"És mégis rozoga föld!"

Üdv!
Ma kultúrélményem volt. Kellemes fásultságban lépkedek ki egy bevásárlóközpontból, teszek vagy három lépést, és megcsapja a fülem egy hang. Egy gyerek sétál keresztbe előttem, két-három évvel lehetett idősebb nálam, közben kétszáz decibellen üvölti az Oroszlánkirály c. Disney-produkció kezdődalát ékes zulu nyelven: "NÁÁÁÁÁÁÁ, TUHEDNYÁ, JÁBÁRI KHIJÁRÁ!!!"
Egy perc nevetésre kénytelen voltam megállni az erőteljes hidegben. Komolyan elgondolkoztam, hogy tényleg a legdepressziósabb országban élek-e Európában.
(Amúgy az idézet a L'art pour l'art társulttól származik, de csak átirat, Gallileo Gallilei híres mondására: "És mégis mozog a föld!")

Elfajzott világ

Üdv!

Nem hiszem, hogy a cím magyarázatot igényel. Nézzetek körül!
Látjátok, ahogy az alkohol kábulatában tántorognak az emberek? Néhányan csak bohócot csinálnak magukból, néhányan fizikailag bántalmazzák azokat, akiket védeniük kéne. Nem képesek többé boldogok lenni önként vállalt narkotikus állapotuk nélkül. Közben a szervezetük kétségbeesetten kiált, kiveti magából a mérget, de még így is marja, és évtizedek alatt el is pusztítja. Mindeközben el is vesz legalább egy évtizedet a bódult állapot, ami alatt alkothatnának, és szeretetet adhatnának a körülöttük lévőknek. nekik mégis inkább ez kell. Undorító.
És látjátok, ahogy azok, akik egy kis hatalomhoz jutnak, azonnal elkezdik kiforgatni mások zsebeit? A becsületüket készpénzre váltják, és nem képesek mértéket tartani. nekik nem elég a megélhetés, nem elég egy nyugodt, csendes élet, mesebeli gazdagságot akarnak. Hajtják magukat, amíg a szívroham el nem viszi őket. Ennyit ért. Emberek milliói pedig úgy nőnek fel, hogy az ő gazdagságukat tartják célnak, ami nélkül boldog sem lehet senki. Ilyen áron? Undorító.
Látjátok azt is, ahogy az alattuk lévők lopnak a megélhetésért. Mindenki. "Az átkos kommunizmus idején azt mondtuk: 'Lopnak itt mindent, ami mozdítható.'. Örömmel jelenthetem, ezen a problémán túlléptünk." (kópirályt: Fábri Sándor) Ez van, nincs más út. Robotolhatsz tizenhat órát naponta, magukra hagyhatod a gyerekeidet, hogy csak hétvégéken lásd őket; nem lesz elég. Hát csalj és lopj, ahol tudsz, vagy éhen halsz. Undorító.
Nézzétek, milyen (de)generáció készülődik munkába lépni! Boldogságra vágyik, és nem hajlandó érte dolgozni. Tizedéves egyetemisták, és huszonöt évesek, akik még életükben nem dolgoztak. Közben minden hétvégén buli, senkinek nincs beleszólása az életükbe, persze a számla nem az ő nevükre megy. Kihasználják mások szeretetét, és ülnek a nyakukon, amíg azoknak a gerince nem törik bele. Undorító.
Nézzétek, mit tettünk a szerelemmel! Maroknyi ember kétségbeesetten ragadja meg a neki kijelölt lény kezét, és szorítja magához, hogy megvédje ettől az őrülettől. A többiek "szabadok". bármikor hajlandóak összefeküdni bárkivel, aki felkelti az érdeklődésüket, mint az állatok. Vagy megházasodnak érdekből, ugyan minek is szenvednének érzésekkel, csakis anyagilag van értelme a házasságnak. Aztán megdöglenek ötven év múlva, és egy gránittömb marad az összes vagyonukból, amiből ötszáz év múlva remek épületkő lesz majd. Nem képesek bízni a másik nemben, ezért a sajátjuk felé fordulnak. Ez nem normális. Ha az lenne, képesek lennének szaporodni. Szerelemre szinte senkinek nincs többé szüksége. Undorító.
Nézzetek túl egy kicsit a betontengeren, amiben éltek, amíg zöldet nem láttok! De hisz érzitek! A hó egy hét alatt elolvad, akármilyen vastag legyen. Tízezer faktoros napolajatok ellenére is leégtek délben, hatszor egy nyáron. A folyók vize, amikből száz éve még biztonságos volt az ivás, bűzös méreg, semmi más, a hal is menekül belőle. A városokban megfojt a köd, ami tiszta vízpára lenne nélkülünk. Fogy a hal, pusztul a talaj, szárad a szavanna, fogy az erdő... "We kill the world." (Boney M)
Ijesztő, ugye? Példátlan, romlott világban élünk. Ennél rosszabb sosem volt. Ugye? NEM! A helyzet az, hogy mindig ilyen volt. Mesélek egy kicsit, mi volt több, mint ezerötszáz évvel ezelőtt. A helyszínünk a Római birodalom, legyen mondjuk Pannonia (nagyjából a mai Dunántúl), hogy helyben legyünk. időpont: az V. szd. eleje. A provincia, ahogy az egész római birodalom, egy nagy káosz. Az emberek vedelnek, mint a gödény, a vezetők lopnak és korrumpálhatóak, a közerkölcsök a béka feneke alatt, rablóbandák járják a környéket, akik lusták dolgozni, ezért inkább el eszik mástól, ami kell. Tőlünk délre már nincs miből hajót építeni, kiirtották az összes cédrust, a hajó nagyobb hasznot ígért, mint az erdő, az erdővel pedig eltűnt a talaj is, és maradtak a mediterráneum gyönyörű fehér sziklái. Bár nincsenek feljegyzéseink róla, valószínűleg ugyanígy nézett ki a nagy Babiloni birodalom is, mielőtt elpusztította egy szomszéda. Így hullt szét a Szovjetunió, vagy a spanyol gyarmatbirodalom is. Széthullott valami, a REND. Ez tartja az emberek életét kordában, ettől lesz valami működőképes. Amint ez megszűnik, elkorcsosulnak az emberek a természetellenes környezetben, amit önhittségükben emeltek. Ekkor jön egy kőkorszaki szellemi szinten álló horda (hunok, germánok, amoriták, afgánok), és elpusztítja, és a maga képére, természetközelire formálja világot, hogy kezdődjön minden elölről; mert idővel ők is elkezdik keresni a kényelmet, ami elkorcsosuláshoz vezet.
Hiába hoztuk léte több ezer éve a hivatást, amely figyeli elmúlt koraink hibáit, nem tanulunk belőlük. Azt hisszük, mi okosabbak vagyunk, vagy azt, hogy mindez egy fejlődés része. Nem. "Csak toporgunk, csak toporgunk, csak toporgunk, csak toporgunk csak top..." (Milan hadnagy, Magas szőke férfi felemás cipőben). A történelem ismétli önmagát, kimutathatóan ciklikus. De "A világon semmi sem tart örökké." (falfirka Pompei-ből). Mert szaporodunk. Fogynak az erőforrások, amiket felélhetünk. Nem sok ciklust bírunk már ki. Lassan megfulladunk a saját szemetünkben. De én ezt már nem érem meg. És utódokat sem fogok hagyni, hogy kitegyem őket ennek. A természet túléli. Földanya erősebb. Lehet, hogy gerincesek nélkül, de tovább fog folytatódni a földi élet. Metropoliszaink romjain fognak futkározni az új fajok. Talán lesz köztük még egy olyan ostoba, mint az emberiség. Kétséges.
Uff, én beszéltem, Szeretet és béke!

300, avagy Thermopülai Hollywoodból nézve

Üdv!

