozzátettem szelíd stílusban a magam véleményét, a kommentekhez és a videóhoz is (SZERK.: Azóta persze kaptam egy kötekedést egy honfitársunktól is, nevezetesen, hogy jobb lenne, ha nem a "tankönyveinkben olvasható liberális sz*rságot" olvasnám, megjegyzem az illető szerint a vérszerződés törzsei: hunok, csángók, szkíta-szarmaták, szeklerek, avarok, magyarok. Hogy a hétből egyet sem talált el, szerintem kellő bizonyíték, hogy ötödikben neki is jobban kellett volna figyelnie történelemórákon. Egyébként a kedvencem a csángó volt, ami soha nem volt törzs, és a népcsoport is úgy hatszáz évvel később jött létre. XD). Most pedig a három csoporthoz szólnék, akiket úgy is ismerek, hogy nem mutatkoztak be.

Kedves környező szláv népek: Elnyomtunk benneteket évszázadokon keresztül. Az elmúlt száz évben ezt visszakaptuk. Nektek utalták a területeket, amik a lakosaik szerint a tiétek. Néhány olyat is, ahol nem így van a dolog. Én nem akarom, hogy ez változzon. Csak tudjátok, jelenleg nem ez a probléma. Gazdaságilag el vagyunk meradva. Nem csak mi, ti is. Rátok is rátok telepedik az angol nyelvű agyhalál. Nem javulnak a dolgok, amíg nem teszünk érte. A Kárpát-medence bebizonyította már egykétszer, hogy képes fontos súly lenni a világhatalmakat lemérő serpenyőkben. De sosem akkor, amikor megosztott volt. Rohadt mindegy, mi a nyelved. Ha nem véded a kultúrád, rövidesen mindkettőnké angol lesz, és nem lesz min vitatkozni. Együtt kell működnünk, hogy túléljük.

Kedves honfitársaim: Tudjátok, tizenötmillióan vagyunk, nem pedig tízmillióan. Ha piszkáljátok a környező nemzeteket, akkor azoknak a testvéreinknek ártotok, akik köztük élnek, és több tiszteletet érdemelnek, mint mi. És kérlek, ne azzal foglalkozzatok, hogy milyen volt a múltunk, hanem, hogy lesz-e jövőnk. Mert jelen helyzet szerint ezt három betűben meg tudnám válaszolni.

Hülye angolok, angol-hülyék: Peace! Remember, the Huns extinction was at about 400 year before the Hungarian apperannce in the Charpatian basin. And do not make laugh on us. That time we could continue our way, and could have settled on the British Islands, and eradicate all of the anglo-saxon, and viking forces there. If we could withstand the attack of the Ottoman-Turkish Empire, and even Batu khan, William the concuerior... well he wouldn't be a concuerior. Then perhabs we would ask: "What's the difference between english and lombardian?" So don't be so proud of yourselves. We lost our position like that.

Ja, és mindenkinek: hagyjátok békén a Mulant. A legjobb Disney-egészestés az Oroszlánkirály után.

A komor hangulat feloldására még csatolnám egyik kedvenc költőm, Laár András egy versét, mely szintén közép-zugkeleteurópa problémáit ecsetelni, és szerintem híven tükrözi az angolszász tudomány gondolozását rólunk:

Laár András: A csehek

A csehek! A románok pláne!
Ki ne felejtsem a lengyelt.
És a bolgárok? Huh...
Na meg mink is...
Na meg a német...
Ki így, ki úgy.
De azért mind, mind...
Bizony.

Dögöljetek meg! (hadüzenet a sz*rkeverőkek)

"Te! Sötétben bújkáló rémhírterjesztő ellenforradlamár! Reszkess!"

Dögöljetek meg, dögöljetek meg! Mit élveztek abban, hogy a háta mögött kibeszélitek a másikat? Mit élveztek ebben? A magatokfajtából tenyésztik ki a besúgókat. Elegem van a nyomorult szervezkedéseitekből. Elegem van az emberi jóindulat szándékos érdekszerű elnyomásából. Elegem van a jótét lelkek eltiprásából. Elegem van abból, hogy a túlélés érdekében folyamatosan a csavaros észárásotokat kell kutatnunk, és a becsületünkön esett sárfoltokat lemosnunk.

