"CONvergenciát éreztem az erőben."

Üdv!

Anime-téma, fusson, ki merre lát, és ki nem tud japánul legalább egy kicsit. Mi is az az Animecon? Keressük erre a kérdésre a választ ebben a bejegyzésben.
Lássuk, az ember fia (Nem Jézus, hanem én: armentum Dei) felkel hajnali (az apja már tíz perce úton van a munkába) fél ötkor, az előzőleg összekészített cuccát felkapja, reggelizik valami finomat, és kiszállíttatja magát a legközelebbi vonatig. Minthogy időközben értesülést szerzett két társa késéséről, ráérősen személyvonatra száll inkább a gyors helyett. Út közben átgondolja, hogy mennyire jól is döntött, hogy nem öltözött be semmilyen maskarába, és előre készülve az őrület rá gyakorolt hatásaira, Su-La-Ce "Reggeli beszélgetések Lin-csi apát kolostorában"-ját olvassa, hátha nyugalmat merít belőle. Azután megérkezik Mátyás király egykor fényes, mostanra szétrothadó fővárosába, ahol egy olyan helyre kell eljutnia, ahol legutóbb tízévesen járt. Nem probléma, szeretjük a kihívásokat. Üdvözlet a régen látott kettes metrónak, és igen, végre megint föld fölé mehetünk vele, hogy leszálljunk "Pillangó utca" megállónál, ahol még életemben nem szálltam le.
Ahogy átléped a metró ajtaját, megváltozik a világ. Sosem tudhatod, hol van a mesevilág határa, de amikor megtörténik, akkor megérzed. Általában ez néhány náladnál feszültebb rajongólány hatására következik be, mint esetünkben is. A helyzet a következő: előtte három személy sétál: egy gót-loli (nem, nem a citromfacsaró-alakú pajzsdudora miatt gót), egy pormaszkos, és egy copfos, akinek a fülhallgatójából számomra is tisztán hallhatóan bömböl a "Caramelldansen" (ami (tudtommal) skandináv származása ellenére egy jól megválasztott klippel az anime-kultúra egyik himnusza lett). Magamban megjegyeztem: "Ti sem az iparművészeti múzeumba jöttetek." Ahogy elkerülöm őket, a hátam mögött sikítva borulnak egy másik társaság nyakába, ez is megszokott dolog, csak mosolyogni tudok rajta. A sok Tudatlan meg körülöttünk csak bámul, és félnótásoknak hiszi őket."Ritkán hallasz ilyet, mi? Gyere gyakrabban templomba."
Még egy tizenöt perces séta, két fölösleges úton átkeléssel, és itt is vagyok. Egy posztmodern anime-templom, tele fanatikus hívekkel. Két kígyózó sor, azt is művészet megállapítani, hogy melyikbe kell állnom. Hát, jöjjön, aminek jönnie kell, sorban állás. A sor csak néha lépeget, köszönhetően a rendszeresen megérkező barátoknak. Ha egy barát a sorban áll, akkor egy egész kis csapat csatlakozhat hozzájuk. Senki nem szól érte. Ha valaki megtenné, őt néznék ki érte. Itt senki nem rohan, és mindenki boldog. Kikapcsolódni jöttek, és ezt nem tévesztik szem elől. Előny, ha egy ötezer fős társaságban mindenki barát. Komolyan, a legmogorvább emberek az árusok, pedig ők is kitesznek magukért. (Ezt visszavontam, a biztosnágis ogrék a legmogorvábbak.)
Ennek ellenére a helyzet egy hétköznapi halandó számára elviselhetetlen, sőt, kifejezetten ijesztő. Kicsit még én is megijedtem, ahogy egymagamban, levágott hajú Sámsonként tartottam a frontot. Az ember körül nyüzsögnek a nindzsák és a halálistenek. Mellettem egy démonkutyának öltözött lány hozza vissza a gumicsirkét barátainak. Vannak, akiket pórázon vezetnek, vannak, akik háromemeletes kaszát pörgetnek. Egyik leányzó visítva rohan magasba tartott karddal egy érkező felé, de aztán a nyakába borul, egyértelművé téve, hogy a sikítás az öröm jele volt. Mindenesetre furcsa látvány, ahogy Ichigoként átöleli Gint, mivel a két szereplő éppen most vívja halálig tartó párbaját a Shounen Jump-ban (Ha nem értetted, nem nézz utána, túl sok gürcölés ;-) ). De az itt lévők jól érzik magukat, és még egy magamfajta antiszociális is elvegyül annyira, hogy a PeCsa és a Hungexpo közti különbségeket ecsetelje újdonsült ismerőseinek (fogalmam sincs, kik voltak).
Közben észrevétlenül másfél óra alatt megszerzem a jegyeket, és indulok ki két fogadott társam fogadására. (Ebben a tagmondatban valami nem stimmelt...) Ehelyett megérkezik két Catus Sapiens Feminis (macskalány), és én ennek nagyon örülök, ugyanis hihetetlenül jól áll nekik az öltözék (Kár, hogy nem maradt kép róla.). Na, út közben hallgatom a félig magántermészetű, félig animés beszélgetést, na meg a környékbeli munkások füttyeit (nekik is bejön a macskafarok...); és visszaérkezünk a bejárathoz. "Out of the frying pan, and into the fire!"