Nos, először egy címmagyarázat. A '300' egy amerikai történelmi-kaland-fantasy-izé film, 2007-ben került a piacra, rendezője Zack Snyder. Hollywood (nyugodjon békében a magyalfa-erdő, ahol a kerületet felhúzták...), mint tudjuk, az Egyesült Államok filmiparának központja, Thermopülai pedig annak a csatának a helyszíne, amelyet a film megörökít.
Hogy egy kicsit otthon érezzem magam, egy kis történelmi háttérinfó. Tehát! A legendás marathoni futás után a perzsa birodalom nem igazán mert ujjat húzni a Balkán-félszigeten elhelyezkedő görög városállamokkal (sem az északra lévő agyament thrákokkal, és makacs makedónokkal, akik százötven év múlva komoly fejtörést fognak még okozni), egészen addig, amíg az energikus, fiatal és forrófejű Xerxész nem került a trónra. Őfelsége vetett egy pillantást igencsak hiányos világtérképére, és nehezményezte, hogy ötven-hatvan városka egy zsebkendőnyi félszigeten csakúgy ellenáll a világ legnagyobb (akkoriban egyetlen) birodalmának, úgyhogy összeszedte csepp seregét (200.000 fő Hérodotosz szerint, ha a fele, az még akkor is az ismert világ lakosságának egy ezreléke), és Hellász felé vette az irányt. Útközben megkorbácsoltatta a tengert, mert elsöpörte a hidacskáját (sosem tudtam máshogy elképzelni ezt a csávót, mint egy óvodást XD), és szerény csapatával továbbhaladt, rabolva és pusztítva az útba eső területeket. A görögök érzékelték, hogy ennek nem lesz jó vége, és egy jelentős egyesített sereggel útját állták a Balkán-félszigetre vezető egyetlen sima út legszorosabb részénél, a Thermopülai(hőkapu)-szorosnál. Három napon keresztül vitézül tartották magukat: a görög phalanx a leghatékonyabb közelharci harcmodor, ha az ellenfél egy irányból tud támadni; a megerősített athéni és szövetsége flották pedig meggátolták a hátukban készülő partraszállási kísérleteket. Aztán beütött a kánya, egy áruló megmutatta a sereg hátába vezető utat. A hadsereg vezére, Leonidasz spártai király vállalta, hogy háromszáz honfitársával (no meg vagy ötszáz szövetségessel, főleg az ősellenség tébaiakkal, 'dögöljetek meg ti is, ha már nekünk muszály' elven XD) feltartja az ellenséget, amíg a sereg nagyobbik része rendezetten visszavonul. Ezzel halálra is ítélték magukat, mivel ilyen vészesen megfogyatkozva, bekerítve már esélytelenek voltak a méd lovasság, az egyiptomi harci szekerek, a szkíta íjászok és a Tízezrek tömegei ellen. Végeredményben hősi halált haltak, és bár a perzsa hadsereg egy ideig diadalmasan menetelt tovább, a görög flotta elvágta az utánpótlásukat, és amint maguk is megfogyatkoztak némileg, nagyjából egyenlő feltételek mellett összecsapott az összgörög és az összperzsa sereg Plataia-nál, ahol az utóbbi teljes egészében megsemmisült, még Xerxész barátunk is majdnem otthagyta a fogát (egy bátor hajóskapitány mentette meg, nyomában a bosszúszomjas athéni hajókkal, és Kis-Ázsiáig hajózott vele, ahol is partraszállásnál köszönetképp halálra korbácsoltatták: "Miért nem voltál gyorsabb, veszélyezteted az életem?". Tapsoljuk meg őfelségét, Xerxészt még egyszer, ellenállhatatlan uralkodói karizmájáért.) Azt a háromszázat, aki ott maradt a mai napig hősként tisztelik göröghonban.
Nos, ez az esemény ihlette meg Frank Miller képregényrajzolót, és az ő művét dolgozták át csaknem tíz év múlva ebbe a filmbe. A film meglehetősen rendhagyó, eltér a hangulata a mostanában rendezett hellén témájú történelmi filmektől (Nagy Sándor, a hódító; Trója). Ahogy a rendező fogalmazott, olyan az egész, mintha egy csatában megsérült harcos lázálmában újraálmodná elesése előtti utolsó perceit. A történet maga két fő szálon fut. Az egyikben Leonidasz király küzd hű harcosai élén a gaz ellent ritkítva; a másikban felesége, Gorgó (szabad kiröhögni szegényt) próbálja elérni, hogy ugyan segítsenek már neki otthonról is a sok népek. Mellékszálként ott van még Ephialtész, az áruló története, meg Diliosé, bár, mivel az egészet ő meséli (csak a végén tudjuk meg, ki a narrátor), nem igazán számítanám ide. A történetben patakokban folyik a vér, az ember egy pillanatig nem unatkozik, némi fekete humor is jutott bele, és nagyokat lehet szomorkodni közben, szóval egy tizennyolcas karikával megtoldva roppant élvezetes alkotás.
Hiányoltam a történelmi realitást, bár igazság szerint talán nem is vártam. A spártaiakon kívül a többi görög szinte nem is harcol. A görög hoplita vértezete egy sisakra és egy köpenyre redukálódott, még jó, hogy a pajzs meg a lándzsa megmaradt (módosítva). A perzsa sereg a csúcsok csúcsa. Halhatatlanjai krómozott fémmaszkban vonulnak fel két katanával a hátukon; páncélozott rinocérosz küzd a soraikban, Xerxész trónszékét ezer rabszolga cipeli, a hóhér szerepét pedig Yabba távoli unokatestvére tölti be.
Mindent összevetve tetszett. A két dolog amit nagyon jól eltaláltak: a spártai mentalitás ("A spártaiak nem azt kérdezik, mennyi; hanem azt, hogy merre!" -IV. Agis), és a phalanx-harcmodor (anyám, komolyan mondom, ilyet én még nem láttam, a szemléltetés jobb volt, mint bármilyen magyarázat). Ez pedig megadja a film alaphangulatát. A Spártában játszódó események nagy részét unalmasnak találtam. Szépen volt megoldva Leonidasz halála, és volt néhány fordulat, amire nem számítottam (pedig ismertem a csatát!). A befejező jelenttől mindig libabőrös leszek.
Összegzésképpen, ha a csatáról akarsz megtudni valamit, rossz helyen kopogtatsz, ha egy jó történelmi-kaland-fantasy-izé filmet szeretnél nézni, és nem irtózol a vértől, nézd meg. (Javaslat: angol szinkronnal, ha megfelelő szinten bírod a nyelvet).


"Arra menő, mondd el a Spártaiaknak, hogy pihenünk,
Ős hagyománya szerint hullt el a hősi sereg."

Szimónidész (József Attila fordítása)

Végső fegyver

(Üdv!
A most következő bejegyzés Atomnyul egy új keletű novellája, darabolás nélkül elég évezhetetlen, de azért rendelkezésetekre bocsátom. Igen terjedelmes (hét és fél A4-es oldal), kérem, csak megfelelő mennyiségű szabadidővel álljatok neki. Elnézést azoktól, akik már olvasták.)

Vuximund vett egy nagy levegőt. Most már semmi értelme nem volt dühöngeni. A háború elveszett, a bátyját megölték, a népe a rómaiak kegyétől függ. És ő vezette a tárgyalásra küldött csapatot. Azért ő, mert nem maradt más.
Sokszor kívánta, bár lehetne olyan, mint a bátyja, Gabin volt.
Gabin született kvád király volt. Magas termet, széles vállak, csatában úgy tombolt kalapácsával, mintha Tohr lelke szállta volna meg; hangja zúgott, mint a szarmata földek szélvihara; jéghideg kék szemei soha nem engedtek fel, jelezve az ellenségnek és alattvalóinak: nincs kegyelem. A nép szerette, és hűségesen követte, mert megbízható volt. Mindig bátor, mindig egyenes. Ez lett a veszte. Amint lejárt a fegyverszünet, betört a római birodalomba. Néhány kisebb győzelem után a császár tárgyalni hívta. A bejáratnál elvették a fegyvereit, és amint kettőt lépett odabenn, megölték. Állítólag puszta kézzel bezúzta egyik támadójának a koponyáját, amikor már három kardot döftek bele. Vuximund csak mosolyogni tudott ezen a történeten: igen, ez volt Gabin.
És mi volt ő? Nos, jó családba született falu bolondja. Sovány volt, gyönge, még a kardját sem tudta megemelni fél kézzel, szerencsére sosem volt még csatában. Folyamatosan vigyorgott, mint valami idióta, és bár szerették, senki sem vette komolyan. Életében az egyetlen eredménye, amit elért, hogy megtanult néhány nyelven, elég szépen tudta forgatni a szavakat. Azon az emlékezetes „tárgyaláson” ő lett volna a bátyja tolmácsa, ha nem betegeskedik az indulás idején, és nem torlaszolja el a szokatlanul kemény tél a hágót, amin át kellett volna kelnie. Így viszont kimaradt a merényletből, és a nép a bátyja halálhírére azonnal őt emelte a trónra. (Mindig van néhány dögkeselyű, aki hatalomra segít egy gyenge királyt, hogy aztán szabadon lophasson.) Vuximund nagyon nem akarta ezt a tisztséget, sem semmi mást, ami ezzel járt. Csodálatosan jól érezte magát a kunyhójában szunyókálva, a nagy néha arra vetődő kereskedőkkel beszélgetve, vagy éppen esténként meséket mesélve a törzs gyermekeinek az istenek és óriások tetteiről, vagy épp törzsük múltjáról.
Szerencséjére azonnal megjelent az ellenkirály is, Uthimer személyében, aki bátyja legtehetségesebb parancsnoka volt a csatatéren, és rengeteg érdemet szerzett bátorságával. Először még kifosztott néhány várost Pannoniában, aztán tavasszal visszatért kvád földre, készen arra, hogy fegyvereseivel megtörje az ő hatalmát. Minden egymás közti vérontást elkerülve egymaga ment tárgyalni vele, és közölte, hogy semmi oka nincs, hogy megtartsa a királyi címet. Uthimer sokkal alkalmasabb volt erre, mint ő. Bár kicsit lenézte a primitivitása miatt, tudta, hogy jó ember, és született vezér. Uthimer hitt neki, mert azért titokban kedvelte a „kis nyomorultat”, de sajnos a koronázás elmarat, ugyanis Valentinianus cézár hatalmas sereget hozott magával, amivel szétszórta az ismét ellene forduló Uthimer seregét, maga a vezér is alig menekült meg. Persze a nagy túlerővel szemben elszenvedett vereség nem sokat csorbított a tekintélyén, és továbbra is kész volt trónra lépni, de előtte le kellett zárni a háborút.
Valentinianus közölte, hogy nem hajlandó tárgyalni a királynál alacsonyabb rangú személyiséggel. Vuximund visszaemlékezett Uthimerrel folytatott vitájára, miközben a római követek bevezették őt és kíséretét a Brigetio erődítményébe:

–Én megyek.
–Totál megzakkantál, Nyílvessző? –szólította Uthimer soványsága okán kapott becenevén– Széttépnek.
–Nézd, kettőnk közül én vagyok a jobb tárgyaló. Nincs szükségem tolmácsra.
–Ez nem változtat azon, hogy gyönge vagy. A bátyádat is kicsinálták, téged szimplán ledarálnak. Vagy ha élve is jössz ki, k*rvára nem esne jól, ha rád kényszerítenék a lakosságunk felének láncra verését.
–Soha nem ártanék a népünknek. Lehet, hogy gyenge vagyok és gyáva, de nem hagyom, hogy a népem bármit elveszítsen, ami az övé. Jobban megszoktam a megaláztatásokat, mint te, és nem tenne jót a tárgyalásnak, ha agyonütnél egy római követet.
–Pfh… Ha oda bemész, akkor nem gyáva vagy, hanem őrült. Mi van, ha téged is kinyírnak?
Vuximund elvigyorodott:
–Nem nagy kár értem. Így is, úgy is leváltasz aztán. Jelenleg én vagyok a király, és ők a királlyal akarnak tárgyalni. Egyébként, nincs miért megölni engem. Nem vagyok rájuk veszélyes.
–Hah… –sóhajtott egy nehezet Uthimer– Rendben, látom elszántad magad. De ha engedni mersz nekik, nem ajánlom, hogy vissza gyere ide, mert sírva fogsz könyörögni, hogy bárcsak megöltek volna a követségben.
–Bízhatsz bennem. –válaszolt Vuximund, és elindult kifelé a septiben felhúzott sátorból.
–Te, Nyílvessző… –szólt utána Uthimer.
–Hm? –fordult vissza a „király”.
–Te nagy ívből lesz*rod ezt az egész háborút, talán a germán büszkeséget is. Mi a tökömért sétálsz bele a veszélybe önként?
Vuximund elmosolyodott egy pillanatra, de síri komolysággal nézett vissza kijelölt utódjára:
–A bátyám gyilkosának szemébe akarok nézni.