Lássuk a mechanizmust: Kiismerünk más emereket. Nincs ebben semmi hiba. Más embereknek beszélünk róluk. Mi ebben baj? Kicsit elferdítük az igazságot? Végülis nem hazudtunk, csaaak... a saját szemszögünkből meséltük el a dolgokat. És ezzel a saját igazunkra tereltük beszélgetőpartnereinket? Igen, hát ez így sikerült, mindenesetre nem volt szándékos. Az igaz, hogy ezzel más ellen fordítottuk őket, de hát nem akartuk... :'(
Indok 1: Ez a kis mitugrász meg kicsoda? Ejnye, de nem szeretjük a fajtáját! Miért is állnánk szóba vele. A segítsége azért jól jön. De nehogy már leereszkedjek az ő szintjére...
Indok 2: Elképesztő, hogy mit képzel ez magáról! Hogy merészel bármiben is jobb lenni nálam, amikor olyan szerencsétlen! Fogalma sincs róla, mi a fontos az életben! Foglma sincs az értékrend(em)ről. Tönkre kell tenni valahogy. Megmutatom neki, hogy én vagyok az erősebb.
Indok 3: Ha én nem teszem meg megteszi más. Inkább én legyek biztonsában (hiszed te), minthogy engem bántsanak. És nem igazán érdekel, mások mit rinyálnak.

Ok, megértem a problémáitokat. Azokat is, amiket ti problémáitoknak véltek. De nem érzek együtt veletek. Amikor én viselkedtem így másokkal, elborzadtam magamtól, és szégyelltem magamat. De változtattam is a viselkedésemen, úgy, hogy most már szemtől szembe állhassak veletek, és szétkiálthassam a világnak, hogy bármely zugában is éltek, biztos meghalljátok: TELE VAN A TÚRABAKANCSOM VELETEK!
Dögöljetek meg! Dögöljetek meg! Ha legközelebb mesterkedésen kapom egyikőtöket, beverem a képét! Nekem nem elég az a kár, amit egymásnak okoztok. Nincs mentség az emberi lelkek passzióból való megsértésére, ugyanúgy, ahogy nincs mentség az emberi életek hobbiból való elvételére. Mind a kettő ugyanannak a beteges és kicsinyes hatalomvágynak a véterméke, ugyanannak a rejtőző rosszakaratnak a torzszülött gyermeke, amely az önzés fegyvertárának egyik legélesebb tőre.
Nevettek rajtam? Tegyétek! Tovább folytatjátok, amit edig tettetek? Tegyétek! De nem vagyok egyedül, és ebbe a nyomortól sújtott kis országban egyre csak gyülemlenek a feszültségek. Lehet hogy újra eljön a ti kánaánotok, a diktatúra. De azt megelőzi egy még szörnyűbb rémség, az anarchia. Ott (vagy mondjam úgy: itt?) szemtől szemben állunk, ti a ti fegyvereitekkel, mi a sajátjainkkal, és majd eldől ki a jobb. Nevethettek rajtam, de ha felismerek egyet is közületek, addig rúgom, amíg mozog. Legközelebb talán átgondoljátok, tényleg élvezetes-e emberek tisztességével játszani, megéri-e akkor is, ha azok visszavágnak nektek.
Még valami. Békés, nyugodt, naiv gyerek voltam. Húsz évnyi kemény munkátokba telett, hogy a világ ellen fordítsatok, és elvegyétek a bizalmam az emberekben. Ez evolúció. Reagálok a veszélyhelyzetekre. Agresszíven. Csak, hogy tudjátok, ki rontotta el a játékotokat, ha egy sovány húszéves egy bakancsot lendít a pofátokba.

Az önzésről

Üdv mindenkinek, kit a balsors a világháló ezen csendes szegletére vetett!