A con a Pecsában egy nagy tömegnyomor volt, ahol az oxigén hiánycikk, és nem jut be mindenki. Itt több, jól elszeparált tömegnyomor, ahol a köztes tereken van levegő, és el is fér mindenki. De valahogy ettől az egész szétesik. mindegy, szóval vannak előnyök és hátrányok, szerencsére az emberek nem változnak. Kb. fél órába telik, mire mindenki feloldódik, és mint a veszett muslincák, végigkeringik a napot. Én egy ideig sétálgatok, próbálok szívem kedvese mellett maradni, mint egyetlen biztos pont mellett ebben a kaotikus világban (jó, az "Uchiha Sasuke egy buzi." a másik, ebben a helyzetben sokkal otthonosabban mozgó alapigazság), de rövidesen szétválunk, le kell ugyanis bonyolítanom egy másfél éve húzódó üzletet, amire két hónapja készülök anyagilag. Bütyök nem változott, pedig megjárta Belgiumot az elmúlt hétben, beszélgetünk egy adagot, aztán néhány mangával gazdagabban térek vissza. Innentől kicsit kiesek a káoszból, pár órán át őrzöm a cuccokat, amíg a két macskalány fel-alá cikázik. A hely persze rám is hatással van, egy óra múlva már Haineko kritikus Rangiku-hiányának felszámolására harsányan felkiáltok: "MATSUMOTOOO!!!", beszakítva ezzel szívem kedvesének dobhártyáját. Eszembe jutott a reggel olvasott könyv, és úgy éreztem, hirtelen az irántam érzett tisztelettől vezérelve ő is képes lett volna a fejemhez vágni egy sámlit.
Az idő eközben haladott sietve, a felfokozott hangulatú mangaolvasás közben megfeledkeztem a vékonyodó ózonrétegről és arról a tényről, hogy szegény tarkóm három éve nem látott napfényt, így sikerült rákvörösre változtatni formátlan nyakamat.
Az antiszocialitás ideje lejárt, vacsi után irány a vetítés! Aminek időközben vége, de legalább egy tombolasorsolást megnézhettünk, ahol egy megszállott rajongó sikerrel kunyerálta el az egyik főnyereményt a szerencsétlen nyertestől ("A kedves fiúk hoppon maradnak"). Az afterparty valahogy olyan hangulatú volt, mintha csakis a japán Josh és Jutta számait válogatták volna be, nem is maradtunk sokáig. Kivonultunk a Kőbány-kispesti pályaudvarhoz, ahol a domináns etnikai kisebbség is képviseltette magát, mi viszont féltünk. Féltünk, mert újra idegenek vagyunk a világban, akikbe bárki agresszív beleköthet, mert mások vagyunk, és ez társaim külsején is tükröződik. Ez az a másság, amit nap mint nap elrejtünk. Ha tudják is rólunk, nem beszélhetünk szinte senkivel róla, mert nem értenék meg.
Hogy mit? Milyen belépni egy másik világba, milyen óvodásnak lenni huszonévesen, milyen bizalmas viszonyba kerülni valakivel egy másodperc alatt, milyen szeretettel kinevetni másokat, milyen útbaigazítást kérni egy vaknak öltözött embertől, milyen megkeresni a régi barátokat, és minden kötöttség nélkül együtt sétálni és ismét szétválni velük, és milyen tökéletesen eltáncolni egy koreográfiát a szürkületben egy mp4-re. Milyen, amikor a rajongásod tárgya betölti a környezeted, milyen, amikor egy kis Japán keletkezik Budapest szélén. A legfurcsább, hogy ez az egész spontán alakul ki, egy közös akaratra. A szervezők megteremtik a feltételeket, néhányan meg is szedik magukat rajta. De ami igazán fontos, amitől eljönnek az emberek, és amiért egyedi lesz az egész, az valami végtelenül természetes és csodálatos, mintha több ezer szív egyszerre verne.
Mindazoknak, akik azt mondják, hogy rossz hatással van az anime-kultúra a gyermekeik neveltetésére, javasolnám: 1: A korhatár az korhatár. 2: Tudom, hogy kevés a pénz, de néha azért illik foglalkozni azzal is, amiért dolgozunk. 3: Egyszer jöjjenek el egy ilyen rendezvényre. Amint az első félelem elillan, hamar megmutatkozik, milyen fából faragták ezeket az eltorzított világnézettel rendelkező embereket. Vagy... talán most már az is rossz dolog, ha valaki tud felhőtlenül boldog lenni. Ezt már nem tudhatom.
"Menjünk hazaaa!!! YUSUUUUUKKEEEEEEEE!!!"

Szeretet és béke!