Vuximund elmosolyodott. Most az egyszer kiállt magáért. Talán ez volt az utolsó momentuma életének, éppen ideje volt.
Időközben közeledtek az erőd főépületéhez. Vuximund végignézett követtársain: vele tartott Arth, családjának leghűségesebb és legdrabálisabb testőre (legalább két fejjel magasabb volt, mint ő, és körülbelül háromszor annyit nyomott), valamint Thrax, a szarmata követ, és az ő testőre. Thrax egy idős ember volt, és bár nem született szarmata, gyönyörűen beilleszkedett a szövetséges lovas nép társadalmába, a legjobb diplomatájukká válva. Láthatóan a szarmatákra nem haragudtak annyira a rómaiak, mint rájuk, hiszen ilyen alacsony rangú személlyel is beérték. Thrax felé fordult, és tiszta germán kiejtéssel annyit kérdezett:
–Ideges vagy, öcsi? –kacsintott.
–Nem. –válaszolt iazig nyelven (ami Thrax törzsének nyelve volt) Vuximund– Csak meg szeretném kérni, hogy határolódjon el tőlem a tárgyalás alatt. Nem kívánom veszélybe sodorni.
A két római diplomata idegesen nézett hátra, és bár a germán kérdést megértették, a szarmata válasz kifogott rajtuk. Thrax a szeme sarkából észrevette zavart arckifejezésüket, így ő is ezen a nyelven folytatta:
–Nem volt rossz, kölyök. Látom, nem véletlenül hívnak „rókák ajándékának”. De szövetségesek vagyunk évszázadok óta. Kitartok melletted, már csak azért is, mert szimpatikus vagy.
Vuximund sóhajtott:
–Ez esetben nem tudom garantálni a biztonságát, bátyám.
Thrax elvigyorodott, és félrehúzta kaftánját, hogy megmutassa a nyaka tövében húzódó hosszú heget:
–Három olyan sebet ejtettek már rajtam, ami halálosnak minősül az orvosok szerint. Nem olyan könnyű megölni. Csak nyugodtan tárgyalj, ahogy szeretnél, öcsi, én melletted vagyok; főleg ha egy kis borsot törhetünk az orruk alá.
–Dank, bruder. –köszönte meg germánul Vuximund, hogy egy kicsit még jobban összezavarja a hallgatózó diplomatákat.
A menet megállt, hogy egy vaskos ajtóhoz érkeztek. A két követ megfordult, és jelentették:
–Valentinianus cézár odabent várja önöket. Kérem a fegyvereket eldobni.
Vuximund Thraxra nézett, aki intett a fejével „Gyerünk!” A széles ajtópántok kitárultak, és bent egy teljes tárgyalóbizottság várta őket egy hosszú asztalnál. Középen babérkoszorúval Valentinianus, körülötte katonai vezérei, tolmácsai, és pár diplomata meg pénzügyi szakértő. A cézár maga igen fáradt embernek látszott, arca vörös volt, és éppen a halántékát masszírozta. Vuximund még az utolsó fél mondatot is elkapta: „…ilyenkor jön rám a fejfájás.” Az ifjú germánnak egy gonosz kis gondolat fogalmazódott meg a fejében: „Na, fog még neked jobban is fájni a fejed!” Valahogy ez az ember piszkálni valónak tűnt neki. Végül is, megölette a bátyját, miért ne bosszanthatná fel egy kicsit?
–A megfelelő üdvözlés után helyet foglalhatnak. –jelentette be egy diplomata latinul, két tolmács pedig egyszerre fordította le germán és iazig nyelvre.
Vuximund nem tudta, mi a megfelelő üdvözlés, de a mellette álló Thrax kisegítette, széles karmozdulattal üdvözölve a cézárt:
–Ávé, cézár! –majd az uralkodó bólintására leült a háta mögé tolt székre.
–Á, WC-zár! –intett hanyagul Vuximund, egyenesen a babérkoszorús főnek címezve a csak latinul értelmezhető szóviccet, majd leült.
Thrax kis híján elnevette magát. A császár arcán megrándult egy ideg, de végül is annyiban hagyta, mivel akár a rossz kiejtés eredménye is lehetett. Az egyik katonai elöljáró odahajolt az egyik tolmácshoz, és valamit a fülébe súgott. A tolmács bólintott, majd germán nyelven Vuximundhoz szólt:
–Felkerem, tetesse le szolgájának a fegyvereit. –fordított a tolmács pocsék kiejtéssel. Vuximund elfintorodott, és Arthra nézett:
–Arth, készen állsz a halálra?
–Bármikor, uram.
Vuximund elégedetten válaszolt germánul a tolmácsnak:
–Sajnálom, de a testvérem elmondása alapján a római etikett szerint zajló tárgyalásokon sokkal ésszerűbb fegyverrel megjelenni.
A tolmács nyelt egyet, és lefordította latinra a mondatot. A cézár szemöldökei közelebb kerültek egymáshoz, s maga válaszolt a tolmácsnak:
–Mondd meg neki, hogy nem vagyok valami türelmes ember.
A tolmács fordított, Vuximund közben (mivel már az eredetit is értette) felkészülhetett a reflexszerűnek tűnő válaszra:
–Tudom, a felesége is valószínűleg minden éjszaka erre panaszkodik…
Thrax arcán úgy rángatóztak az izmok a kitörni készülő nevetéstől, hogy testőre komolyan aggódott a jó öreg egészségéért. A tolmács izzadni kezdett, pedig november volt, a terem pedig nem volt fűtve:
–A… azt mondja isteni felségednek, hogy… ő… reméli, a felesége jól tűri a türelmetlenségét, mert ez bajt okozhat a családban.
Valentinianus a plafon felé fordította a tekintetét, és megeresztett egy olyan latin káromkodást, hogy az összes római illetőségű szent elpirult az égben. Vett egy nagy levegőt, hogy megnyugodjon, majd ismét a tolmácshoz szólt:
–Kérd meg, hogy térjen a tárgyra.
A tolmács (ismét pontatlanul) fordított, Vuximund pedig lelkesen bólogatott:
–Igen, ez nagyon fontos dolog! Ha nincs megfelelő bemelegítés, akkor a hölgyek számra igen csak kellemetlen lehet… –magyarázott, miközben kezével hevesen mutogatott a tolmácsnak, kétséget sem hagyva, hogy miről van szó.
Immár Valentinianus is tisztán látta, hogy miről beszél a másik fél, és felháborodottan pattant fel, a padra csapva két kezével:
–Szórakozol velem, te mocskos germán?
–Hát, ha már így megkérdezte… –válaszolt Vuximund latinul.
Valentinianus egy pillanatra megakadt, majd lassan tagoltan újra kérdezett:
–Te… tudsz… a nyelvünkön?
–Nem Catullusi tisztaságban, de ha akarja, folytathatjuk így is.
–Akkor mi a francnak nem válaszoltál nekem latinul?
–Hát, azt hittem, a tolmáccsal akar beszélgetni… –vont vállat a germán.
Valentinianus a homlokára csapott, aztán felszisszent, mert ismét belenyilallt a fájdalom a fejébe. Fáradtan zuhant vissza a helyére:
–Akkor folytassuk latinul… mi is a neved, kölyök?
–Vuximund, kölyök! –válaszolt mosolyogva.
–Hogy mered… ?! –nyúlt a kardjáért az egyik katona a császár mellett, de társai lecsillapították. Közben Vuximund mentegette magát:
–Bocsánat, azt hittem, a „kölyök” egy római üdvözlési forma. Mondtam, hogy nem vagyok jó a latinban, ő ragaszkodott hozzá, hogy így beszélgessünk! –nézett körbe elkámpicsorodva.
Valentinianus felnézett egyik tanácsadójára:
–Biztos, hogy ez a fogyatékos a király?