Mesélek egy kicsit arról az emberi tulajdonságról, ami megrontja az embereket, és erőt ad hozzá, hogy másoknak ártsunk a saját vélt vagy valós érdekünkben.
Először is definiáljuk az önzést. Túlfejlett egoncentrizmus jellemzi, az empátiás készség hiányával. Konyhanyelven: "Csak én számítok, SENKI más!" A saját boldogságunk utáni vágy minden emberrel vele születik. Csak azokkal a gondolkodókkal tudok egyetérteni, akik ezt alátámasztják. Önzetlennek azt az embert nevezzük, aki nem képes boldog lenni, ha néhány ember a környezetében nem boldog. Az önzetlenség mértéke (ha rőfre mérhetünk egyáltalán egy ilyen tiszta, nemes érzelmet) attól függ, ez a gondoskodási vágy hány emberre terjed ki. Vannak, akik egy ember boldogságának szentelik az életünket, vannak, akik egy ország gondjait veszik a nyakukba, és vannak, akik meg akarják gyógyítani az egész világot.
De úgy ígértem, ennek éppen az ellenpólusáról fogok beszélni. Az indok tehát adott: "Boldog akarok lenni, mások érdekének figyelembe vétele nélkül." A módszer... az már más kérdés. Az a fegyverzet dönti el, ami velünk született, vagy amit sikerült elsajátítanunk, esetleg megszereztünk. Ezek alapján gyönyörűen el lehet különíteni az önzők főbb típusait. Mik ezek a fegyverek?

-Erő, hatalom: Nevezzük ezt a fajtát pankrátornak. Szappanbuborék lelke nyugalmát abban a tudatban leli, hogy fizikai erejével, a megfélemlítés hatalmával, befolyásával képes bármilyen helyzetben diadalmaskodni. Kis- és nagyfőnökök, kocsmai verekedők, gerillák, diktátorok, egyéb kedves emberek tartoznak ebbe a csoportba. Intelligencia alacsony, türelem nincs, empátia=0.

-Ravaszság, kapcsolatok: A fajta neve legyen patkány. Gyűlöl mindenkit, aki jobb nála. De neki a pankrátorral ellentétben, nincs meg az ereje, hogy ezen önmaga változtasson. Mit csinál ez a jótét lélek, hogy ellensúlyozza nyilvánvaló gyengeségét? Beköp, szerveszkedik, trükközik, hibákat keres, hogy másoknak megmutassa. Más emberek érzéseit úgy csűri-csavarja, hogy csakcsak úgy süljön el a dolog, hogy kiszemelt áldozata szenvedjen. Kedvelt foglalkozás a besúgó. Intelligencia magas, türelem rengeteg, empátia=0.

-Pénz: Ez a téma talán bővebb kifejtést is megérdemel. Néhány zseniális figura a Közel-Keleten jónéhány ezer éve kitalálta, hogy létrehozzon egy olyan tárgycsoportot, amely önmagában legfeljebb művészeti értéket képvisel, de általános konvertibilitása folytán olyan jelentőségre tett szert, hogy az élet a civilizált társadalomban el sem képzelhető nélküle. A nélkülözhetetlenség pedig komoly hatalom. Így az az eszköz, ami az egyik legfontosabb feltétele volt a mai kultúrák kialakulásának, veszélyes fegyverré vált. Valamivé, amiért érdemes lerombolni mások boldogságát, hogy a miénk feltételeit megteremtsük. Éppen ezért sokan azt hajtogatják szüntelen: a pénz az emberi lélek megrontója. A pénz fontos. Fontos, ha részei akarunk lenni mindannak a rendszernek, ami felett a civilizált világnak hatalma van. De! Nem tehető ez a néhány szerencsétlen hettita felelőssé az emberi lelkek sötétségéért. Mindezek ellenére lássuk az önzők egy igen kedvelt faját: a kapzsit. A kapzsi hiszi, hogy a pénz élete értelme, célja, hajtóereje, lelke; és egy idő után már az is lesz. Nem ismer mértéket. Egyetlen esetben költekezik: ha veszélyben érzi a világot, amit pénzből épített magának. Intelligencia magas, türelem nincs, empátia=o.

Ez a három rohadék csak néhány abból a jónéhány fajtából, akik megérénének egynéhány antropológiai vizsgálatot. Azonban módszerük nem mindig hatékony.
Az ember emocionális lény. Biológiai szempontból nézve a dolgot: valahol az agyunk mélyén ott lapul egy hüllő agyának érzelemközpontja, és intelligencia vagy ráció ide vagy oda, ez jelöli ki a célokat. Élhetünk úgy, hogy elnyomjuk ezt a részünket, csak éppen boldogok nem lehetünk nélküle. Ha valaki egy ember érzéseit támadja meg, jó helyen kapirgál. Ha elhagynak a barátaid, ha elárul a szerelmed, ha nem törődik veled a családod, ha elveszted azokat az embereket, akikben bízhatsz, egyedül leszel, mindenhol ellenségek vesznek körül. Ez a legrosszabb. És itt lép akcióba az önzők legocsmányabb faja.

-Érzések: Nevezzük őket lélektipróknak. Abból az előnyükből indulnak ki, hogy ismerik a körülöttük lévő embereket. Ismerik a félelmeiket, ismerik a boldogságuk kulcsát, ismerik az életmódjuk lényegét. Pontosan ismerik mások egymáshoz viszonyulását. Hideg intelligenciával várják ki azt a pillanatot, amikor valaki a boldogságuk útjába kerül, és az összegyűjtött információkat felhasználva mér csapást az akadályra. Nem érdekli, miről, vagy kiről van szó, bár ez a többi fajról is elmondható. Intelligencia magas, tülelem tetőfokon, empátia=0(!).

Az egyes eszközök nem zárják ki egymást. Lehet valaki hatalommániás kapzsi, vagy ravasz pénzhajhász, esetleg érzelmi alapú spion is. Nem kell feltétlenül tudatosságot feltételeznünk ezek mögött a tettek mögött, sokan nem is veszik észre, mit művelnek másokkal, és a többség nincs is tudatában saját önzőségének. Keveredhet az önzés jó tulajdonságokkal, mert az emberi lélek roppant összetett építmény a végletekig leegyszerűsített alapokon állva is. De abban a pillanatban, ahogy előtör, minden jó tulajdonságot puszta léte okán kizár. Egy önző ember legfeljebb véletlenül cslekedhet jót, de ez sem túl gyakori.
Ha már ilyen ügyesen felvázoltam, hogy milyen igen nagy probléma is settenkedik az emberi lélekben, illene megoldást is hagynom. Naiv lélekkel mondhatnám azt, hogy: "Ha az önzőség fent vázolt tüneteit véli felfedezni magában, rohanjon azonnal a legközelebbi buddhista kolostorba, és szabaduljon meg minél hamarabb a bldogság utáni vágyaitól!" Ezzel a megoldással az a baj, hogy nagyon kevesek lennének képesek rá. Én például nem. (figyelem, egocentrizmusom kidugta első hajtásait ezen cikk termékeny földjéből!) A megoldás, amit ajánlok, nem kevésbé naiv: harc. Egységben, összefogásban. Vannak ugyanis dolgok, amikkel egyszerűen nem tudnak mit kezdeni az önzők sem. Egy pankrátor alkatú sokat ér a nagyra tartott hatalmával egy falunyi ember ellenében, ahogy egy patkány sem fordít egymás ellen két igazán jó barátot. Két önző pedig nem nagyon fog össze, legfeljebb időlegesen. Miért is segítenének másokon.