A tanácsadó bólogatott, ő pedig elgyötört tekintettel nézett vissza Vuximundra:
–Akkor, hogy minél hamarabb túlessünk ezen a tárgyaláson, közölném a feltételeim: ötszáz talentum arany, ezer rabszolga, és a marhaállományotok fele.
–Na, állj, állj, állj, ez így nem fog menni… –vakarta a fejét Vuximund, utánozva a cézár iménti fejfájós mozdulatait– Kicsit bonyolult a dolog.
–Mi ezen olyan bonyolult, te agyhalott barbár?! –kiáltott rá a cézár immár dühösen.
–Na, először is: honnét szerzünk ötszáz mérleget? Mert ennyi súlyt nem lehet egyen kimérni, leszakadna a mérleg.
–Hooopfff… –fojtotta morgásba káromkodását a cézár.
A germán tolmácsból előtört egy elfojtott kuncogás, de a többiek rosszalló tekintetére hamar megkomolyodott.
–Na, másodszor meg… az a szituáció, hogy nincs ennyi rabszolgánk. Kölcsön szeretnénk kérni a birodalomtól ezer női, és ezer férfi rabszolgát, és kérünk egy év haladékot. Nálunk majd összefekszenek, a nők szülnek ezer gyereket, és azokat odaadjuk, a rabszolgákkal együtt, és le van róla a gond. Ez működik?
–Idefigyelj, kölyök, a rabszolgákat a ti szabad embereitekből kéne összeállítani, csak hogy te is megértsd. –Valentinianus ritkás hajába túrva visszafogta magát, de az egész kísérete ijedten hallgatott, félve a nagy uralkodó haragját. Vuximund viszont naiv nyugalommal és gyermeki lelkesedéssel ült ott (kiötölve közben a nagyobbnál nagyobb ökörségeit):
–Jaj, elnézést, kölyök. –mentegetőzött– Uh… akarom mondani, WC-zár, vagy mi.
–Uhhhh… –fejelte le az asztalt a cézár, újabb égető fejfájási rohamot biztosítva.
–Na, szóval, az a helyzet, hogy a harmadikat tartom a legnagyobb ökörségnek. A marhaállományunk felét? Hát mi a francot érnek maguk azzal, ha az összes tehenünket és bikánkat félbe vágjuk, és elküldjük magukhoz? Ráadásul hogyan hajtanánk őket?
A szarmata tolmács önkénytelenül felnevetett. Thrax felemelte az ujját, és komoly arcot vágva tiszta latinsággal megszólalt:
–Ez nem tréfadolog. A népem régóta foglalkozik marhák hajtásával, és megfigyeltük, hogy amennyiben egy marhát félbevágunk, többé nem lehet terelni, sőt, ha magára hagyjuk állítva, akkor még fel is borul.
–Hogy a fenébe tanult meg két ekkora idióta latinul? –kérdezte Valentinianus hörögve. A feje majd szétrobbant az idegességtől és a fejfájástól. A segédei és altisztjei immár nem megfélemlítve ültek, hanem küszködtek a nevetéssel.
–…nem tom… –tette az ujját félnótás arckifejezéssel az ajkára Vuximund– Végül is, magának is sikerült.
Minden rekeszizom megfeszült római oldalon. Aki most elneveti magát, annak holnap repül a feje. De talán Valentinianus észre sem vett volna semmit, ami körülötte történt. Még soha, senki nem beszélt vele ilyen hangon.
–A k*rva anyádat! –ordította magából kikelve a cézár.
Vuximund felpattant, és egy tűzrőlpattant menyecskéhez méltó mozdulattal a csípőjére tette a kezét:
–Azért megkívánnék némi tiszteletet! –megrázta a csípőjét, hogy a mozdulatot nyomatékosítsa– Én vagyok a kvád király.
A terem felrobbant. A kijelentés elementáris erővel ütött be, és az egész római asztal harsányan felröhögött. Thrax szintén hatalmasat kacagott, és még a két testőr is, akik egy kukkot nem értettek az egészből, elnevették magukat. Valentinianus kivételével, akinek mélyvörösből hupililára váltott az arca:
–Én meg római cézár vagyok, b*zd meg az anyád! A magadfajta kis sz*rdarabokat megeszem reggelire!!!
Vuximund kuncogott egyet, majd visszakérdezett:
–Maga trágyát eszik reggelire?
Újabb robbanás, és a nevetés hangereje megháromszorozódott. Az egész római asztal dőlt a nevetéstől, az egyik katonai tanácsadó éppen abban a pillanatban esett hanyatt nagy csattanással. Thrax lecsúszott a székéről, és hajlott korát meghazudtolva a földön fetrengett a nevetéstől. A hangzavarban alig lehetett hallani, ahogy Valentinianus szabályosan felsikított indulatában. A hangszálai szinte szétszakadtak a fejhangú üvöltésben, ami ezután következett:
–SZÉTTÉPETLEK A FLAVIUS AMPHITHEATRUM PORONDJÁN A VADÁLLAT… ÁHH… MEGÖDLESZ, MEGDÖGLESZ, HOGY… ÁHH… ÁÁÁHH… –hangja elcsuklott, és a fejéhez kapott jobb kezével– Mi a… te… fattyú… segítsetek… segítsetek… segít…
Vuximund a nevéhez méltó ravasz mosollyal nézte végig, ahogy a cézár összerogyott. A társai túl erősen nevettek, hogy segítsenek rajta, úgy fél perc kellett hozzá, hogy folyamatos nyögdécselése felhívta a figyelmüket, hogy valami nagyon nincs rendben. Az egyik pénzügyi szakember kapcsolt leghamarabb, és odamászott hozzá, a hátára fordítva és megrázva urát.
Valentinianus arca alig mozgott, füléből pedig vér csordult ki. A hivatalnok arcáról egy pillanat alatt lefagyott a mosoly:
–Orvost! Orvost! Cornelius! Fuscus! Gyerünk már! Agyvérzése van!
A csapat összegyűlt, és körülállták a császárt. Az egyik diplomata odarohant a germánhoz (Arth csaknem fegyvert rántott rá, de Vuximund egy karmozdulattal visszatartotta):
–Mi… Mi történt? Maga látta?
Vuximund megvakarta a fejét, és a lehető legbutább képet vágta:
–Őőő… Szerintem nagyon felidegesítette magát… Igazán nem akartam felbosszantani… őőő… azt hiszem, mi megyünk. Ha felébred őfelsége, adja át neki, hogy gyors felépülést kívánok… őőő… izé… Szóval, jobb is, ha nem zavarok.
Thrax, aki már úgy-ahogy rendbe hozta magát, melléállt, és komoly arccal bólintott:
–A szarmata törzsfők is a legjobbakat kívánják nemes legyőzőjüknek. Távozunk, amint ismét alkalmas, természetesen felkeressünk önöket.
–Hol van már az az átkozott orvos? –kiáltott fel valaki a tömegből.
–Krisztus, segíts! Dől belőle a vér! –hallatszott egy másik hang.
–Teljesen üres a szeme. –mondta valaki sötéten.
Thrax és Vuximund kemény, diplomatához méltó nyugalommal gyalogolt ki a katonai táborból. A kaput nem őrizte senki, az őrök nem sokkal az orvos után futottak el mellettük. Mindenki látni akarta, mi történt a cézárral. Így, amikor kiértek a kapun, biztosak lehettek benne, hogy hallótávolságon kívül vannak. Thrax itt elismerően hátba vágta ifjú társát:
–Tudod, öcsi, azt hiszem, ezt a tárgyalást nem fogják egyhamar elfelejteni a rómaiak. Mindenesetre szép volt. Elmondanád, miért csináltad?
Vuximund ravaszul mosolygott:
–Bosszút álltam a bátyámért. Igazából csak akkor jutott eszembe, amikor megláttam, milyen ideges fickó; hogy nem csak a csatatéren lehet megölni egy ellenfelet. Vegye úgy, hogy én vagyok… a népem végső fegyvere.