Ha nincs összefogás? Úgy bizony nehézkes. Magányosan vagy párban legfeljebb annyit tehetünk, hogy pofán vágjuk az illetőt, aki puszta önzésből tönkre akar tenni valakit, aki nekünk fontos. Kétlem ugyanis, hogy egy ember bántalmazása helyes lenne, ha az csak minket zavar, ezzel magunk is az önzés hibájába esnénk. A pofán vágás esetén fennél a veszély, hogy az illető felkel, és holnap újult erővel támad. Végletes esetekben viszont csak egy megoldás marad.
"Lássuk, hogyan hat a Vigyorex a gyakorlatban": tegyük fel, hogy valaki fogja magát, és minden indok nélkül rugdosni kezd valakit, akit mi jóval értékesebbnek tartunk, mint a támadót. Fogunk egy kezünk ügyébe eső szerszámot, és úgy halántékon vágjuk, hogy betörik a koponyája, halált okozva. Minket letartóztatnak, és életünk végéig bezárnak egy olyan helyre, ahol az emberiség söpredékével kell múlatnunk az időnket. Egy emberi életnek kampec, legfeljebb munkaerejével lehet hasznos a társadalomnak. De! Hány ember lelkét és életét zúzhatta volna szét a most elintézett önző szándékosan vagy akaratán kívül? És vajon egy ilyen után meggondolja-e kétszer az utcán sétáló társa, (aki történetesen hallott a történtekről), hogy hasonlóba belekezdjen? Azonban ez sem ilyen egyszerű. Mert ki az, aki képes így feláldozni magát? Kiket hagy cserben azzal, hogy cselkvésképtelenné teszi magát? Lehet, hogy ezzel többet árt a jó embereknek, mint amennyit segít a tetvek kiiktatásával.
De vetítsük csak ki az én gondolkodásomat egy egész társadalomra, és megkapjuk az eredményt: Az akasztott holttestet, aki valamilyen bűntény miatt addig lóg a bitón, amíg valaki nem jut a sorsára, és szükség nem lesz a helyére. Ez így működött a középkorban. Ha valaki, aki önzésből másokat tönkre akart tenni, elment emellett a temetetlen hulla mellett, odaképzelte magát a helyére, és alaposan elgondolkodott. Fennált a veszélye, hogy egy önző irányítsa a kivégzéseket, de ha túlzásokba esett, ő volt a következő, aki ott lógott; így végsősoron rá is ugyanolyan hatással volt az akasztott holttest.
Végszóképpen: Ha valaki tönkretesz egy életet, nem ártana számolnia vele, hogy ezt még visszakapja. Mert a jó emberek boldogságvágya elérhet egy olyan pontot is, ahol egyszer csak rájönnek, hogy nem fognak működni a terveik, ameddig valaki tönkre akarja tenni őket. Ekkor pedig következhet az ellencsapás. És itt jön el a fordulópont, ahol elválik a jó és a rossz egymástól. Ez az a pont, ahol meg kell ezeknek a jó embereknek állniuk, és mélyen magukba nézniük: "Önzésből teszem, vagy csak szimplán így helyes?" Ha pedig ezt átgondoljuk, nem áll fenn a veszélye, hogy önzőn cselekedjünk. Mert minden ember kapott egy kis csengőt a fülébe az önzés elleni harcra: lelkiismeretnek hívják.

Mindenkinek további kellemes napot!

Mi ebben a jó?

Ma este, úgy negyed tíz körül, éppen hazafelé vonatoztam. Szeretem a vonatokat, mert a buszokkal ellentétben elég csendesek. Kevesebb az egymáshoz tartozó ember, hosszúak az utak, nagyobb a sebesség, egyszóval, minden arra csábít, hogy az ember inkább az ablakból nézze a tájat. A nagy csendben pedig keveseknek támad kedvük beszélgetni. Magányos embertípus vagyok, ha tehetném, és adódna ilyen munkalehetőség, a házamból sem mozdulnék ki, kivéve persze, ha biciklizni támad kedvem.
De térjünk csak vissza a vonatúthoz. Egy kis fülkeszerű részlegben ültem, mivel a vagon másik felét egy nagy kerékpárszállító rész foglalja el. Egy egyes ülésre telepedtem, a bal hátsó sarokban; még a déli pályaudvaron csatlakozott hozzám egy ötven-hatvan éves néni, aki a bal első sarokba ült le. Érd-felső állomásnál felszállt egy fickó, úgy huszonéves lehetett, és a jobb első sarokba telepedett. Végül Sárbogárd előtt nem sokkal letelepedett a jobb hátsó sarokba egy másik néni, aki valamivel fiatalabb volt az előzőnél. Egy futó pillantásra méltattam őket, nem igazán gondoltam, hogy kommunikáció kezdődik köztünk. Sárbogárdig minden rendben is volt. Én a latin jegyzeteimet tanulgattam, a szemben lévő fiatalember egy autós magazint, a mellettem ülő néni egy napilapot olvasgatott, és a harmadik is bizonyosan jól elfoglalta magát, nem láttam rá.
Sárbogárdon átkapcsolták a mozdonyt, és ez olyan sokáig eltartott, hogy egy hölgy (kései harmincas korában járhat, és a tartásából leszűrtem, milyen elviselhetetlenül pökhendi lehet) áttipegett a szomszéd vagonból (talán ott már nem bírták elviselni), és megkérdezte, hogy nálunk van-e fűtés. Akkor pillanatnyilag nem volt. A nő odatelepedett az előttem ülő nénihez, akire nem láttam rá, és elkezdte neki panaszolni, hogy mégis milyen dolog ez, hogy ő megveszi a drága jegyet, és nem képesek fűteni, mert ő különben is megfagy, és hogy mennyit romlott a közlekedés tíz évvel ezelőtthöz képest, és a többi, és a többi. A néni sajnos csatlakozott hozzá, és elkezdte magyarázni, előbb még szelíden, majd egyre vehemensebben. A végén már az oktatásnál tartottak, és a vendégünk megjegyezte, hogy európában nálunk senki nem beszéli rosszabbul az angol nyelvet (pedig ezt a tisztet a skótok legalábbis kiérdemlik!) az idősebb hölgy pedig megjegyezte, hogy amikor anak idején kötelező volt az orosz, mennyivel jobban tudtak nyelveket az emberek (közismert tény, hogy az akkori általános oktatás színvonalának köszönhetően mostanság minden 1950 és 1970 között született ember folyékonyan, legalább középfokon beszéli az oroszt az országban)! látott egy riportot, talán a Mókus Plusz, vagy a Magilla Gorilla című, a Magyar közlönyt hírértékében megalázó bulvármagazinban, amiben fiatalokat kérdeztek meg, és állítólag nem tudták a választ arra, hogy mire is emlékezünk március 15-én. Láttam már magam is hasonló riportokat, és középkorú, illetve idősebb emberek is teljes határozottsággal vágták rá abszolút baromságokat erre az egyszerűnek tűnő kérdésre. Tény, hogy bajok vannak a közműveltséggel, de ez mindenhol probléma, nem kívánok erről beszélni.
A belépő hölgy még gyorsan leszögezte, hogy az ő lánya bezzeg szorgalmasan tanul, és ez nagyrészt a tanárok hibája lehet (úgy látszik, ebben az országban csak ő végez tökéletes munkát), majd közölte, hogy visszamegy a saját vagonjába, mivel sok csomagja volt ott, és a múltkor is ellpoták a táskáját. Relytéj, miért, valószínű akkor is ugyanilyen argoszi éberséggel őrizte. Kivonult, és azt hittem, ezzel lezárult a probléma.