Epilógus:

I. Valentinianus 375. november 17-én elhunyt agyvérzésben. A római tisztségviselők, akik jelen voltak, inkább hallgattak a pontos körülményekről. Vuximund lemondott uralkodói címéről, és hazatért, ahol hősként ünnepelték. Egy hónap múlva megérkezett az új római uralkodó is Brigetioba, ahol is találkozott Uthimer kvád királlyal.
Uthimer arca finoman megrándult ahogy meglátta az előtte trónoló négyéves kisfiút babérkoszorúval a fején:
–Ez meg mi a tököm?
A kísérő diplomata szigorúan ráncolta homlokát:
–II. Valentinianus, római cézár.
Úgy beszélik, Uthimer a kemény, fegyelmezett római testőrség jelenléte ellenére olyan nevetőgörcsöt kapott, hogy kis híján az elhunyt cézárt követte a sírba tőle.


Váradi Zoltán, 2009. XII. 22. 1:05

Történelmi tény (Ammianus Marcellinus feljegyzései), hogy I. Valentinianus egy tárgyalás közben kapott agyvérzést, a germán követek bosszantó magatartása következtében. A történetben lejátszódó események csak néhány ponton követik a valósakat, a lezajlott párbeszéd pedig teljes egészében a képzelet szüleménye. A megnevezett szereplők közül csak I. Valentinianus és Gabinius (Itt: Gabin) nem kitalált figura.
A történet folyamán tett ügyetlen próbálkozásaim a kvád nyelv részeinek rekonstruálására minden tudományos alapot nélkülöznek. Az kvád népcsoport nyelvén semmilyen írásos mű nem maradt fenn. A mai nyelvek közül valószínűleg a némettel rokonítható legjobban, ezért ennek a nyelvnek egy mesterkélten archaizált változatát, valamint a gót névképzést használtam fel a germán szavak rekonstruálására.
A római korban nyilvánvalóan nem létezett vízöblítéses illemhely, így a történet első felében használt szóvicc csak magyar nyelven értelmezhető.


Köszönöm ezt a művet szüleimnek, akik nélkül a szerző nem jöhetett volna létre. Köszönöm Kelemen Viviennenek, akitől sokat lestem el a komoly és komolytalan hangulat variálásának művészetéből. Köszönöm ezen kívül a római és kvád népnek, akik olyan hosszú háborúkat vívtak, hogy a nagy számok törvénye alapján a legnagyobb hülyeségek is bekövetkeztek ez alatt.

I'm chaos incarnated!

Üdv!

Lássuk, mi jön ki, ha nincs cél. Hogy mit is jelent a cím? "I", angolul én, németül tojás, bár azt máshogy írják. "am" vagyok (aki vagyok. :P). Khaos: (nem tudom görög jelekkel leírni a szellemi hiányosságaim és lustaságom miatt számítástechnikai téren): üresség. "incarnated": emberré válva. Tehát: "Tojás vagyok, üresség emberré válva." Hogy ebből hogy jön ki az, hogy "Én vagyok a zűrzavar megtestesülése.", arról kérdezzük nálunknál kulturáltabb (távoli) testvéreinket.
És miért is káosz? Mert jól hangzik, és imádom a szavat (dunántúli akcentus! ;) ). Egyébként éppen írogatok. Mikor mit... van egy ehhez hasonló Káoszregényem (ami annyira káosz, hogy jelenleg már dráma), van egy futó sci-fi, van egy tervben lévő normálisabb regény (amennyiben a hátam mögött édesen szundikáló Aprósággal valaha belekezdek), most fejeztem be egy történelmi novellát (atomhülye), és persze folyamatosan fut három-négy kisregény, fantasztikusabbnál fantasztikusabb (ford.: képzeletbelibbnél képzeletbelibb) témákkal. Node! Mivel nem vagyok író, hanem szakképzésben lévő sírrabló, elmesélem nektek azt is, hogy... nem, az talán mégsem. Még nincs felkészülve a világ rá. Várok még vagy tíz évet, amíg kellőképpen szétesik.
Találkoztam a közelmúltban néhány régi barátommal. Ez a pincebuli nagyobb hatással volt rám, mint az akörül lezajló raikiri (villámpenge, értsd: vizsgára való készülés). Jó volt őket újra látni, és tapasztalni, hogy megváltoztak. rengeteget változtam én is azóta, és utálnám is őket kellőképpen, ha olyanok maradtak volna, mint akkor, bár az akkori nemnek sem voltak jobb barátai, mint ők. Komolyan, még részegen is aranyosabbak, mint a legtöbb ismerősöm józanon, és nem tudom, hogy ezt annak köszönhetem-e hogy kakukkfű, vagy annak, hogy záptojás. Mivel eddig túl érthető volt a bejegyzés, egy kicsit megturbózzuk:
Amennyiben ellenkező hatásfokú varjúhegy, tudható, hogy félkegyelmű rákszerzetes alapcsontkeringő sátorbuggyos mentőhelikon. Kártól mentes bukkanókat a magyar nemzetnek, részsegítésben megragadott halk törtsöprögetés. Ellenben ha meggyepesedett krumplinagykövet (szándékosan huzagolva), annyi biztos, mind meghalunk (egyszer). Kibernetikus Gazsi bátyó, hátrányos helyzetű oxigén, félelem alszik a Kittenberger lóistálló. Pótvödör és a Sátán, tisztelettel!

Na, ez történik, ha valaki túl sok abszolút humort fogyaszt. Elnézést, valami komolyabbat, mondjuk egy saját szerzeményű időmértékes verscsökevényt:

Váradi Zoltán. Ez a nevem, mit adott nékem anno
Édesapám, ki büszke férfiú, lantot penget naphosszat, ha teheti,
S édesanyám, ki gyermeket nevel hivatásában, vagy százat,
S sok kín közepette hozott engem a világra, hogy aztán
Boldogan nézzen gesztenyebarna szemekkel, amiket
Majd tőle én is megöröklök, s ezekkel kérőn nézve
Könyörgöm önöknek, higgyék már el nekem azt, hogy
Messze visszhangzó hexameter magyar nyelvünkbe simulva igenis
Ütőképes versmérték.

Na, valami ilyesmi, elnézést kérek, kicsi sántítanak a verslábaim (a teniszkönyökhöz hasonlatos költőbetegség, kópirájt: Kovács András Péter).
Nem szeretem a karácsonyt, hála égnek már vége, ismét templomba menés nélkül múlt el. Nem hiszem, hogy Istennek ez fontos lenne, de ha már más sincs rendben, akkor úgyis mindegy. Különben is, sosem tetszett z a "nyalunk az üdvösségért"-hadművelet. Most vagy jó ember akarsz lenni, vagy nem. Nem leszel jó ember, ha csak félelemből vagy jó; bár a többiek számára ettől ténylegesen jobbnak tűnsz, és pozitívabb is a hatásod. De, ha már itt vagyunk, nem tökéletesen mindegy az eszköz, ha egyszer hatás ugyanaz? De, valahol itt lehet az igazság. A baj csak a potencionalitás. Ha a szándék nem vág egybe a cselekedettel, akkor elég egy kis körülményváltozás, és a cselekedet máris megváltozik. (Példa: ha a törvény szerint a gyilkosság nem minősül bűnnek, a legtöbb ember probléma nélkül rászánja magát.) Most elgondolkodtam azon, hogy ez a jó szándék esetében is megvan-e. Általában az emberek közül kevesen törekszenek arra, hogy korlátozzák a jó szándékot, de a tapasztalat az, hogy az könnyebben utat talál (keresztényeket bújtatók, pogányokat bújtatók, alamizsnaosztók, stb.). Pozitív gondolt az én blogomon? Hm... változnak az idők.
A jó szándékot tiltó intézkedések forrása többnyire egy diktatúra. Fúj, le vele, de akkor is az. Ahogy a legnagyobb személyi biztonságot garantáló törvényeké is. A diktátor egy kivételes képességű ember, akit a nép akarata emel fel, és tart is ott. vizsgáljunk meg két ilyen mocskos népelnyomót:
Joszip Viszarionovocs Dzsugashvili (Stalin): Könyörtelen, hidegszívű, undorító ember. Milliók felesleges halála terheli a nevét. Többen sírtak az országában a halálakor, mint ahányan ujjongtak. Amit adott a népnek: rettegés, ateizmus, rend, kultúra, ipar, haderő. A magam részéről rohadtul el lennék szomorodva, ha az anyanyelvem német lenne, és hogy nem az, azt nagy részben köszönhetem neki is, meg a vérszomjas hadseregének (Persze, az Amerikai Egybesült Állatok hadserege is képes lett volna... meg felsőbbrendű angolszász intelligencia... "laposabb voltál, mint a tehénsz*r ijedtedben" (kópirájt: Hofi Géza)). Mellesleg köszönhető neki egy viszonylag közeli rokonom halála is, aki olyan régen élt, hogy már a nagymamám sem ismerte. Két generáció, és csak a harag marad, az ok már rég halott...
Peiszisztratosz: Még mielőtt az athéni állam létrehozta a nagyra becsült demokráciáját, és sugárzó pompában tündökölt (húsz másik városállam konstans kirablásával, ahogy ezt előszeretettel felejtik ki a történelemkönyvekből), kiemelkedett körülük egy kivételes képességű ember. Zsarnoknak nevezték, és halála után nem sokkal hivatalos állameszme volt gyűlölni, és megrugdosni a szilánkokra tört szobrait. Miért? Mert végre valakinek volt pofája kiállni a gazdagok ellen. Egy ember, aki a parasztok és a szegények érdekeit védte. Tényleg, maga a sátán. Szabadidejében kultúrával foglalkozott, létrehozott egy gyűjteményt, ahol a legtöbb ma létező görög irodalmi emlék fennmaradt. Rúgjunk bele a csávóba, ha véletlenül a Tartaroszba (pokol) kerülnénk, és összefutunk vele. :P
Vajon miért mindig a történelemre lyukadok ki, ha szabadjára engedem a gondolataimat? Hmm... hivatás.

Szeretet és béke!

"Azt nemtom', de a Songokú az mindekit széccsinál!"

Üdv!

Az anime-kultúrkör populáris elemeit feldolgozó bejegyzésciklusom második bejegyzése, jelenlegi célpontom: Dragon ball. (Az előző figyelmeztetések most is élnek.) A sorozat üstökösszerű tündöklése és gyors pusztulása aa magyar rajzfilmek közül immár tíz éves emlék, a nálam fiatalabb korúak számára felidézhetetlenül régi történet. Mostanra lecsillapodtak az ellenzők, részint mert immár kulturált keretek közt megtanulták a shounen(=fiús)-animék világát is helyén kezelni, részint mert rég volt. A sok anime-mazsola azóta is úgy beszél róla, mint az anime-kultúra alapkövéről, holott japán (ferde-)szemmel nézve csak egy a sok közül. A címben szereplő idézet egy korabeli humorműsor szüleménye, egész jót nevettem rajta, de sajnos a sorozat irányába támasztott komoly ellenszenvet tükrözte és népszerűsítette.
A manga Akira Toriyama munkája, aki a maga viszonylag egyszerű stílusában egy igen hosszú és tartalmas művet hozott létre. Az anime három részre tagolódik: Dragon ball, Dragon ball Z, Dragon ball GT. Az első történet a főhős felcseperedéséről szól (tizenegy/két éves korától nagyjából húsz éves koráig), a második egy űrben játszódó Sci-fi-vé változtatja az egész sorozatot, a harmadik pedig valami meghatározhatatlan szörnyedvény, ahol kevés sikerrel megpróbálnak visszatérni az elsőhöz (ez történik, ha a mangától függetlenül próbáljuk folytatni az animét. :P) A magnát sajnos eddig csak ötven fejezet hosszan tudtam olvasni (lassan lopják, hiába...) a mozgóképes verzió részei közül nekem csak az első sorozat tetszett, úgyhogy erről fogok most írni (ezzel a rajongók többsége ellen vagyok, de őszintén az én véleményem, hogy kutyát nem érdekel a sok hülye földönkívüli, tekintve hogy milyen bűn idiótává, unalmassá és öncélúan erőszakossá teszik a sorozatot).
Lássunk némi alapvető információt, és ezek hátterét! A Dragon ball világa egyértelműen fiktív. Az épületek egy része középkori jelleget tükröz, de jelen vannak a jelenkor hatalmas városai is. A technikai fejlettség magas: az űrsiklók egy gombnyomásra előugranak egy kapszulából, a rossz fiúk gépfegyverekkel és sugárvetőkkel hadonásznak, és értelmes gondolkodásra képes androidokkal is összefuthatunk. A főszereplőink nagy része azonban mintha egy más korból származna (nem is igazán érintkeznek egymáson kívül senkivel). A főszereplőnk, Son Goku, például egyenesen mitológiai alak, méghozzá egy XVI. szd-i kínai regényből származik, ahol Sun Wukong névre hallgatott, és egy majomistenség volt, amolyan bajkeverő, aki még a halhatatlanságot is úgy lopta el magának. Itt viszont látunk egy tizenkét éves fiúcskát, aki hihetetlen tehetséget mutat a harcművészetek irányában (puszta kézzel hasítja a fát), és olyan naivitással tekint a világba, hogy az már szinte fájdalmas. Gyökereire csak majomfarka emlékeztet, na meg egy különös és veszélyes képessége, amit a telihold hív elő (keverjük egy kicsit a vérfarkasokkal kedves adaptív japán kollégák :D ) .
A cselekmény felépítése egyszerű, a hosszúsága folytán mégis sok kaland belefér. Három harcművészeti torna az alappont, az előttük illetve utánuk eltelő időben főhősünk járja a világot (az első sorozat folyamán szinte végig az ő útjait követjük), edzi magát, és segít az embereken, akik az útjába akadnak. A történetnek fontos momentuma még az úgy nevezett sárkánygömbök (magyar ford.: kristálygömbök) felkutatása, amelyekből összesen hét van, és amennyiben valaki összegyűjti őket, megjelenik a nagy sárkány, aki képes teljesíteni a megidéző egy kívánságát (szintén keleti hiedelem, mely szerint a sárkányok varázsereje a gyomrukban lévő gyöngyből származik). Az alapszerkezet így a következőképp néz ki: gömbkeresés-torna-gömbkeresés-torna-gömbkeresés-torna-lezárás. Így eléggé unalmasnak hangzik, de minden egyes tornának és gömbkeresésnek más előzménye és más tétje van, így én magam is csak utólag jöttem rá erre az egyszerű szerkezeti alapra.
Útközben renegeteg barátot szerez, akik mind-mind egyedi jó és rossz tulajdonságokkal ellátott szereplők. Az első, akivel összefut (és akivel kalandja elkezdődik), Bulma, a jó műszaki érzékkel megáldott gazdag lány, aki elhatározza, hogy egy megfelelő fiút kívánjon magának. Legjobb barátja, Krilin, aki eleinte mint riválist kezeli őt (szegény hamar elmarad főhősünk mögött),hihetetlen aranyos szereplő, aki folyamatosan a nagyképűség és az önbizalomhiány között lavíroz, de végig a jó szándék vezeti kis szemétkedései ellenére is. Kettejük közös edzője Zseniális Teknős (Muten Roshi), aki egyik oldaláról a klasszikus "harcművészmester" (az első két hónapban csak olyan feladatokat végeztet a fiúkkal, mint a tejkihordás, vagy a földművelés, amit ők nagyon utálnak, de utána örömmel tapasztalják, hogy igencsak megerősödtek ettől), másikról pedig egy osztályon felőli perverz, ami számos poént eredményez a történet folyamán. A jó öreg két alkalommal álruhába is öltözik, hogy titokban szembeszálljon tanítványaival, nehogy azok túlságosan elbízzák magukat, és lankadjon a lelkesedésük az edzésben. rengeteg szereplő feltűnik még, mint Yamcha, a jóképű harcos, aki retteg a lányoktól; Chaos, az arckifejezéseket teljesen hiányoló folyton gúnyolódó kis manó; Ten-Sin-Han, egy eleinte igencsak gonosz háromszemű harcművészeti megszállott; vagy akár 8-as, a gyáva harci robot. Ők négyen eleinte mind ellenségnek tűnnek, aztán Goku, többször legyőzésük után, baráti jobbot nyújt nekik, és lassan ők is belátják, hogy az önzésük feladása a helyes út a boldogság felé.
Persze vannak gonoszaink is. Ők többnyire a sárkánygömbök megszerzésével próbálnak világuralomra jutni (kivétel Zseniális Holló, aki a bátyjáért, és Ifjú Sátán, aki az apjáért akar bosszút állni), a jóindulatú Goku pedig valahogy mindig beléjük botlik, és megakadályozza őket ebben. Ilyen Pilaf császár, akinek két alattvalója és egy kastélya van összesen, de még azt is elpusztítja saját kétbalkezessége folytán (ő a jópofa gonoszunk). Ilyen a Vörös Szalagrend Hadserege (ki ne hagyjuk a Szalagrendet, mert beüt a kánya) is, amely hatalmas arzenállal készül parancsnoka számára összegyűjteni a gömböket, mígnem Goku puszta kézzel (na jó, van egy botja is) elpáholja őket. Idővel megjelenik Zseniális Teknős mester riválisa is, Zseniális Holló, aki jól képzett tanítványait próbálja régi riválisának tanítványai ellen hangolni, de végül is kudarcot vall. Aztán persze megérkezik az elemi gonosz is, akit egyszerűen Sátánnak neveznek, és úgy született, hogy a Mindenható kiűzte magából az összes gonoszságot, ami egy testbe koncentrálódott. Ő ugyan még elbukik, de majd a fia jelent komoly kihívást hőseink számára.
A cselekmény alatt Goku felnő. Az egész sztori köré összpontosul, és a legtöbb shuounen-animéhez hasonlóan eposz jellegű, ha szabad egy ilyen idegen műfajhoz hasonlítanom. Az egyes tornák egymástól három évre vannak, ez alatt az idő alatt mindig sokat erősödik, és rengeteg emberen segít. Mindenki irányába jóindulattal viszonyul, sokszor azt is későn veszi észre, hogy meg akarják támadni (szerencsére nem egy törékeny alkat); és a sorozat végén sátánian gonosz ellenfelét is megmenti a biztos haláltól, amivel még őt is gondolkodásra készteti, és a későbbi történetben már mint a jó oldal segítője tűnik fel. Sokszor kell mesterei tanítására hagyatkoznia, hogy túljusson a próbatételeken, és pár alkalommal eltávozott nagyapjának emlékei mentik meg az életét. Rengeteget nevet, és tudatlanságával is sokakat megnevettet (első nagyobb harcát egy autóval vívja, aminek romjai alól kibújó illetőt egészen addig ellenségesen méregeti, amíg meg nem tudja róla, hogy lány, onnantól udvarias vele). Közben persze a szerelem is rátalál, egy ijesztő külsejű de alapjában lágyszívű démonkirály roppant aranyos és csinos, bár kissé hisztis lányának képében (tizenkét évesen elígérkezik neki, és amikor a lány húsz évesen rátámad, hogy miért nem tartotta be az ígéretét, közli, hogy fogalma sincs, mi az a házasság, de ha már így alakult, persze tartja a szavát XD). Sosem cselekszik gonoszságot, ami megerősítést is nyer azáltal, hogy egy varázsfelhőn lovagol, amit csak a tiszta lelkűek tudnak megülni (rajta kívül ketten a sorozatban). Bámulatos erejét és harcművészeti tudását használja arra, hogy jobbá tegye a világot, és megvédje azokat, akik megérdemlik. Bár barátai mindig mellette állnak, élete nagy csatáit mindig egyedül kell megvívnia, és rendszerint komoly erőpróbát jelentenek neki.
A történet kiborítóan naiv, úgyhogy csak azoknak tudom ajánlani, akik szeretik ezt a stílust. A rajzolás jócskán elavult, de nekem mindig is tetszett. A humor olyasmi, mint a rajzolás. Mostanra teljesen máshol tartanak, sokkal kiforrottabb az animék világa, de még mindig nosztalgikusan tekintenek vissza erre az időszakra (ez olyasmi mint a vasútnak a gőzvonat). A közönség körében igen ünnepelt alkotásnak számított a maga korában, saját kategóriájában a Yu Yu Hakusho taszította le a trónról, az is csak jó idő után. a legfőbb kritika, ami hazánkban érte (az értelmetlen erőszak hegyekben áll), az első sorozatra semmiképp sem igaz, különösen, hogy a főszereplő homlokegyenest más irányvonalat képvisel. A másik kettő sorozatra már inkább passzol a leírás de figyelembe kell venni, hogy nem úgy kell kezelni az animéket, mint az Európában gyártott rajzfilmeket. Ez egy fontos lecke volt, és tanultunk belőle (lásd: A+ majd később Animax csatorna)
Mindenkinek köszönet, aki eddig kibírta, a következő témám semmiképp sem lesz animés. ;-)