De akkor a hölgy mellettem megjegyezte, hogy tényleg fűtöttek előtte. A másik, aki az imént beszélgetőpartner volt, most kifejtette ellenvéleményé, és megkérdezte a belépő kalauznőt, hogy miért nincs fűtés, és miért nem kapcsolják fel? Szegény elmondta, hogy az előző vagonban is erre kérdeztek rá (újabb rejtély: ki lehetett az, csak nem kedvenc mimózánk?). Újból elmondta, hogy ő ebbe nem tud belenyúlni, mert automata a rendszer, majd mosolyogva távozott. Ekkor megkezdődött egy szópárbaj, amivel kapcsolatban két dolgot nem találtam: a párját az emlékeimben, és az értelmét a logikámban. A két hölgy ugyanis (a mellettem lévő finomabban, a másik határozottabban) perceken keresztül ezt a jelentéktelen problémát feszegette, és ahogy lassan elkanyardott a beszélgetés szála, természetesen előkerült a szinte mindenek felett tisztelt Kádár János, aki alatt ugyebár ilyesmi nem történhetett meg. De sosem vesztették el az alaptémát, és úgy tűnt, mindegyik egyre hatékonyabb költői eszközzel akarja kifejezni a véleményét, egyikük a végén már a fogvacogásig jutott ebben. A célpont (számomra érthetetlen módon) a kalauz volt, aki persze ezt nem hallhatta. "De vakmerőn s hivatlanul elő áll harmadik": a fiatalember összecsapta az újságot, és a kalauzok védelmezésébe kezdett. Egy ideig egyet is értettem vele. Aztán, amikor a néni megjegyezte, hogy a kalauzok csak akkor vehetik át a vonatot, ha az kifogástalan állapotban van (Erről még nem hallottam, de magamban elképzeltem, ahogy a kalauz benyit egy zsúfolt vagonba, és közli: "Sajnos nem indítjuk el a vonatot, mert nem működik a fűtés, és az egyik ablakot sem lehet lehúzni.". Újabb példa a legendás utolsó mondatokra.); a fickó is kezdte elveszteni a fidegvérét, és megjegyezte, hogy ez igencsak jellemző a néni korára, egyértelművé téve ezzel, hogy ebben az esetben csk ő láthat tisztán. Nem kedvelem a tiszteletlenséget, ez pedig sajnos csúnya példa volt rá. A néni szinte kiabálva válaszolt. Hogy mit, arra nem emlékszem, mert itt már nevettem rajtuk. Bár én voltam a legfiatalabb a vagonban, mégis olyannak láttam ket, mint az óvodásokat. Amikor a fiatalember éppen ott tartott, hogy addig semmi nem fog változni, amíg mindenki csak hőbörög és senki nem mer felállni, amikor elérkezettnek láttam az dőt közbeszólni: "Hölgyeim, uram! Ne veszekejünk. Az állam nem fog gondoskodni rólunk, ezt megszokhatták volna. Elég nevetséges, hogy itt nyafogunk a fűtés hiánya miatt, miközben mindenkinek ki van akasztva a kabátja, és rövidujjúban van." Azzal felkaptam a cuccomat, és kisétáltam. A pillanatnyi csönd azt bizonyította számomra, hogy eddig fel sem tűnt nekik, hogy nincsenek rendesen felöltözve. Még annyit érzékeltem, hogy a mellettem helyet foglaló néni elneveti magát; a fiatalember pedig, kihasználva az általam nyújtott vélt kapaszkodót, tovább bizonygatja saját igazát; aztán becsuktam magam mögött az ajtót.
Átsétáltam a szomszéd vagonba, ahol savanyú pofával ült a vita tulajdonképpeni kirobbantója, mögötte pár üléssel a kalauz. Utóbbira rámosolyogtam, és köszöntem is neki. Ahogy ebből az utastérből is kiléptem, és visszanéztem, észrevettem egy cetlit. Egy MÁV hirdetőtábla vol, aminek egy nagyobb fehér részére valaki (az írásból következtetve általánosos) ráfirkantotta: "Nincs fűtés! Nyári kocsi?" Hát ennyi... 80% valószínűséget adok, hogy a felbújtó nem kezd el nyafogni, ha nem látja meg ezt a feliratot.
Nem tudom, mi a jó abban, ha valaki morgolódik vadidegen emberek előtt. Ettől őneki jobb lesz? Miért kellett ezeknek elrontaniuk a saját hangulatukat, ahogy másokét is? Bármilyen épelméjű ember leszűrte volna négy mondat után, hogy úgysem tudja meggyőzni őket. Négy ember, négy generáció, négy kultúrkör; mégis mind a saját igazát bizonyítja, ahelyett, hogy ráhagyná a másikra. Öröm látni, hogy toleranciánk ennyit fejlődött a misszionáriusok áldásos tevékenysége óta, mely cafatokra tette az afrikai és egyéb más területeken őslakos társadalmakat hittérítés címén. Hazamennek, és mit mondanak az óvodából hazatérő, makacskodó gyerekeiknek? "Okos enged, szamár szenved." Írjuk csak le százszor mi is, hátha megragad belőle valami. Hátha észrevesszük, hogy amíg mi egymáson töltjük ki a haragunkat, addig a felsőbb hatalmak úgy húznak hasznot belőlünk, ahogy akarnak. Létezik egy angol mondás, amit állítólagos rossz angol nyelvtudásom ellenére is le tudok fordítani, és így hangzik: "A hűbérúr legjobb barátja a káosz." Miközben drága utastársaim az államot szidták, mind a maguk módján, teljesen eltávolodtak egymástól emberileg, lehetetlenné téve az együttműködést, pedig úgy vettem észre, nagyon sok gondolatuk egyezett. Miért nincs nemzeti összefogás? EZÉRT! Uff, én beszéltem.