"I love you!"

Üdv!

Nemrég megjegyezték, hogy a blogom tele van gyűlölettel. Nos, ez igaz, és kifejezetten örülök, hogy ilyen módon magam is ráébredtem erre a tényre. Nem ez volt az eredeti célom, de nem tehetek róla... A szavaimat itt bárki olvashatja, és elég sokszor tapasztaltam már meg, milyen súlyos csapásokat szenvedhet el az, aki a világnak feltárja gyengébbik oldalát. DE! Kivételesen sebezhetetlennek érzem magam, és mintegy ellenpontként (vagy vegyük inkább csak érdekes kísérletnek), mesélni fogok arról, milyen, amikor a gyűlöletnek az ellenpontját érzem.
A címben szereplő angol kifejezést azért választottam, mert van valami hihetetlen ereje a maga globalitásában. Mondhattam volna: "Szeretlek!", "Ich lieb dich!", "Amo te!" vagy "Ngijakuthanda!", de nem. Legyen inkább csak a véleményem szerint legszéleskörűbben ismert angol mondat. Amiről szó van, az a szerelem. Rövid leírás: egyedi lelkiállapot, intenzív érzelmi hullámok, és vegyes érzetek kísérik; fő feladata a fajfenntartás biztosítása, összetettsége lehetővé teszi a bonyolult emberi agy összezavarását, széleskörű érzelmi skálája pedig minden olyan funkcióhoz megfelelő érzelmi hátteret biztosít, amire a szent cél érdekében szükség lehet. Elnézést ezért az undorítóan rideg megfogalmazásért, aki már valaha is érezte, annak nem kell magyaráznom, aki meg nem, annak úgysem nyújthatok teljes képet, de legalább az okokkal és a móddal legyen tisztában. Nosza, lássuk, hogy kapcsolódik ez hozzám!
Nem tartom magam normális embernek, de az már egész kicsi koromban eldőlt, hogy semmi rendhagyó nincsen abban, amit a másik nem irányába érzek. Tisztelem a lányok azon részét, aki megfelel a "lány" kritériumaimnak, és (számomra eddig úgy tűnt) a nemem átlagához képest jobban megértetem magam a többségükkel. Velem született képesség, érzékenyebb vagyok az átlag fiúknál. Kezdettől fogva vonzott a lányok társasága, óvodás koromban még azon is gondolkodtam, nem jártam volna-e jobban, ha lánynak születek. (Fura, miken jár egy ovis esze...) Nem tetszett, ahogy a fiúk egymással viselkednek; néha kifejezetten kellemes az őszinteségük, de néha elborzasztanak azok a brutális módok, ahogy a kegyetlenebbek végzik dolgaikat. Egy ideig kicsit kirekesztve éreztem magam a két nem között, de lassan megtaláltam a helyem a fiúk világában (nem kis segítséggel férfi felmenőimtől, és persze gyerekkori fiú barátaimtól). De hogy szerelmes legyek... Nem, nem, az a férfivá válás előszobája. ahhoz időnek kell eltelnie.
Hetedikes voltam, amikor először végigfutott a hátamon ez a dermesztő tűz. Emlékszem, az első nap volt őszi szünet után. Egy osztálytársam volt, nevezzük Mosolygósnak. Ez jellemzi. A mai napig rengeteget mosolyog. Melegszívű teremtés, kiváló humorérzékkel. Világ életében kicsit különc volt, és nagyon különc fiúkat fog ki magának. De egy nagyon jó barát, és tele van szeretettel. Máig így tekintek rá. Az ember békésen befordul a folyosón, és meglátja. Messziről, csak egy a tömegből, mégis megszűnik körülötte mindenki. Eleinte még csak egy kellemetlen érzés, hogy valami nincs rendben e körül a személy körül, de később tudatosul, hogy ez valami más. Beletelik vagy egy hétbe, mire a csepp kis agyaddal (mellyel ezalatt az idő alatt legalább tíz zsúfolt A4-es oldalnyi információt rögzítettél) felfogod, hogy igen, a többség ezt nevezi szerelemnek. Talán nem lenne helyes annak nevezni, amilyen éretlen akkor voltam. Talán nem szabad annak nevezni egy viszonzatlan érzést. De nekem az volt. Akkor, és még utána vagy két és fél évig. Persze ez sem volt egyszerű. Nem hazudhattam róla, és nem mondhattam el, de látszott rajtam. Mindenki tudta, talán még ő is. Nem tudom, ez nem derült ki soha. Amikor évek múlva elmondtam neki, egy vállrándítással elintéztük. Elvesztette a jelentőségét. Egy olyan érzés, amiért évekkel előtte még ölni tudtam volna. Röhej. Mindazonáltal azt kell mondjam, jelentős szerepe volt az életemben. Megtanultam azt, hogy milyen szerelmesnek lenni; és megtanultam kezelni. Segített átvészelni egy nagyon nehéz időszakot az életemben. Erőt és bátorságot tudtam meríteni a kötődésből, ami felé húzott. Egyértelműen pozitív hatás volt az életemben. Amúgy Mosolygós elég kelendőnek számított akkoriban a baráti körömben. Egy sráccal egy nap kiültünk egy ablakba, kicsuktuk saját magunkat, és a külső párkányon beszélgetve tudtam meg, hogy ő is éppen ugyanígy érez iránta. Egy ideig hallgattunk, miután feltártuk a lapjainkat egymás előtt, aztán megfogadtuk, hogy soha, semmilyen körülmények közt nem veszünk össze egy lányon. Azt hiszem, itt kezdődött a barátságom azzal a személlyel, akit a legjobb barátomnak tartok.
Valami nagyokos egyszer azt mondta (b*zi Kant, tetves Leibniz, rohadt Spinoza, vagy átkozott Freud (a melléknevek egy érdekesen alakuló filozófiavizsga eredményei)), hogy egy érzést csak egy hasonló, de sokkal erősebb érzés írhat felül. Hát, ez is beütött. Lejárt az általános iskolás énem ideje, elsős gimnazista voltam. A lány neve legyen Arykan. Nem volt rossz, nem volt jó, nem volt okos, nem volt buta, nem volt se szép, se csúnya, nem volt hétköznapi és nem volt kiugró. Önmaga volt, és a mai napig az. Erős egyéniség még ha elég kényes is. Nem lett volna esélye Mosolygós ellen, csak éppen az a helyzet, hogy akkor Mosolygóst már vagy egy éve nem láttam. Lassan kimosódott az emlékeimből, és meggyengült a kötődésem hozzá, így Arykan rövid időre átvehette a helyét. Büszkén jelentette, hogy sikerült a biciklis kirándulásra a legszebb színű bringát kiválasztania, aztán szomorúan tapasztalta, hogy a váltókarok letörtek, így kénytelen volt végig a legkisebb fokozaton utazni. Én hátramaradtam vele, és elbeszélgettünk. Megtetszett... Amikor elváltam tőle, úgy éreztem, igen, szerelmes vagyok. Talán tévedtem. Sosem tettem semmilyen mozdulatot az irányába, és erre nem lettem volna képes, ha tényleg belezúgok. Mindenesetre másfél hónap múlva már másfelé tekintgettem. Arykannal csak az érettségi bankett folyamán beszélgettem el erről. Azt mondta: "Szólhattam volna. Lehetett volna belőle valami." Máig úgy gondolom, nem volt igaza.
Hogy ilyen hamar vége lett, az nagyrészt vagy teljes egészében egy újabb lánynak köszönhető. Jelentős személy következett az életemben; a neve legyen Jégvirág. Soha nem neveztem így, de most, hogy beugrott, talán ez a legjobb név neki. Elsős gimnazista koromban sétálok hazafelé, amikor szembejön velem egy helyi haverom húga, és rám köszön. Többször láttam már, és nagyon aranyosnak találtam, de semmi több. Akkor, abban a pillanatban, mintha a villám vágott volna belém. Elkaptam a tekintetét, és... vége. Két év négy hónap rabság szavatolva. Nagyon szépnek láttam, és egy hetedikes lánynak tényleg nagyon aranyos volt. Ritkán beszélt, és gyenge hangja volt. Sokat mosolygott, az arckifejezése mégis mindig szomorú volt. Sosem mutatott sokat magából... talán nem is volt mit megmutatnia. Talán ez vezetett félre. Nem tudom. Most már nem is érdekel. Akkor viszont más nem is nagyon érdekelt. A szerelmem természetesen viszonzatlan volt, de ez mintha csak tüzelt volna. Hirtelen (de nem túl hirtelen...) gyakori vendég lettem a barátom házánál. Ezúttal óvatosabban jártam el, de nem járhattam sikerrel. Amikor a nyári szünet végeztével egy furcsa beszélgetés végén a barátom rákérdezett, én nem hazudtam. Jégvirág persze jelen volt. Én hátat fordítottam, és elsétáltam. Aznap délután magához hívott, és közölte velem a számomra legemlékezetesebb mondatát: "Tőlem ne remélj semmit." Pff... Kiölni a reményt egy szerelmesből.... Reménytelen. XD Na, mindegy, hosszan sorolhatnám még az eseményeket, ahogy egy télen keresztül kerültem, hogy a tavaszi felizzás során (nem tehetek róla, a tavasz mindig olaj a tűzre, legalábbis nálam) már úgy tűnhessek fel, mint aki túl van a dolgon; vagy ahogy két éven keresztül kerülgettem a válaszadást, és játszottam a reakcióimmal, hogy felé egyértelmű legyen, mit jelent nekem, a baráti társaságunkból pedig senki ne legyen tisztában vele. A magam módján szánalmas voltam, de sokat tanultam. Megszenvedtem a pillanatnyi boldogságokért. Erősnek éreztem magam, ha a közelében voltam, és nem mutathattam gyengeséget. A barátaim legtöbbször őrültnek tartottak, azok miatt, amiket vállaltam a közelében. Viszont hozzá igyekeztem mindig kedves maradni, persze nem túl feltűnően. Utólag kiváló kísérletező időszaknak tűnik. Aztán változni kezdett, és mit mondjak, nem tetszett a változás vektora. Még azt is elviseltem, hogy közben két fiúja is volt egymás után, kifejezetten fanatikus voltam. De el kellett tűnnie a szívemből, mert valami olyan közeledett, amire nem számítottam.
Megtörtént az, amit akkor lehetetlennek tartottam: valaki egyszerűen jött, és felülírta. A mai napig nem találok szavakat a jelenségre. Legyen a lány neve Kisróka. Anélkül szerettem be, hogy egyszer is találkoztam volna vele. Egy kedves idegenként tűnt fel, először azt hitte, lány vagyok. :) Elkezdtem beszélgetni vele. Az első, amit éreztem, az a bizalom volt. Feltétel nélküli. Persze próbáltam magam visszafogni, de nem ment. Rövidesen már ő volt az első (és mind a mai napig az egyetlen), akinek elmeséltem, milyen érzés volt lemondani Jégvirágról, végleg. Ez maradjon is kettőnk közt. Elvégre most már Kisrókáról van szó. Nem a bizalom volt az egyetlen, amit indukált. Mindig el tudta érni, hogy mosolyogjak. Képes volt változtatni rajtam. Én, az antiszocialitás mintaképe létrehoztam a kedvéért az MSN-fiókomat. És képes volt vágyat ébreszteni bennem arra, hogy megvédjem. Jégvirág természettől való ellenpontja: tűzvörös haj, tele élettel és ötletekkel, nagyon bőbeszédű, sokat nevet, és néha-néha sír is; és mindenek felett: mindig őszinte. Tisztességes a barátaival és mindenki mással is. Hogy milyen, amikor szeret... ezt csak én tudhatom. Olyan volt az egész, mintha az egy érzésbe fagyott szívemet olvasztaná fel a kedvességével. Ettől függetlenül nem fogtam fel, hogy szeretem. Ostoba voltam, és tapintatlan vele. Mintha neki kellett volna elszenvednie öt év reménytelenségét, amit én átéltem; holott ő is egy balul sikerült kapcsolatból menekült, egy olyan féregről, akiről inkább nem ejtenék szót ilyen tiszta érzések közt. Szerencsére nem tartott soká ez az állapot. Egy szeptemberi éjszakán egymás karjaiba futottunk a világhálón. Aznap hivatalosan nem szabadott volna csatlakoznom. A szüleim már aludtak, és hivatalosan én is, amikor bekapcsoltam a családi számítógépet. De neki szüksége volt rám. És nekem rá.
Nem akarok többet beszélni Róla. Titkaink vannak. Terveink vannak. Ez a jelen, és nem a múlt egy vakvágányra futott ága. És ennyi. Kisrókával szemben nem kell hazudnom, nem kell titkolóznom. Egyszerűen működnek a dolgok. Mióta vele vagyok, egyszerűen boldog vagyok. Nem arra pazarlom az energiáim, hogy egy viselkedést erőltessek magamra, hanem arra használom őket,hogy őt boldogabbá tegyem.
Ha ebbe belegondolok, könnyen lehet, hogy ez az egyetlen szerelmem egész életemben. De továbbra sem ezen a véleményen vagyok. Néha eszembe jutnak Mosolygós könnyei, ahogy a halott kiscicáját siratja. Itt jöttem rá, hogy bár én utálom ezen nemes állatokat, ha egy lány is így tesz, akkor az többnyire hidegszívű és érzéketlen. Tisztán emlékszem Jégvirág szavaira, amiket akkor mondott, amikor egy srácot ígérete betartására kényszerítettem, és berángattam a sárba: "Mint a rossz óvodások...". Itt jöttem rá, hogy a büszkeség nem ok a kegyetlenkedésre. És bár ezek az emlékek már nem többek, mint azok a beszélgetések, amiket a barátaimmal folytattam a múltban, akkor egyértelműen komolyabb hatással voltak rám. Nem is beszélve arról, amilyen hatást Kisróka gyakorol rám most. Folyamatosan alakít, még ha nem is akarja. Erőt ad, megvéd, SZERET. Értelmet ad az életnek. Leírhatatlan dolog.
Most, hogy ezt leírtam, már nem érzem magam többé sebezhetetlennek. Ha visszagondolok, ezek a lányok egytől egyig képesek voltak egy szóval, vagy egy pillantással összezúzni. Mégis végig megérte az egész. Mert az vagyok, aki. Bármi kimaradt volna az életemből, nem ugyanaz lennék. Ti, akikben megbízok, olyannak szerettek, amilyen vagyok. Mindenkinek hálásak lehettek, akikről itt szó esett. És még rengeteg embernek, akik hatással voltak rám, köztük magatoknak is.
Miért olyan különleges hát annak a pozíciója, akit valaki valamikor megszeret? Azért, mert a szerelem kizárólagos és felsőbbrendű. Minden jó férfi mögött áll egy jó nő is. Aki enélkül él, az valami nagyon fontosat hagyott ki. Nekem, mióta csak először belém mart a dermesztő tűz, szükségem van egy lányra, akire vigyázhatok. Ha ő is vigyáz rám, akkor másra már nincs is szükségem ezen kívül. Hát ilyen az, amikor szerelmes vagyok.

"Szeretlek, Amaru!"